Az állandóság ereje | Marie Antoinette / Budapesti Operettszínház

Posted on 2016. július 12. kedd Szerző:

0


A királynő (Polyák Lilla) és igazi szerelme, von Felsen gróf (Gömöri András Máté)

A királynő (Polyák Lilla) és igazi szerelme, a svéd von Fersen gróf (Gömöri András Máté)

L. Sz. |

Valljuk be, az Operettszínház szereti a megszokott dolgokat. A nagy változtatásokat bő 25 évvel ezelőtt Kerényi Miklós Gábor kezdte, végre stabilan beillesztve a történelmi musicalt az így kéttagozatúvá tett színház repertoárjába. Az Elisabeth lavinát indított el. Aztán jöttek sorban a többiek, amelyek csúcsra járatták a Nagymező utcai teátrumot. Az Operett utánpótlást is nevel, folyamatosan gyártja a körülrajongható zenés sztárokat a fiatal nézőknek. Felfigyel az ifjú tehetségekre, lehetőséget ad nekik. Másfelől évente jelentkezik egy-két új zenés darabbal, a telt ház megszokott, már-már unalmasan jó. A recept bevált, miért is kéne változtatni?

A Marie Antoinette főszereplője természetesen a címadó Habsburg-lány, Mária Terézia tizenötödik gyereke. Jó felesége ugyan a (történészek szerint is) tutyimutyi és szexfóbiás XVI. Lajosnak, mégis szeretőt tart Axel von Fersen személyében. Az udvar – és különösen a felséges asszony – pénzszórása és fényűző életmódja fellázítja a népet, aminek egyik alapja a királyné állítólagos megjegyzése: „ha nincs kenyerük, miért nem esznek kalácsot?” És mindez nem elég: Marie Antoinette még csak nem is francia, hanem osztrák (épp azért küldték ide feleségnek, hogy nyugalom legyen a két ország között). Az idegengyűlölet nem mai találmány, alkalmas kiindulási pont, ha az emberek utálni akartak valakit: legkönnyebb azt, aki idegen. Az egyre nagyobb nyomor – az orléans-i herceg hatékony bomlasztásával és kellő ármánykodással – eléri célját, a társadalmi robbanást. A népből kiemelkedő Margrid Arnaud a herceget támogatva – és felszítva az elégedetlenség parazsát – nagyban hozzájárul a tragikus véghez.

Kenyeret a népnek!

Kenyeret a népnek!

Az Operettszínház rendszeres látogatója akkor is tudná Lévay Szilveszter és Michael Kunze legújabb művéről, hogy ők jegyzik az Elisabeth-et és a Mozartot is, ha nem olvasott volna róla. A darab felépítése, a történetvezetés, a dallamok is mind ugyanabból a merítésből valók, mint a korábbiak. Ez nem túl szerencsés, még ha az erre éhes közönség szinte követeli az állandóságot. Megunni persze nem lehet, mert a történet mindig más – igaz, majdnem mindig történelmi –, és a szereplőgárda is változik. De azért jó volna egy kis változatosság. A színház ebben a darabban Gubik Petrát emeli az intenzív reflektorfénybe. Neki jutott a leghálásabb karakter: a rossz sorsa miatt sajnálatra méltó Margrid, akinek megbocsájtjuk bűneit, de még izzó gyűlöletét is. A rendező, Kerényi Miklós Gábor legjobb döntése volt, hogy őt tette meg a lázadók női vezéralakjának. Gubik Petra erős hangja, színészi játéka, lobogása nagyon illik Margridhoz.

Gubik Petra (Margrid)

Gubik Petra (Margrid) a lázadók élén

Az általam látott szereposztásban Polyák Lilla volt a címszereplő elkényeztetett királyné, akit lüke férje elhanyagol. Svéd szeretője, von Fersen gróf (Gömöri András Máté) fiatalságához méltó hevülettel próbálja menteni őt. Ellenpontja Orléans hercege, Lajos Fülöp, a fő gonosz. Megszólalásaiból a hatalom, a trón iránti vágy süt, bár később már bizonytalanságban hagy, hogy csak el akarja üldöztetni a királyi párt, vagy tervei is vannak a saját jövőjére nézve. (A történelmi alak mindenesetre inkább a forradalmárokkal rokonszenvezett.) Homonnay Zsolt játszotta és énekelte – talán valami félreértés folytán – zavaróan idegenes artikulációval. Lajosként egy döntésképtelen figurát alakít Magócs Ottó, teszetosza királyt, aki felesége vaskos hűtlenségét is elnézi, és nem kerülheti sorsát. Sajnáljuk persze, de távozása alig hagy nyomokat.

