»Véletlenül lettem szobrász« | Rétfalvi Sándor, a tettyei Krisztus alkotója

Hárságyi Margit |

A szobor fennmarad, alkotóját azonban az évek múltával gyakran elfelejtik. Köztéri szobrok, emlékművek, plakettek őrzik Rétfalvi Sándor pécsi szobrász keze nyomát, s közöttük a leghíresebbek a Tettye fölé hajló Korpusz, a Székesegyház déli bejáratát vigyázó kapuk bibliai jelenetekkel, a baranyai táj, a vidék kultúrájára oly jellemző szőlőlevelekkel. 

A zavarba ejtően nagy életművek választásra ösztönözik az újságírót. Mi kapjon fényt, mi maradhat árnyékban? Rétfalvi Sándor szikár termete, a 110 éves tettyei ház búbos kemencéje, az egy légterű műteremmé alakult belső tér, a hegy lábánál az erődítményszerű kőfalba rejtett portrék – mind meghitt hangulatba ringatják a látogatót. Innen feltekintve a dús növényzet már eltakarja a tettyei Korpuszt.
1964-ben Pécsett ledöntötték a havihegyi feszületet. Abban az évben, amikor Rétfalvi Sándor – közvetlenül a főiskola elvégzése után – a városba érkezett tanítani, a frissen alakult Művészeti Gimnáziumba. Ott az egész évfolyamon mindössze ketten nem vették fel a tanári szakot, mondván, ők szobrászok lesznek, nem tanárok. Ráadásul az otthoni példa sem vonzotta Rétfalvi Sándort, mert az édesanyja pedagógus volt. Látta a küzdelmeit, felnőtt életét mégis tanárként kezdte. Közben természetesen készültek a szobrok, több önálló kiállítása is volt.

Eközben Cserháti József, a legendás művészetpártoló megyéspüspök sorra kérte fel a nagy nevű szobrászokat a havihegyi feszület újjáélesztésére. 1968-ban a mesterek – Pátzay, Somogyi, Borsos, Csíkszentmihályi – nem merték vállalni a feladatot. Sorra mondták le a felkérést, különböző okokra hivatkozva. Végül – ahogy a szobrász fogalmaz – égi jelként ő kapta meg ezt a munkát. Ismertségét növelte, hogy ebben az évben nevezték ki a Művészeti Gimnázium igazgatójának. A mélyen hívő művész azóta több Krisztus-szobrot is készített, de ez az első emlékezetes maradt számára.

„Nem egy halott Krisztust akartam ábrázolni, hanem egy igazi élő embert, szabadulni akarót, aki a keresztfától akar megválni. Az elhelyezése miatt azt a Megváltót, aki szenvedésével és nyomorúságával rászakad a városra” – idézi fel a régmúltat, majd elgondolkodva hozzáteszi: „Nem lehet elválasztani attól a történelmi időtől sem, amikor készült, hiszen a tettyei volt az egyetlen, hivatalosan támogatott, engedélyezett, köztéri Krisztus szobor akkor Magyarországon.”

Minden benne volt ebben az alkotói folyamatban. A nagy feladat előtt, öt évvel a diploma után egyetlen köztéri munkát sem tudott kiverekedni magának az ambiciózus fiatalember, aki soha nem félt az ütközésektől, a nyílt véleménynyilvánítástól. De tanulnia kellett, hogy nem elég a szakmai teljesítmény, szükség van kommunikálásra is a „fontos emberekkel”. „Mára ez már fokozottan így van” – dünnyögi szomorúan.

Hogyan lesz az emberből szobrász?
„Véletlenül” – hangzik a tömör válasz. És felidéződnek az első lépések: „Nehéz volt Kanizsáról kitörni. Még mindig csodálkozom magamon, mennyire bátor voltam második gimnazistaként, mikor elhatároztam, festőművész leszek, és felmegyek Budapestre az akkor egyetlen művészeti szakközépiskolába.”
Tanárai nem biztatták, a szülei szerint rendes emberből nem lesz művész. De ő ment, és a különbözeti vizsgán meg is felelt, festőként. 1957-ben sokrétű vizsgán kellett teljesíteniük a művészpalántáknak, így például volt mintázás is, azaz egy kis gipszmodellt kellett agyagból megformálniuk. Somogyi mester körbejárt a teremben, s megszólította Rétfalvi Sándort. Mikor párbeszédükből kiderült, hogy ő életében először formáz agyagot, a mester felháborodott ezen a merészségen, hiszen a többiek otthon készített munkákkal érkeztek. Emlékezett is erre a messziről jött nyurga fiúra, mikor közölték vele, hogy kell az osztályába még egy diák, mert csak így indulhat a szobrász specializáció. Megszólította Sándort: „te leszel az, aztán fél év múlva mehetsz festőnek”. De ő maradt, mert a mestere nagy formátumú, szigorú művész volt, karizmával. Kezdettől fogva nagy feladatokkal látta el tanítványait, soha nem volt velük kicsinyes.

