Durica Katarina: Szlovákul szeretni (részlet)

Posted on 2016. június 10. péntek Szerző:

0


Durica_SzlovakulSzeretni-bor-240|| 1 ||

– Lakatot hoztál? – kérdezte a recepciós fiú furcsa, már-már érthetetlen angolsággal.
Petra levette súlyos hátizsákját a válláról, és a pultnak támasztotta.
– Lakatot hoztál? – ismételte meg a kérdést a fiú.
A lány csak állt, és értetlenül bámult rá.
– Micsodát?
– Lakatot. Nagyot. Bezárni vele ajtó. Hoztál?
– Nem – rázta a fejét.
– Hogy senki se törni rád, és támadni meg éjszaka!
– Nem. Nem hoztam – dadogta kissé ingerülten.

Ahogy a recepciónál állt, Petra koszosnak érezte magát, álmos volt, a hátizsákja pántjai mély, vörös nyomokat hagytak a vállán. Már két napja volt úton, semmi kedvet nem érzett egy hosszú becsekkoláshoz.

Kimerítő repülés után landolt a gépe Dar es Salaamban, Tanzániában. Amikor kilépett a repülőből, elővette hátizsákjából a napszemüvegét, hátrasimította a haját, és elmosolyodott. – Helló, Afrika, végre megérkeztem! – Mélyen belélegezte a száraz, forró levegőt. Bekapcsolta a mobilját, „Welcome to Tanzania”, köszöntötte a mobilszolgáltató, és tudta, ezzel új fejezet kezdődik az életében. Mielőtt felkapaszkodott a rozoga buszra Moshi felé, a Kilimandzsáró lábához, taxis hiénák állták útját, és győzködték, hogy inkább velük utazzon. Petra csapzott volt, és koszos. Bécsben két órát késett a gépe, később gondok voltak a dubaji átszállással is, ahol kénytelen-kelletlen hét órát töltött a műanyag székes váróban. Olyan hűvösre állították a légkondit, hogy szinte rázta a hideg, és végig az járt a fejében, milyen bizarr, hogy az üvegfalon túl több mint ötven fok van, a repülőtér várója mégis majdhogynem deresedik belülről. A hostel nevét és címét felírta egy cetlire, de a biztonság kedvéért elmentette a telefonjába is. Afrisafari hostel. Végül addig mondogatta magában, míg egy életre megjegyezte. Egy döngölt földúton szállt le a buszról, a helyiek végigmérték, tapintatlanul megbámulták a jövevényt. A poros utcán hemzsegtek a színes ruhákat viselő, hadonászó, kiabáló népek, a sofőrök szinte semmilyen közlekedési szabályt nem tartottak be, életveszélyesen kerülgették a szamarakat, lovakat. Ez a hely nem a földi paradicsom, hanem maga a pokol. Petra lesütött szemmel, de határozott léptekkel lépett be a hostelbe.

Fellélegzett, amikor végre elfoglalhatta a szobát, és lakat híján bereteszelte az ajtót. Hátizsákját ledobta a válláról, és szemügyre vette új, elsőosztályúnak éppen nem mondható otthonát. A sarokban háromlábú asztal állt, az ágyneműn gyanús foltok éktelenkedtek. Az ablakon fura zajok szűrődtek be. Petra széthúzta a szakadozott függönyt, hogy megnézze a kilátást a második emeletről. Az utcán fekete férfiak kisebb csoportba verődve kiabáltak. Egy régi motorbiciklit álltak körül, az egyikük belerúgott, erre ketten idegesen hadonászni kezdtek. Petrában megfagyott a vér.

Mi a fenének jöttem ide?, futott át az agyán. Borzalmas és félelmetes hely, a barátaim előre megmondták.

Körülnézett a szobában, és még jobban kétségbeesett. Jócskán ráfért volna egy alapos fertőtlenítő takarítás, de ahhoz Petrának össze kellett volna szednie minden erejét, és visszamerészkedni az utcára, el egészen egy boltig, már ha volt egyáltalán ilyen ezen az elátkozott helyen. Ott állt egy idegen világban, bezárva egy szobába, áram és internet nélkül, korgó gyomorral. Kalandokhoz szokott, bevállalós nőnek hitte magát, nemegyszer vágott neki egyedül egy-egy új országnak, de itt inába szállt a bátorsága. Még mindig az utcai eseményeket figyelte. A kiabáló férfiak közül ketten kiváltak, és úgy látszott, mindjárt egymásnak esnek. Végül ordibálva eltűntek az utcasarkon. Petra egyre azon törte a fejét, hogyan szabadulhatna innét. Egy ismeretlen afrikai országnak nem vág neki egyedül az ember, főleg ha még tájékozódni sem volt ideje az utazás előtt. Végül mégis összeszedte magát, megmosta az arcát, és elindult beszerzőkörútjára.

