»És mi a van a dombon túl?« | Mészáros Gergely szobrász

Hárságyi Margit | 

DIPLO PORT – Diplomakiállítás 2016: a pécsi Zsolnay Negyed impozáns alapterületű és légterű galériájában a Pécsi Tudományegyetem (PTE) Művé­szeti Karának festő-, szobrász-, illetve kerámia­ter­vező szakon végzett hallgatói mutatkoznak be válto­zatos technikával, sokféle anyagot felhasználva. A két kurátor, Nyilas Márta DLA* festőművész-tanár és Mészáros Gergely DLA szobrászművész-tanár a tere­ket bejárva keresi a legjobb megoldásokat, hogyan tudnak a diplomamunkák egymáshoz szólni, egymás hangját erősíteni. Szerencsés sors adatott Mészáros Gergelynek: doktorálása után az egyetem meghívta oktatói közé, így alkotómunkája mellett igen fiatalon részt vesz a képzésben is a nagy mesterek mellett. 

Hogyan tovább a diploma után? Öt évig burokban éltek a hallgatók, minden eszközt, szakmai segítséget megkaptak, s ezentúl megváltozik a világ számukra.
A statisztikai adatok szerint nagy részük lemorzsolódik. Nehéz úgy művészként megmaradni, hogy az egzisztenciáját is megteremtse ezzel a munkával. A többség megpróbál olyan munkahelyet találni, amely egy kicsit is kapcsolódik a művészethez. Nagyon céltudatosnak, kitartónak kell lenni annak, egy nagy adag szerencsével megfejelve, aki meg tud tapadni ezen a pályán. Lehetőség még a tanítás, elhelyezkedés valamiféle alkalmazotti területen. A grafikusok már a képzés alatt kapnak megrendeléseket, így ők építeni tudják saját egzisztenciájukat. A kerámiaszakosoknak pedig itt lenne a Zsolnay-gyár, hiszen a manufaktúra épülete szomszédos a képzés helyszínével.

A Diplo Port – Diplomakiállítás 2016 kiállítás képei itt láthatók

Az a gyár, ahol jelenleg drámaian elbizonytalanodott a helyzet, sajnos nagyon jellemzően Pécsre. A város egy új céget akar alapítani Ledina névvel a nagy múltú pécsi Zsolnay helyett, melynek bejegyzése még várat magára. Pedig a korábbi években kiváló iparművészek dolgoztak a gyárban.
Szomorú, bizonytalan most a helyzet. Kár, kiváló gyakorlóterep lehetne a diákoknak, részt vehetnének a gyári munkában.

Most is mondta, hogy kora reggeltől éjjelig dolgozik. És lángol a tekintete. Egyetemi oktatóként szünet van, de egy művész nyilván nem áll le. Kinek köszönhető a lelkesedése? A mesterének vagy magának?
Most Rétfalvi mester csak technikai kisegítője vagyok pár napig, a diplomakiállítással véget ért az egyetemi munkám, és jön a kötetlen művészi munka, amelyre nagyon vágyom.

Szobrásszá válásában a kezdetektől Rétfalvi Sándor kísérte. Első alkalommal, mikor kiment az öntőműhelybe – egy rajztanára meghívására –, a nagy nyüzsgésben, ahol a sok fiatal flexelt, kalapált, dolgozott lelkesen, őt is megragadta ez a világ. Érezte, hogy megérkezett, pedig a gimnáziumban inkább a számítógépes grafika érdekelte. Belépett az öntőműhelybe Rétfalvi Sándor, némán körbement, majd távozott. A többiek összesúgtak, hogy ő volt a mester, akinek tartása, kisugárzása csendre intett mindenkit, s Gergely életében máig mércét jelent. „Rétfalvi mester tartása állandó muníciót ad, súlya van, követelő magával szemben is. Hitet nyújt érzelgős felhang nélkül. A művészetbe vetett hitet, mert ezt nem lehet úgy művelni, hogy ne tulajdonítsunk neki nagy jelentőséget. Az alkotói tevékenység sok energiát emészt föl, buktatókkal teli, sokszor tűnik minden súlytalannak. Ilyenkor jó visszaidézni az ő tartását, és hogy látom, neki ez mennyire fontos. Ezt próbálom továbbadni a hallgatóknak is.”

