Helen Macdonald: H mint héja (részlet)

Posted on 2016. augusztus 31. szerda Szerző:

0


MacdonaldH_H-mint-heja-bor2401 | Türelem

Cambridge-től északra, úgy háromnegyed órányi autózásra van az a vidék, amit valahogy nagyon megszerettem. A mocsarat felváltja a sívó homok; görcsös, nyomorult fenyők vannak itt, kiégett autók, sörét lyuggatta közlekedési táblák meg amerikai légi támaszpontok. Kísérteties hely. A számozott fenyőerdő-parcellák mélyén elhagyott lakóházak omladoznak. A három méter magas kerítés, tetoválószalonok és az amerikai légierő golfpályái mögött, a fűvel borított, ősi sírdombok belsejében atombiztos óvóhelyeket alakítottak ki. Tavaszonként nagy a lárma errefelé. Szüntelenül jönnek-mennek a repülőgépek, a borsóföldeken meg az erdőben gázfegyverekkel durrogatnak, és sivítanak a sugárhajtóművek. Ez itt Breckland – a Romvidék; itt találtam magam hét évvel ezelőtt egy kora tavaszi napon, egy találomra tett utazás után. Hajnali ötkor az ágyamban fekve bámultam a mennyezeten az utcai lámpák fényének világos négyszögeit. Az ablakon behallatszott a későn hazatérő bulizók fecsegése. Furcsán éreztem magam; hullafáradt voltam, agyonhajszolt – mintha eltűnt volna az agyam, és a koponyámat mikrohullámú sütőben parázsló és szikrázó alumíniumfóliával tömték volna ki. Úúúúúúúú. Fel kell kelni… – gondoltam, és felhajtottam a takarót. – Na… Nadrágot és pulóvert húztam, jól megégettem a számat forró kávéval, és már messze az A144-esen robogtam az öreg Volkswagennel, mire kitaláltam, hogy hová is megyek, és miért. Odakint a ködben, az út fehér szegélyvonalán túl ott volt az erdő. Az a nyomorúságos, megcsupált erdő. Oda akartam menni. Hogy megnézzem a héjákat.

Tudtam, hogy nem lesz könnyű. A héják kegyetlenek. Láttál már héját a kertedben, ahogy lecsap egy kismadárra? Én még sosem láttam, de tudom, hogy megtörtént. Megtaláltam a nyomait. A terasz kövezetén néha apró maradványokra bukkanok: parányi, rovarszerű madárkalábakra, szorosan összemarkolt ujjacskákkal, ahogy kitépték belőlük az inakat, vagy – ami még hátborzongatóbb – egy-egy csőrdarabra, háziveréb csőrének alsó vagy felső kávájára, halványan áttetsző vörösen maszatos, kékesszürke kúpocskákra, némi odatapadt tollal. De te talán már láttad; talán megtörtént, hogy csak úgy kipillantottál az ablakon, észrevettél a füvön egy rohadt nagy héját, amint egy galambot, rigót vagy szarkát mészárol, és minden addiginál valóságosabban tapasztaltad meg a vadságot és kegyetlenséget, mintha valahogy ott termett volna a konyhádban egy hópárduc, és most a macskádat marcangolná. Megesett, hogy a bevásárlóközpontban vagy a könyvtárban odarohant hozzám valaki, és elkerekedett szemmel, izgatottan újságolta:

– Ma reggel a kertben láttam, hogy egy héja elkapott egy kismadarat! – már nyitottam volna a számat, hogy azt mondjam: karvaly volt az…, de már folytatta is. – Héja volt, bizony, megnéztem a határozóban…

De sosem héja. Azok a könyvek nem sokat érnek. Amikor egy galambbal küszködik a pázsitodon, a héja sokkal nagyobbnak látszik a valóságosnál, a madárhatározókban látott képek pedig soha nem vethetők össze az ember benyomásaival. Itt van például a karvaly. A tollazata szürke, a melle feketén-fehéren csíkozott, sárga a szeme, és hosszú farka van. És rögtön mellette a héja: az is szürke, a melle fekete-fehéren csíkozott, sárga a szeme, és hosszú farka van. Hmm. Aztán az ember tovább olvassa a leírást. Karvaly: 30–40 centiméter. Héja: 48–60 centiméter. Na, ez az. Hatalmas volt. Akkor biztos héja. Tök egyformák. A héják nagyobbak, ennyi az egész. Egyszerűen csak nagyobbak.

