Dézsi Desirée: Hagyjátok repülni az íbiszeket (részlet)

Posted on 2016. július 14. csütörtök Szerző:

0


Dézsi_Hagyjátok-repülni-bor240– Gondolja, hogy az emberek tudatában vannak annak, amit kincsként birtokolnak?

– Nos, nem hiszem, hogy ez jár a fejükben mikor gondolataik vannak, ebben a formában, valóban nem… – Joe a fejét ingatta.

– Hát én sem hiszem. És azt sem, hogy gondolkodnának, ténylegesen… Különben nem okoznának fájdalmat embertársaiknak, nem aláznák, és nem gyilkolnák meg egymást. Mielőtt megtennék, azt gondolnák: én ember vagyok, vagyis gondolkodom, tudatosan gondolkodom, és a tudatos gondolkodás szerint kell helyesen cselekednem. Csak okosan, megfontoltan, racionálisan… Például egyszer megütött egy férfi, majd ronda dolgokat mondott rám. Most mit tegyek? – kérdeztem magamtól. Ő nem volt tudatában annak, hogy mit tesz, és mit mond, a saját kódolása alapján cselekedett. De hogyan reagáljak én? Nem vagyok gyáva, sem gyenge. Megüssem, vagy elmenjek mellette? Az én logikám szerint ott kell hagynom, nem szabad bántanom, de néhányan azt mondanák: vágd pofán. Azt hiszem, a legtöbb ember ezt mondaná, mert bizonyos logika szerint az ilyen ember megérdemli, hogy jól pofán vágják. De akkor visszaüt, vagy feljelent, mert a logika sokféle…

– És végül, mi történt?
– Nem vágtam pofán.

Joe mosolygott magában. Ez az ember okos. Nem tűnik gyilkosnak, nem valószínű, hogy ő az, akinek itt kellene rohadni ebben a húgyszagú romos odúban. Zacharynak igaza lehet. Tanácstalan volt, de semmiképpen sem akarta, hogy megérezzék, sem a kurd, sem Zachary.

– Sose bánja. Mármint, hogy nem ütötte meg. Hiszen provokálta magát.
– Igen.
– Szóval maga rájött, hogy az emberek nagy része nem használja az eszét…
– Igen.
– De, miért közli ezt velünk? Mi is tudjuk, hogy sok a hülye meg gyarló.
– Hát, nem is tudom, csak úgy kijött belőlem.
– Na, ne etessen azzal, hogy nem akart valamit közölni, hanem csak úgy, kibukott a száján: rájöttem… – Joe bekeményített. Hangja megint élessé vált.

– Csak azt akartam mondani, hogy ha okosabbak lennének, nem bonyolítanák túl a legegyszerűbb dolgokat, hanem a logikát használva igyekeznének a megoldást megtalálni.

 Valami konkrétum? – Joe tekintete Nedyaréba fúródott.

Ha azt mondom, amire gondolok, hogy nonszensz, hogy én robbantottam volna fel azt a buszt, akkor jön a kérdés, hogyha nem én, akkor az előbbi szavaim alapján feltételezhető, hogy esetleg tudom, de legalábbis sejtem, hogy ki tette. Persze, ki akarok innen jutni, de nem minden áron. Aljas dolog volt felrobbantani a buszt, ez tény. A rohadékok! De nem tudom, hogy ki tette. Több szervezet is felmerülhet. Miért nem vállalja egyik sem? Hogyan védjem meg magam? Gondolkodj Nedyar Zirek! Nedyar úgy érezte, hogy beszélnie kell, mondani valami meggyőzőt. Már kevésbé érezte az ellenszenvet, de azt igen, hogy figyelnek a szavaira. A világ semmit sem tud rólunk, kurdokról, de azt hiszik, hogy primitív, törzsekbe tömörülő pásztornép vagyunk. Ezt a kettőt legalább megpróbálhatom magunk mellé állítani.

– Általában csak azok kezdenek el gondolkodni, akiknek az életében valami szokatlan történik.

Joe fintorgott. Már megint filozofál. OK, lássuk, mire megyünk ezzel a sok dumával. Aztán, ha bekeményítünk, egy szava sem lehet, mi meghallgattuk, ő meg semmit sem mondott, ami segítheti a nyomozást.

Nedyar nyugodtan folytatta a maga eszmefuttatását.

