Túl a Falon | David Wagner, Jochen Schmidt: Odaát és odaát

Eszéki Erzsébet |

Odaát és odaát – jó a cím, bár ezt a szót (drüben) sokkal inkább az NDK-ban (Kelet-Németország, DDR) használták, az NSZK-ra (Nyugat-Németország, BRD). A Német Szövetségi Köztársaságban élők tudatában kevésbé volt jelen a DDR, mint fordítva – igaz, ők nem a nézték a túloldali tévé adásait. A keleten élők viszont minden este a nyugatnémet csatornákra kapcsoltak, s ezzel legalább pár órára, lélekben átröpítették magukat a másik Németországba.

Adott két német író, mindketten még húszon alul voltak, mikor a berlini fal leomlott. David Wagner 1971-ben született, egy Rajna-vidéki, álmos kisvárosban, Bonn közelében, ott is nőtt fel. Jochen Schmidt Berlinben, a kettészakított nagyváros keleti felén (az NDK fővárosában) született 1970-ben. Wagner 1990 után az egyesített Berlinbe költözött. Akkoriban egyébként mindenki oda igyekezett, Európa egyik legizgalmasabb metropoliszába. A születése óta Berlinben élő Schmidt viszont helyben volt, benne az se merült föl, hogy ’89 után „nyugatra” menjen. Hiszen ő már eleve ott volt, ahová mások vágytak.

Berlinben találta ki később a két író, hogy közös könyvet írnak a gyerekkorukról, arról a világról, amelyben fölcseperedtek. Azonos fejezetcímekkel írják le gyerekkoruk helyszíneit, a lakást, a kertet, az iskolát, a játszótereket, hogy milyen volt az élet a barátoknál, ismerősöknél, miként teltek a szünidők, és mit csináltak 1989. november 9-én, amikor a gyűlölt Fal elveszítette identitását. Azt követően egyszer csak átmehettek a keleti országrészben élők oda, ahová korábban legföljebb csak a nyugdíjasokat engedték ki a hatóságok.

Érdekes ez az „odaát” szó, mert nem jelentett ez egyforma érdeklődést. Az „odaát” élők nem nagyon kapcsolták be a keletnémet tévét, noha nyelvi problémájuk igazán nem lett volna. David Wagner említi is: a Bonnhoz közeli kisvárosban valójában nem is létezett az NDK. Tudtak róla, hogy van az a hely, ahol nincs szabadság, nem utazhatnak az emberek, de nem foglalkoztak vele. Sokkal több közük volt például a francia fiatalokhoz, mert az iskoláik velük álltak cserekapcsolatban.

Wagner sokgyerekes, jómódú családban cseperedett fel, nagy házban laktak, volt takarítónőjük és kertészük, sok képük meg például perzsaszőnyegük, a gyerekeknek meg rengeteg drága játékuk. Mindannyian zenéltek, színházba jártak, a szüleiknek a kultúra jelentette a társadalmi rangot. Öt gyerekkel mégis kilógtak a társadalomból. Davidék sokat utaztak, de például az iskolával már a Rajna túloldalára se mentek kirándulni, már az sem tartozott a világukhoz, hát még az NDK! „… az már majdnem Szibéria volt, a képzelet határain túl. Túlvilág…” – jegyzi meg. Közben hiába éltek szabadságban, jólétben, mégis máshová vágytak (a legtöbben Berlinbe). Vágyukat pedig utazással élték ki. „Ahogy nagyapám a Wehrmachttal végigrobogott Európán, úgy robogtunk mi is az Audimercedesgolfunkkal Belgiumon át Franciaországba, Ausztrián át Olaszországba és Svájcba…”

• Olvass bele!

Volt időszak, amikor David a világháború miatt szégyellte külföldön a németségét. A nagyapja a háború után három évet ült Nürnbergben, börtönben. A mostohaanyjának apja viszont a „Royal Air Force fedélzeti géppuskása volt, több mint hatvan bevetéssel a birodalom felett, hétről hétre bombákat dobott Németországra”. A háborús bűnös nagyapa egy fotón a Führer mellett áll. A mostohaanyja apjáról is van egy fényképe – bizonyára sokat nézegette mindkét képet. Volt, van mit feldolgoznia, az biztos.

A berlini Jochen Schmidt másmilyen világot tár elénk. Finom humorral írja le a lakásukat, azt a buherát, amely nekünk is nagyon ismerős – itthonról. Az író Schmidt sem akar okosabb lenni, mint amilyen gyerekként lehetett, ő is alulnézetből írja le a világát. Sok mindent egyáltalán nem értett, de sok mindent észlelt, ezért élesen fogalmaz – vagy éppen viccesen. Apját, aki például egy intézetben dolgozott, behívatták egyszer az igazgatóhoz, mert a nyugati rokonaik listája nagyon hosszú volt. Ezért megpróbálták rábeszélni, hogy „redukálja a rokonságát”.

Jochen Schmidt sűrű mondatokkal hozza testközelbe az NDK valóságát, a mindennapjaikat. Például azt, mennyire jó volt csomagokat várni, találgatni, hogy mit kapnak. Sokszor csalódott, például amikor olyan kicsi ing érkezett, amelyet csak a játékmackóra tudtak ráhúzni. Máskor viszont kitűnő ajándéknak bizonyult egy hajszárító, mert olyan erősen fújta a levegőt, hogy remekül lehetett tologatni vele a matchboxokat… Szinte minden praktikus volt „odaátról”. A vámosok bármit elkobozhattak, ugyanakkor átment a rostájukon George Orwell könyve, az 1984. „Nyilván azt hitték, hogy naptár” – fűzi hozzá a szerző.