Hát nem. A valóságban a héják úgy hasonlítanak a karvalyokra, mint a leopárd a macskára. Nagyobbak, persze. De vaskosabbak is, irgalmatlanabbak, gyilkosabbak, rémítőbbek – és sokkal-sokkal nehezebb találkozni velük. Nem a kertek körül élnek, hanem a sűrű erdőségek mélyén; ők a madárfigyelők nagy, áhított zsákmányai. Az ember egy hétig is kószálhat a sűrű, bozótos erdőben anélkül, hogy akár eggyel is találkozna; csak a jelenlétük nyomaira bukkan rá hol itt, hol ott. Olykor hirtelen elhallgat minden, aztán a kismadarak rémült csárogása, füttyögése és sipákolása hallatszik, és az ember érzi, hogy valahol elsuhant valami láthatatlan. Aztán talán rábukkan egy kitépett tollak tócsájában fekvő, félig felfalt galambtetemre, vagy ha nagyon szerencsés, a ködös hajnalban sétálgatva egyszer csak éppen a jó irányba pillant, és a másodperc kicsiny töredékére meglát egy madarat, ahogy karmos lábát lazán tartva, szemét valami távoli célra szegezve tovasuhan. Azt a látványt soha többé nem lehet elfelejteni, és az ember csak arra vágyik, hogy újra meg újra megpillanthassa. Héját keresni olyan, mint várni az isteni kegyelemre; eljön, de csak nagyon ritkán, és sosem lehet tudni, hogy mikor és hogyan. De kora tavasszal, a tiszta hajnali órákban azért valamivel több az esély; olyankor a héják elhagyják otthonukat, a sűrű erdőségeket, és felhúznak a magasba, hogy udvaroljanak. Hát ezért reménykedtem abban, hogy megláthatom őket.

Becsaptam a rozsdás kaput, és nyakamban a messzelátóval elindultam a zúzmarától ónszínű erdőben. Jókora részek tűntek el az óta, hogy utoljára jártam itt. Felszaggatott területeket találtam, letarolt, lepusztított foltokat kiszaggatott gyökerekkel és a homokban szétszórt, elszáradt tűlevelekkel. Tisztások. Éppen ez kellett nekem. A gondolataim lassan szoktak hozzá a hónapok óta nem látott terekhez és távlatokhoz. Túl sok időt töltöttem könyvtárakban és tantermekben, túl sokat bámultam a képernyőt, javítottam dolgozatokat, kutattam a hivatkozásokat. Ez most másféle vadászat volt. Itt másfajta állat voltam. Láttál már szarvast, ahogy előjön a rejtekhelyéről? Lép egyet, megáll és megmerevedik; orrát felemelve figyel, néz és szagol, oldalán végigfut egy ideges kis remegés. Aztán amikor biztos benne, hogy nincs veszély, lassan előjön a sűrű bozótból, és legelni kezd. Azon a hajnalon úgy éreztem magam, mint egy szarvas. Nem szimatoltam a levegőt és merevedtem riadt éberségbe, de ugyanúgy mozogtam, valami érzésektől vezérelt, ősi módon; megélve a figyelem és a viselkedés sokféle, tudatosságon túli tapasztalatát. Valami mélyen belülről irányította a lépéseimet anélkül, hogy tudtam vagy akartam volna; lehetett millió évnyi evolúció vagy talán csak megérzés, de héjavadászataimon mindig valami nyugtalanságot érzek, ha a napfényben lépkedek, vagy állok, ösztönösen a védettebb részeket keresem, és inkább a fenyves széles vágatainak árnyékos hűvösében haladok. A szajkó kiáltására vagy a varjak recsegő vészjelére megriadok; jelenthetik azt, hogy „vigyázz, ember!” – de azt is, hogy: „vigyázz, héja!” Azon a reggelen úgy kerestem az egyiket, hogy igyekeztem elrejteni a másikat. Az ősi ösztönök, amelyek korszakok óta eggyé kapcsolják a lelket és az inakat, most átvették az irányítást, tették a dolgukat, s én szorongást éreztem a csattogó napsütésben, kényelmetlennek találtam, ha a dombhát rossz oldalán voltam, és valami arra késztetett, hogy inkább sétáljak át a színevesztett fűvel borított meredély túloldalára, és keressek valamit – aztán kiderült, hogy egy tavacska az. A víz széléről kismadarak egész felhője rebbent fel, pintyőkék meg egy csapat hosszú farkú őszapó; úgy kapaszkodtak meg az ágakon, mint eleven gyapotcsomók.

