Állati ösztönök | Helen Macdonald: H mint héja

Posted on 2016. augusztus 31. szerda Szerző:

0


MacdonaldH_H-mint-heja-bor240Lengyel Szilvia |

Héjákról háromszáz oldalon át? Ráadásul elbeszélő stílusban. Csak azért is belekezdtem, és jól tettem. Vannak jó könyvek. Izgalmasak, tanulságosak, fordulatosak, gondosan megírtak. A H, mint héja egyik kategóriába sem fér bele. Ez a könyv egyetlen szóval: szép. Minden sora szép, és nagyon az.

Nem az a fajta regény, amit egy hét alatt olvas ki az ember. Tömör, mély, áthallásokkal teli. Olyan, mint egy antik íróasztal  ̶  nehéz, van benne anyag, mégis elegáns, értékes, nem csoda, hogy manapság ritkán találkozhatunk ilyennel.

A történet két síkon fut. Helen Macdonald saját életének drámai szakaszát dolgozta fel: képtelen túllépni édesapja elvesztésén, és egy héja emberhez szoktatásán keresztül próbál megküzdeni saját magával is. A másik vonal: vendégszöveg, a neves angol író, T. H. White tragikus sorsából kiemelt foszlányok. Ezeket az író időnként beszúrja a saját mesefolyamába. Életük egy bizonyos szakasza párhuzamosságot mutat, mert a férfi is egy ideig nevelt héját, neki azonban nem sikerült igazán magához szelídítenie. A madara végül faképnél hagyta, ami nagyon megviselte az eleve depressziós, frusztrált White-ot.

Gyermekkorában Helen a sólymokért rajongott, világukba az apja vezette be. A héja azonban egészen más jellem. A sólyom könnyen tanítható vadászmadár, a héja megmarad igazi ragadozónak. Vérszomjas, az ölés élményéért zsákmányol, és általában nem igazán barátkozik meg az emberrel.

A lányt izgatja a kevés reménnyel kecsegtető feladat, ezért akar héját. Mabel, aki végül társa lesz, hosszú utat tesz meg vele. Segít feldolgozni a gyászt, más emberré válni. Közben Helen, aki elzárja magától a külvilágot, és csak a madárra figyel, alig veszi észre, hogy ő maga is átalakul, egy időre „állattá válik”.

A könyv ereje nem a történetben rejlik, hanem a hosszú leírásokban, a belső monológokban. A gyász feldolgozásának leírása váltakozik a természetleíró regénnyel, keverednek az ember és az állat tulajdonságai. Makovecz Benjamin gyönyörűen hangzó fordítása ráerősít az olvasás felemelő élményére. Új szavakat alkot, régieket, kevéssé ismerteket ás elő (megcsupált [megtépázott] erdő; ködpászmák, sivákol [megbántottan sivalkodik]) különleges összetételekkel (héjalepke) fűszerezi a szöveget. Nélküle talán nem is volna ennyire hatásos a magyar változat.

A borító kivételesen az eredeti átvétele – valószínűleg jogtulajdonos kiadó szándéka szerint. Komor, kissé félelmetes a madár egész oldalas, linómetszetet sugalló, durva grafikája. A tompa színek előre jelzik a történet nyomasztó alaphangját – a regény épp ilyen. Ám ez szerencsére nem ragad át az olvasóra. Külső szemlélők tudunk maradni, még ha néha bele is éljük magunkat – de főleg a természetleírás ragad magával. Az elkeseredettség és a kiútkeresés persze benne van, de végig földereng a megoldás, az út vége is. Helen Macdonald nem vette el az életkedvemet, igaz, a héjaneveléshez se kaptam kedvet.

A tördelés grafikai megoldása célszerűen szétválasztja a múltat és jelent. Formailag is elkülönül egymástól Macdonald és egykori példaképe, T. H. White szövege, és ettől színesedik a fordulatokban egyébként nem dúskáló írás. Igazi könyvmolyoknak való csemege ez, igen szép irodalom; egyik alapműve lehet a szavak szerelemeseinek.

Szerző és hőse: Helen Macdonald és Mabel

Szerző és hőse: Helen Macdonald és Mabel

Helen Macdonald: H mint héja
Park Kiadó, Budapest, 2016
344 oldal, teljes bolti ár 2990 Ft,
kedvezményes internetes ár 2390 Ft
ISBN 978 963 355 2582

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Életünk során gyakran érnek minket veszteségek. Megküzdeni velük nem könnyű. A szülők elveszítése egyike a legnehezebben feldolgozható traumáknak. Helen Macdonald az édesapja halálát próbálja feldolgozni, az apáét, aki a jó barátja, játszópajtása, a bizalmasa volt. Aki megértette és támogatta különleges vonzalmát, már-már megszállott szenvedélyét, ami gyerekkora óta a héjákhoz fűzte.

Nem véletlen tehát, hogy a gyász feldolgozásának folyamatában is egy héja, Mabel lesz a kísérő társa. Helen ugyanis elhatározza, hogy meg fogja szelídíteni ezt a ragadozó madarat. Hogy reménytelen feladat? Nem kevésbé az, mint a halál tényével megküzdeni. Mabel ugyanakkor lehetőséget ad Helennek arra, hogy rajta keresztül kitombolja magából a fájdalmát. Különleges folyamatnak leszünk a tanúi: Helen olyannyira azonosulni próbál a madarával, hogy már szinte mindent Mabel szemével lát. „Nem éreztem magam teljes egésznek, ha a héja nem ült az öklömön; egymás részeivé váltunk.” Aztán egy ponton – s ez már a „gyógyulás” jele – elérkezik a felismeréshez: „Az ember keze arra való, hogy kézen fogjon vele más embereket. Arra, hogy megfogja, és ne hagyja eltávolodni magától a többieket.”

A hihetetlen érzékenységről tanúskodó, költői emelkedettségű könyvben – Makovecz Benjamin remek fordításában – elmerülhetünk a csodaszép angol tájleírásokban, sok mindent megtudhatunk a héjáról, az Üdv néked, Arthur, nagy király rajongói pedig találkozhatnak szerzőjükkel, T. H. White-tal, akinek az élettörténetét – lévén White is lelkes héjabarát – Helen részletesen elmeséli.