Wagner 1989. november 9-én érezte életében először, hogy „itt és most” történik valami fontos. Schmidtet a hír éppen a katonaságnál éri. Aznap hajnali ötkor kelt, mert a konyhaszolgálatot teljesített. Valaki azzal fogadta, hogy nyitva van a Fal. „Pár óra alvásnak jobban örültem volna” – jegyzi meg Jochen lakonikusan, pontosan érzékeltetve, mennyire föl se fogta hirtelen, hogy mi történt valójában, mennyire váratlanul omlott össze az öröknek gondolt rendszer.

Különös érzésekkel olvastam ezt a párhuzamos beszámolót a két német gyerekkorról. Nem éltem egyik Németországban sem, mégis kötődtem Berlin mindkét feléhez. Abban a kivételezett helyzetben voltam, nagyjából ugyanolyan idősen, mint a szerzők (akkor), hogy rendszeresen eltölthettem egy-két hetet a kettészakított város mindkét felében. Nyugat-Berlinben élt a nagymamám, akinél többször jártam (amikor két-három évenként kaphattam útlevelet) 17 éves koromig, keleten pedig egy barátnőm lakott. Izgatott Berlin kettős arca.

Kelet-Berlin végtelenül sivár és szürke volt. Nyugat-Berlinben ámultam az üzletekben, nem tudtam betelni az áruházak felfoghatatlan áruválasztékával, csodáltam a villanegyed házait és az elegáns Kurfürstendammot, habzsoltam a rengeteg finomságot. És közben gyerekként is érzékeltem a sokfelé tapintható feszültséget. Élesen él bennem, ahogy egyszer RAF-terroristákat [Rote Armee Fraktion, Vörös Hadsereg Frakció; radikális baloldali politikai csoport] üldöztek az utcán, ahol éppen jártam, majd az esti híradóban láttam, hogy el is fogtak valakit. Ma is kiráz a hideg, ha eszembe jut a nap, amikor Kelet-Berlinbe repültem, tranzitbusz vitt Nyugat-Berlinbe, tankcsapdák között, szlalomozva haladt át egy szűk sávon a másik fél-városba. Talán tízéves lehettem, nem ültem messze a határőrtől, aki kibiztosított géppisztollyal állt velünk szemközt, a sofőr vonalában, minket figyelve.

Pár évvel később úgy utaztam egyszer vonattal Nyugat-Berlinbe, hogy a keleti oldalon, a pályaudvaron várt ott élő barátnőm, hogy legalább egy kis időre találkozhassunk. Egy órányit beszélgettünk, átadtam az itthon vásárolt ajándékokat. (Ezeknek rendkívül örült. Nekem ugyan Nyugat-Berlin jelentette a Kánaánt, neki viszont a magyar boltok kínálata volt bámulatos.) Az édesapja is velünk álldogált, megállás nélkül tekingetett jobbra-balra. Aztán mintha intett volna neki valaki, hirtelen véget vetett a beszélgetésünknek. Én meg továbbutaztam oda, ahol a barátnőm még sosem járt, pedig ő ott élt, csak épp a város másik felében. És a konyhaablakukból pont a Falra látott!

A bevezetőbe utólag szúrtam bele az NDK, a DDR rövidítések magyarázatát. Azóta felnőtt egy egész nemzedék, amelynek már történelem (vagyis nagyon távoli) a kettészelt Németország, a feldarabolt Berlin. Wagner és Schmidt szerencsére nem akart okosabb lenni régi önmagánál. Alulnézetből mutatják be a kort, a kétféle életet, melyben néha (vagy gyakran) érthetetlen dolgokkal találkoztak. Nem akartak regényt varázsolni a gyerekkorukból, egyszerűen előhívták az emlékeiket. Viszont amit elmesélnek, mégis regényes.

David Wagner, Jochen Schmidt:
Odaát és odaát – Két német gyerekkor
Fordította: Szijj Ferenc
Noran Libro Kiadó, Budapest, 2016,
139 + 185 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
kedvezményes webshop ár 3192 Ft
ISBN 978 615 551 3749

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Két párhuzamos könyvről van szó, ugyanazzal a szerkezettel. Egy nyugatnémet és egy keletnémet író veszi leltárba gyermekkorát. A két szerző szó szerint leltárba veszi a környezetében levő tárgyakat, tereket, helyeket, embereket, eseményeket, persze elsősorban azokat, amelyek egy gyerek számára fontosak: megtudhatjuk például, hogy a nyugatnémet családnál milyen lemezjátszót használtak, és hogy odaát, a keletnémet oldalon a lemezjátszó tetejét nem lehetett lecsukni, ha nagylemezt tettek fel. Tévék, tévézési szokások az egyik oldalon és a másikon.

Magnók, rádiók, háztartási gépek, közlekedési eszközök itt és ott. Iskolák és az iskolai oktatás különbségei.Játékok, barátok, lányok, az első szexuális élmények. Utazások. A leltárból és a tárgyakhoz, helyekhez,emberekhez fűződő kis történetekből fokozatosan kibontakozik a mindennapi életnek egy-egy jellegzetes képe a két országban, sőt a két társadalmi rendszer valamiféle szociológiai körképe is felsejlik. Megtudhatjuk, hogy az a környezet, amelyet egy gyerek természetesnek tekintett az egyik oldalon, milyen kiáltó ellentétben állt a „másik oldalon” élő gyermek környezetével.