A tavacska egy bombatölcsér volt, egy a hosszan sorakozó hasonlók közül, amik egy német bombázás után támadtak Lakenheath-nél, még a háborúban. Vízrajzi képtelenség; tó a dűnevidéken, sok kilométernyire a tengertől, körülötte a káka sűrű csomóival. Csak ráztam a fejem. Furcsa volt. Igazán nagyon furcsa, de hát aki itt, az erdőben sétál, sok olyasmire bukkan, amire nem számított. Például jókora foltokban tenyésző rénzuzmóra meg parányi, csillag alakú virágocskákra – egy hajdan itt honos növényvilág halvány, visszamaradt nyomaira. A talajt nyáron ropogós, szívós aljnövényzet borítja, olyan, mintha a sarkvidék egy darabkája rossz helyen pottyant volna a világra. És mindenütt a kova csontszerű domborulatai és lemezei. Az ember nyirkos hajnalokon találhat kovaszilánkokat, amiket újkőkori mesteremberek pattintottak le a kőmagról; hideg nyirkosságtól csillogó, kicsiny kőpelyheket. Ez a vidék az újkőkor kovaeszköziparának központja volt. A közelmúltban nyulakat tenyésztettek itt a húsukért és a prémjükért; a tájat tövises bozóttal körülzárt, hatalmas nyúltelepek lepték el, s a nevük rajta maradt az egyes körzeteken: Warren-telep, Lakenheath-telep – aztán hamarosan nagy bajt okoztak azok a nyulak. Legelészésük – és persze a birkáké – nyomán a kurta fűből mindössze a homokot borító, vékony gyökérszövevény maradt. Ahol legnagyobb volt a pusztítás, a homok szabaddá vált, és sodródni kezdett mindenfelé. 1688-ban az erős délnyugati szelek egyszerűen felkapták és az égbe röpítették a talajt. A napot hatalmas, sárga felhő takarta el. Soktonnányi föld mozdult meg, emelkedett a magasba és hullott máshová. Brandont körülzárta, Santon Downhamet elborította, a folyókat megfojtotta a homok. Amikor elültek a szelek, Brandon és Barton Mills között végig homokdűnék húzódtak. A vidék arról lett hírhedt, hogy milyen gyalázatosan keserves és veszedelmes errefelé az utazás; a süppedő homokhullámok nyaranta szinte izzottak, éjjelente pedig útonállóktól kellett rettegnie annak, aki idemerészkedett. A mi saját kis Arabia Desertánk. John Evelyn így írt róla: „Vándorló homok, […] ami hol ide, hol oda hömpölyögve, akárcsak a Líbiai-sivatag homokja, teljességgel elnyelte egyes urak egész birtokát.”

Itt álltam Evelyn „vándorló homokján”. A dűnék jó részén fenyők nőttek, az 1920-as években telepítették ide őket, hogy faanyagot termeljenek a majdani háborúkhoz; az útonállók régesrégen eltűntek, de a vidék még most is veszedelmesnek tetszik, sérültnek, félig eltemetettnek. Szeretem, mert Anglia minden tája közül, amiket ismerek, ezt érzem a legvadabbnak. Nem olyan érintetlen, mint a hegycsúcsok, inkább valamiféle omladozó, roskatag vadság, amire a táj és az itt élő emberek szövetkeztek. Ebben a vadságban gazdagon jelen van egy másik tájtörténelem szelleme; nem csak a nagybirtokok merész és léha álmai, hanem az ipar, az erdőgazdálkodás, a katasztrófa, a kereskedelem és a munka története. Héjakeresésre alkalmasabb helyet elképzelni sem tudok. Ezek a madarak tökéletesen beleillenek ebbe a brecklandi tájba, mert az ő történetük is ugyanilyen emberi.

Elbűvölő történet. Valaha a Brit-szigetek egész területén éltek héják. „Külömb-külömb Fajú és Nagyságú Héják vannak – írta 1686-ban Richard Blome –, más és más a Jóságuk, erejök és Kegyetlenségök a szerént, hogy mellyik Vidékről valók, de egyik Helyen sem élnek olyan jók, mint Moszkóviában, Norvégiában és Írország északi részén, leg-különben Tyrone járásban.” A héják nagyszerű tulajdonságai azonban feledésbe merültek a földek bekerítése után, amikor a közrendűek már nemigen héjászhattak, és a pontos tűzfegyverek megjelenésével, amivel a héjászat napja leáldozott, s a vadászat jött divatba a jómódúak és előkelők köreiben. A héját ezután már nem vadásztársnak, hanem dúvadnak tekintették. Az állattartók irtották őket, s ez megadta a végső csapást az élőhely fokozatos elvesztése következtében amúgy is jócskán megcsappant héjaállománynak. Nagy-Britanniában a tizenkilencedik század végére kihaltak a héják. Van egy fekete-fehér fényképem egy kitömött héjáról, az utolsóról, amit egy skóciai birtokon lőttek; loncsos, puffadt, a szeme üveg. Eltűntek mind.