– És előző életvitelükhöz viszonyítva egy egészen más életformába kényszeríti őket egy tragédia, vagy egy olyan helyzet, aminek megértéséhez, elviseléséhez az agynak be kell indulni, megmagyarázni az új helyzetet, ezzel kivédeni vagy enyhíteni a fájdalmat. Így az agynak munkát kell kifejteni, mert erre van szükség a túléléshez. A kurd ember kénytelen az eszét használni, mert csak így élheti túl a nemzetet tipró elnyomást, a kínzásokat, a vegyi bombát. Egy nép évszázadokon át tartó üldöztetésének az az egyetlen haszna, hogy kifinomul és megerősödik a túléléshez szükséges észjárása, ami ráadásul öröklődik. Például, ha a zsidók világunkban elfoglalt helyzetét nézzük, – Zachary összeszűkült szemmel kapta fel a fejét – tulajdonképpen ugyanazt mondhatjuk róluk is. Miért sok a gazdag zsidó? Miért sok a pénzügyi szférában található zsidó? Miért sok a feltaláló zsidó? Mert pénzzel megválthatták a szabadságukat, mert újra és újra felemelkedni kényszerültek, így a túlélési ösztön különböző túlélési taktikákat és technikákat követelt.

Zachary újra vett levegőt.
– Volt néhány indiai ismerősöm kint, Amerikában. Megkérdeztem, mi az oka annak, hogy nem költözik több indiai külföldre? A válasz: a hit és az elfogadás, amit magukba szívtak az anyatejjel. Számukra a földi lét csak egy megálló, egy próbatétel, és, ha elfogadod az életet olyannak, amilyet az Istenek neked rendeltek, akkor a Nirvánába kerülsz. Az egyik ismerősöm mesélte, hogy egész háztömböket építettek az utcán élőknek, de azok, ahelyett, hogy beköltöztek volna, maradtak az utcán. Igazuk van, mert ott nem kényszerítik őket semmire, nem követelnek tőlük sem adót, sem különböző díjakat. Akkor meg minek azon gondolkodni, hogy hogyan lehetne komplikálttá tenni az életet a csekkek befizetésével, vagy kivándorolni egy idegen országba, ahol emberszámba sem veszik őket.

– Szóval maga irigykedik az indiaiakra!? – kérdezte Zachary, aki egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte, ahogy a kurd kivételes szónoki hajlammal a saját vallatóit okítja.

– Lehetséges.
– Na jó, az igaz, hogy a hinduk beletörődnek a nincstelenségbe, mert túl sokan vannak ahhoz, hogy nagyobb százalékban érvényesülhessenek. Igaz, hogy elfogadják a sorsukat. De mi van a kurdokkal és az arabokkal?

Nedyar, megérezvén, hogy vallatói kezdik komolyan venni, amit mond, egyre professzorosabban folytatta.

– Egy indiai, egy busman vagy egy inuit elfogadja a sorsát, mert lelkileg kiegyensúlyozott. Adva van egy életforma, ami csak a mi szempontunkból zord, de az ő szempontjukból elfogadható, mert nem fenyeget pszichés leépüléssel, és érzelmileg sem jár azzal, hogy az embernek folyamatosan tragédiákat kelljen feldolgoznia.

– Miért nem, hiszen felfalhatja egy jegesmedve, megmarhatja egy kígyó…

– Előfordulhat, de az másféle veszély. Harmóniában élnek a környezetükkel. De más az, amikor a néped kiirtását kell megakadályozni. Nem, a legtöbb kurd nem fogadja el ezt a helyzetet, küzdenie kell. Vagy harcol, mint pesmerga, vagy tanult emberként vesz részt a küzdelemben. A túlélési ösztön minden embernek a vérében van. Nekünk, kurdoknak, meg kell akadályoznunk a megsemmisítésünket.

– De hiszen húszmillióan vannak…
– Igen, kész csoda.
– Hát igen, nem sok nemzet képes ekkora létszámot felmutatni.
– És ennek ellenére nem ismerik el a létezésünket. Törökországban a kurdokat török hegyi pásztoroknak állítják be. Szíriában nem kapunk létjogosultságot, mert nem anyakönyveznek. Irakban lebombázzák a városainkat, Iránban letarolják a falvainkat… Talán az is genetikai önvédelmi fegyver, hogy ennyire szaporák vagyunk.

Dézsi Desirée

Dézsi Desirée

– Maga hogyan küzd?
– Azért tanultam agronómiát, hogy a hegyekben lévő kurd falvak önellátását segítsem. Aztán, amikor Rima a második gyereket várta, beköltöztünk a városba. Azért vittem a gyerekeimet Amerikába, hogy legyen értelme az életüknek. Ha már világra jöttek. De ők is tudják, hogy javaik egy részét, akár anyagi, akár szellemi, a kurd nép megsegítésére kell fordítaniuk. És meg is teszik.

– Mármint mit tesznek?
– Anyagilag segítik a haszakai kurd egyetemet.
– És maga hogyan segíti a népét?
– Most éppen azzal, hogy védekezni próbálok a maguk vádaskodása és az igazságtalan rágalmazásuk ellen.

Dézsi Desirée: Hagyjátok repülni az íbiszeket
Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2016