A színpadkép (Khell Csörsz) hatalmas profizmussal használja ki a technikai lehetőségeket. Háromdimenziós hatású a vetített háttér, a világítás és a pirotechnika (tűz, füst, fáklya) mellbevágóan idézi fel a forradalmi párizsi utca félelmetességét. A dinamikus díszletváltásoktól a néző olykor kapkodja a fejét, viszont ettől még sodróbb lendületű a történetmesélés.

Bár a zene ismeretlenül is ismerős, mégis hordoz eddig még ritkábban hallott megoldásokat. Gyakori a duett, melyben a két markánsan különböző ária dallamai egymásba simulnak, és érzékeltetik, hogy egymás mellett beszélnek el szereplők.

Ilyen a párizsi csőcselék

Ilyen a párizsi csőcselék

A darab végletessége, a nyomor és a pompa váltakozása rengeteg dramaturgiailag kihasználható helyzetet teremt. Látványban a kontrasztot főleg a nép és a nemesek ruhái mutatják (Füzér Anni), de együtt a tánc koreográfiájával (Lőcsei Jenő), a fények játékával –a szegénység persze sötét, a gazdagság fényesen ragyog – erős, borzongató a hatás. De ha még ez sem lenne elég a hangulatkeltésből, nem maradnak ki a gyerekek sem a darabból. (Na jó, kutya nincs, de nem is kell. Így is eléri, hogy bejöjjön a taps.)

Jól érzékelhető ívet húz mindkét felvonás, a lenyakazós vég nem lep meg, mégis szíven üt. A hidegrázós elemeket nem annyira az ismert történelmi tények hordozzák, mint inkább a folyamat, az emberi magatartás változásának megmutatása. Nem először, nem utoljára tapasztaljuk, hogy ha a meghirdetett gyűlölet, a tömegek hergelése, fanatizálása átlép egy határt, az kezelhetetlen helyzetbe sodorja a társadalmat. Vélt bűnös vagy megbélyegzett közösség, amelyet sorsunkért hibáztathatunk, minden korban található. A felkelés nyilvánvaló kiváltó oka a tékozlás, de a jakobinusok vezette véres megoldás sem feledteti a kitalicskázott milliókat. A leszámolás során persze nem mindig csak oda csap az ököl, ahova köll. A királyné a darab vége felé újragondolja tetteit, és szavakban változást ígér, de ez inkább csak azt szolgálja, hogy sajnálni lehessen. Ez ugyan csak részben vág egybe a ténylegesen megtörtént eseményekkel, de hát a színpadtól nem a történelemkönyvet kérjük számon a nézőtéren.

A hírhedett nyakék, amely egy egész korszak és rezsim tékozlásának jelképévé lett (Csuha Lajos, Polyák Lilla)

A hírhedett nyakék, amely egy egész korszak és rezsim tékozlásának jelképévé lett (Csuha Lajos, Polyák Lilla)

A Marie Antoinette monumentális, félelmetes és magával ragadó. A világtörténelem irányát megfordító forradalom korát meglehetős hűséggel mutatja be. A jellemek, résztvevők már önmagukban is szélsőségesek voltak, az események felkorbácsolóak, talán csak a vesztőhelyre vezető út lett egy zenés drámához illően romantikusabb. Sajnáljuk is Polyák Lillát, hogy egy ilyen szép hang egyetlen nyisszantással hal el…

A musicalrajongók ki ne hagyják Mária Antónia királyné történetét (az uralkodók nevét ugyanis magyarra fordítva szokás leírni), még ha netán sokallják is az utóbbi években az Operett színpadán megfordult főrendeket. Talán egy mai Margrid bátorsága kellene ahhoz, hogy másfajta történet is szóljon a deszkákról. De vajon akad-e olyan kortárs librettó, olyan zene, ami biztosan ugyanígy megtölti a Nagymező utcai színházat?

Fotók: Gordon Eszter

Részletek, szereplők és jegyvásárlás

Posted in: NÉZŐ, Színház