Az 1960-as és 70-es években azonban a solymászok csendben, nem hivatalosan hozzáláttak újbóli megtelepítésükhöz. A Brit Solymászklub kidolgozott egy rendszert: ha valaki solymászati célra behozott a kontinensről egy héját, a kiszabott illeték fejében behozhatott és szabadon engedhetett egy másikat is. Vegyél egyet, engedj el egyet. Ilyen életrevaló, kemény ragadozóval, mint a héja, nem is volt különösebben nehéz a dolog. Az ember csak elment egy erdőbe, és kinyitotta a ketrecet. A solymászok egész Nagy-Britanniában nagy kedvvel láttak hozzá a héjázáshoz. A madarak főképp Svédországból, Németországból és Finnországból érkeztek, többségük hatalmas, világos színezetű, tajgai héja volt – egy részüket szándékosan engedték szabadon, más részük egyszerűen elszökött, elveszett. Életben maradtak, megtalálták egymást és szaporodtak – rejtve és sikeresen. Leszármazottaik számát mára körülbelül négyszázötven párra becsülik. Boldoggá tesznek ezek a szépséges, rejtőzködő és tökéletesen ideillő brit héják. Jelenlétük meghazudtolja azt az elképzelést, hogy ami vad, az mindig érintetlen, nem illette emberi kéz és érzelem. Hát nem. Ami vad, emberi kéz műve is lehet.

Szerző és hőse: Helen Macdonald és Mabel

Szerző és hőse: Helen Macdonald és Mabel

Pontosan fél kilenc volt. Lebámultam egy kicsiny mahóniára, ahogy előmeredt a fűből; sötét vérszín levelei mint fényesre cserzett disznóbőr. Aztán felnéztem, és akkor megláttam a héjáimat. Ott voltak. Egy pár; mozdulatlan szárnnyal lebegtek a fák fölött, a gyorsan melegedő levegőben. A nap már égette hátul a nyakamat, de az orromat jég szaga töltötte be, ahogy figyeltem a lassan köröző madarakat. Jég, saspáfrány és fenyőgyanta szaga. Héjakoktél. Lebegtek. A repülő héják színe igen bonyolult szürke. Nem palaszürkék és nem galambszürkék. Olyasféle szürkék, mint az esőfelhők, és bár messze voltak, jól ki tudtam venni alsó szárnytollaik legyezőként szétnyíló, nagy pamacsait, a vastag, kerek farkat és az evezőtollak pompás hajlását és ívelését, ami összetéveszthetetlenül megkülönbözteti őket a karvalyoktól. Varjak serege kavargott körülöttük, de ők nem bánták, nem törődtek velük, rájuk sem hederítettek. Az egyik zuhanva rárepült a hím héjára, az meg csak megemelintette az egyik szárnyát, hogy elkerülje. A varjú nem volt buta, nem bukdácsolt túl sokáig a héja mögött. A héjapár nem kérkedett és hancúrozott; nyoma sem volt annak a légiparádénak, amiről a könyvekben olvastam, egyszerűen csak élvezték a köztük lévő teret, és felosztották ezerféle, szépségesen koncentrikus húrhosszra és összhangzatra. A hím néhány szárnycsapással a tojó fölé kerülve tercelt, aztán szélsebesen, mint egy éles pengével metszett ív, elegáns hurokkal alásiklott, az meg csak egyet lendített a szárnyán, és máris mozdulatlanul lebegtek megint a fenyőfák fölött. Aztán eltűntek. Az egyik pillanatban még egy fizikakönyv sorait írták az égre, a következőben már sehol semmi. Nem emlékszem, hogy másfelé néztem volna, talán csak pislogtam. Talán ennyire egyszerű. A figyelem szemvillanásnyi kihagyásában belemerültek az erdő sűrűjébe.

Fordította: Makovecz Benjamin

Helen Macdonald: H mint héja
Park Kiadó, Budapest, 2016