Iskolára iskolára
A Művészeti Gimnázium igazgatói székéből pár év munka után felállt, politikai okokból: „Akkor már lazult a helyzet, volt szakmai hitelem, nem mertek bántani. Az ok egyszerű volt, mindent a politika irányított”, s mindezt szóvá is tette az igazgató szobrászművész. 1982-től kétlaki módon Nagykanizsán és Pécsett is éltek textilművész feleségével, Fürtös Ilonával meg a gyerekekkel, mert műtermet kaptak a zalai városban, Pécsett viszont nem. A nyolcvanas években szervezték a pécsi egyetemi integrációt, amikor egyetemmé alakult az orvosi és a jogi kar meg a tanárképző főiskola. Az új struktúrába nehezen illeszthető ének-zene, rajz és testnevelés szakok külön figyelmet érdemeltek, ezért hívták Rétfalvi Sándort, jöjjön tanszékvezetőnek az új intézetbe. 1983-ban kinevezték a rajz és vizuális nevelés tanszék vezetőjévé, s ő megszervezte az oktatást, sok nagy tudású kollégáját mentette meg, akik akkorra még nem szerezték meg a szükséges végzettséget.

Két év, rengeteg küzdelem – elkészült a pécsi bazilika déli kapuja
Már 17 éve áll a bibliai jelenteket felidéző belső, és a táj, a vidék szőlőleveleit élőhelyeit, valamint lényeit megelevenítő külső kapuzat. „Sok verekedésembe került, hogy két évet dolgozhattunk rajta hat felnőtt, végzett vagy éppen végzős hallgatómmal együtt éjjel-nappal, mert szerették volna, hogy egy év alatt elkészüljön. Ilyenkor minden gondolatom, érzelmem ott van, mert beszélni nem nagyon tudok arról, mit érzek, de a munkáimmal együtt élek. Nekem a művészet szent dolog, egy oltár, ahova áldozni jár az ember, ezt tanítottam a gyerekeknek is. Ott nincs pardon, ez az örök törvényű szentség.”

Hosszú lenne a felsorolás, mennyi köztéri munkája áll itthon és külföldön, mennyi egyéni, csoportos kiállításon szerepelt, de az utóbbi húsz évben visszavonult. Úgy véli, nem a művészetről szólnak a mai kiállítások, hanem a népszerűt, a könnyen eladhatót hajtják. Kisebb feladatok máig megtalálják, még Aknaszlatinára is elvitték a babitsos gimnazisták, amikor elmentek a távoli ukrán településre, ahol Sándor született. Ugyanis az ottaniak kérése volt, hogy a neves szobrászművész nélkül ne menjenek. Rétfalvi Sándor naponta jár az öntőműhelybe is, ahol az országban elsőként kezdte a viaszvesztéses [precíziós] bronzöntést. (Ezt a technikát korábban inkább csak ötvösök használták, ékszerek készítéséhez.)

Rétfalvi Sándor Munkácsy Mihály-díjas, Érdemes Művész, professor emeritus – 1941-ben született Aknaszlatinán. 1959–1964 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola szobrász szakán végezte tanulmányait, mestere Somogyi József. 1968–1974 között a pécsi Művészeti Szakközépiskola művészeti igazgatója, 1967-ben egyik megalapítója és szervezője a villányi nemzetközi szobrász-alkotótelepnek. 1982–1995-ig tanszékvezető a Janus Pannonius Tudományegyetem rajztanszékén, 1991-től egyetemi tanár, 2000-től a Janus Pannonius Tudományegyetem Művészeti Kar szobrász tanszékvezetője lett, s azóta is részt vesz az oktatásban. Római ösztöndíjasként Amerigo Tot oldalán tanulta a viaszvesztéses bronzöntés technikáját, jelenleg is ezt műveli. 1963-tól rendszeresen részt vesz a Vásárhelyi Őszi Tárlatokon, a pécsi Országos Kisplasztikai Biennálékon. Csaknem 30 egyéni és csoportos kiállítása volt Magyarországon és külföldön. Felesége, a Munkácsy-díjas textiltervező és iparművész Fürtös Ilona három éve hunyt el.

Fotók: Kálmándy Ferenc (KF), szoborlap.hu

Rétfalvi Sándor további munkái 

Az írás eredeti változata elolvasható a pecsiujsag.hu oldalon