Tanításának célját így fogalmazza meg, s ebből reményei szerint eredmények is születnek: „A legfontosabb, hogy higgyenek abban, ezzel jó foglalkozni, ez szép tevékenység. Más, mint amit az élet során találunk, nem pénzért csináljuk. Természetesen szeretnénk megélni is belőle, hogy tovább tudjunk lépni. De az egész magja valami nagyon tiszta, egyszerű, sok köze van a játékhoz. Olyasmi, ami magától értetődő, amit úgy csinálunk, ahogy levegőt veszünk, vagy mert egyszerűen jó érzéssel tölt el bennünket. Nincs közvetlen, megfogható haszon, ezért végtelen könnyedsége és nagy-nagy misztikuma is van, amely segít átélni az ember szellemi, lelki, spirituális dimenzióit. Nem valláshoz kötött, hanem lényünk, emberi voltunk érdekes másneműsége, melyet könnyű elnyomni, annak ellenére, hogy mindenki tapasztalja.”

Persze Gergelynek is meg kellett vívnia a harcait „a DLA-s inkubátorház” után, amikor csak a szobrokkal kellett foglalkoznia, egyetlen egzisztenciális kérdés sem merült fel ezekben az években. Anyagokat, formákat próbálhatott ki, ilyen volt a hosszan tartó sorozata, melyben dudorodásokkal készített kompozíciókat. A boldog órákra így emlékszik: „Az hajtott, hogy kipróbáljam ezt is azt is. Mint amikor elmegy az ember kirándulni egy hegyes dombvidékre, arra kíváncsi, mi a van a dombon túl. Fölér, s így megy tovább. Tehát az érdekelt, a következő magaslaton milyen látvány tárul majd elém.”

Kezdő egy városban, ahol sok a jó szobrász, de már voltak kiállításai, sőt áll önálló munkája is, s éppen a Gyermekklinika udvarán.
Sajnos most éppen nem áll, letörték, jelenleg restauráljuk. Nem tudom, hogy tudták letörni, erősen rögzített volt, komoly bronzöntvény.

A hírhedt pécsi zsánerszobor – mely Weöres Sándort szándékozott ábrázolni, s átadásakor kapott egy jó adag lisztet a nyakába, ám a legnagyobb tiltakozás és a fényre derült anomáliák ellenére is áll, illetve ül – szintén sokszor kerül a törögetők kezébe. Legtöbbször a kis poharat viszik el az asztaláról.
Mi szakmán belül egyetértünk abban, hogy az a „szobor” példátlanul rossz. Kértek legutóbb, hogy készítsem el a letört poharat, de visszautasítottam őket. Volt, aki helyettem megcsinálta. A köztéri szobrok nyújtják anyagilag a legnagyobb lehetőséget számunkra, de nagy a felelősségünk, hogy belássuk, ha a tér nem bír el több alkotást, nincs szükség rá. Hosszú folyamat, amíg egy jól sikerült mű jó helyre kerül, megtalálja magát. Ahol minden ötletünket kiélhetjük – anélkül, hogy mara­dandó sebet ejtenénk a közösségi tereken –, az a kiállítótermek világa. Ott lehet a munkáinkkal bemutatni gondolatainkat, s ha egy tér megnyílik, szoborért kiált – jelentkezhetünk egy kiforrott megoldással.

Névjegy

Mészáros Gergely DLA* szobrászművész 1980-ban született Pécsen. 2001 és 2011 között a PTE-n graduális szobrász oklevelet, majd doktori fokozatot szerzett. Csoportos és egyéni kiállításokon vett részt, köztéri művei állnak Pécsett és Rómában. 2011-től a PTE Művészeti Karának oktatója, 2016-tól a kar Doktori Iskolájának témavezetője.

*A DLA a művészeti képzésben a PhD megfelelője.