Gyalog ment, ami már önmagában igazi kalandnak ígérkezett; pár sarokkal arrébb árusok, cipőpucolók, autómosók színes forgataga fogadta. Egy pár cipőkipucoltatása fél tanzán schillingbe került, a zöldségtál, aznapi ebédje ötezer-ötszázba. Sokáig bámulta az étteremnek látszó tákolmányt, míg összeszedte a bátorságát, elhessegette negatív gondolatait, és belépett. Az étlapon szereplő első ételt rendelte meg. A pincér rossz angolsággal kérdezett valamit, de Petra egy szavát sem értette. Babot és rizst tettek elé, megette mind. Az ebéd után egy kisboltban vásárolt egy zacskó mosóport, fertőtlenítőt és seprűt, majd visszasietett a hostelbe.

Új élet, új kontinens, új otthon, egy főként hegymászók és túrázók által lakott hostelben. A szállóvendégek többsége fiatal, kalandvágyó európai és amerikai turista volt, akik expedíciójuk kiindulópontjául választották a hangzatos nevű hostelt. Sebhelyes arcú portás ült az előcsarnokban, ő volt a fiatal srác váltótársa. „Ruanda”, a turisták ezt súgták egymásnak, mert tudták, hogy ő is a ruandai polgárháború túlélője, azt a csúnya heget ott szerezte. A férfi esténként egy tikkelő villanykörte fényénél üldögélt közönyösen. Nem nézett a lány szemébe, amikor átadta a szobája kulcsát. De Petrát nem érdekelte a mogorva portás és a szerény szoba, mert Afrika mindenért kárpótolta. Az első szörnyű nap emléke hamar feledésbe merült, és Petra egyre inkább szívébe fogadta a várost és lakóit, akik nyomorúságos körülményeik ellenére egyfolytában vigyorogtak. Ha a bevásárláson szerzett gyümölcs szertegurult, az utcán üldögélők összeszedték és visszaadták neki, kézzel-lábbal, de készségesen útbaigazították, amikor olcsó internetkávézót vagy egy jó éttermet keresett. A füle is egyre inkább ráállt az itt beszélt kevert szuahéli-angolra.

A megérkezése utáni második héten felkereste a városi piacot, és egy hátizsáknyi friss gyümölcsöt vásárolt. Amikor beleharapott a helyi termesztésű banánba, elkerekedett a szeme az ámulattól. Még sosem evett ilyen ízletes gyümölcsöt. Megkérdezte az eladót, honnan származik ez a különleges fajta. A nagy mellű, mezítlábas nő nagyot kacagott, és elmesélte, hogy a nagybátyja kertjében termett, nincs benne semmi trükk.

– Több tucat banánfajta létezik. Van, amit a hús mellé eszünk, van, amit önmagában, vagy rántva, babbal keverve. A lényeg, hogy friss legyen. Az összes finom, és mind más – kapta meg az első gasztroleckéjét Petra. Ekkorra már egész kis tömeg gyűlt köré, kisgyerekek fogdosták a lábát, a karját, majd kacagva elszaladtak. Ő lett a piac attrakciója. Egy fehér, hátizsákos nő, aki a banánról érdeklődik. A helyieknek ez olyan vicces volt, mintha egy budai kávézóban megkérdezték volna, hogy itt valóban van-e kávé, és azt a magyarok valóban megisszák-e.

Petrának gyakran kellett figyelmeztetnie magát, hogy végül is dolgozni jött Kelet-Afrika egyik legszebb helyére, a Kilimandzsáró és a Meru-hegy lábához, nem nyaralásra. Olcsó szálláshelyén, az ágyban ülve kis füzetbe írta a napi teendőket: húsz maszkot és száz ébenfából faragott kis állatot vásárolni, nem halogatni, még ma elintézni. Az utolsó két szót olyan erővel húzta alá, hogy a lapot majdnem átlyukasztotta ceruzája hegyével. A bécsi dekor cikkeket értékesítőgaléria őt küldte a világ végére, hogy mindenből a legjobbat vigye haza. A lehető legolcsóbban persze. A galéria vezetője idegesen fújtatott a telefonba, amikor Petra beszámolt neki az árakról.

– Egy euró? Az rengeteg, próbáld lealkudni a felére! – utasította a lányt.

Petra ott állt az öregember előtt. A férfipúpos volt, az inge mocskos és szakadt. Egy távoli faluból jött gyalog a hostelig, súlyos zsákkal a hátán, hogy a portékáját megmutassa. A lánynak tetszettek az aprólékosan megmunkált szobrok, voltak közöttük színes afrikai állatok, egy anya gyermekével, maszáj harcosok és ébenfából faragott késnyelek is. Kiválasztott húszat mindegyik fajtából, és a hátizsákjába csomagolta őket. Próbált alkudozni, de olyan szánalmasnak érezte magát, hogy hamar feladta. Jól tudta, ezeknek a szobroknak darabjáért Bécsben a galéria legalább ötven eurót kér majd, ő meg filléreket fizet az egész zsákmányért. Végül megegyezett az öreggel, s a húsz eurót, amit nem tudott lealkudni, a saját pénzéből pótolta ki. Már esteledett, amikor az árus elindult hazafelé. Petra nagyon megsajnálta az öreget, hosszú és veszélyes út állt még előtte, a legszívesebben felajánlotta volna neki, maradjon nála, aludjon az ő szobájában, majd alszik ő a földön a profi hegymászóknak tervezett, méregdrága hálózsákjában. Persze tudta, az öreg úgysem fogadná el, sőt nem is értené az ajánlatát.

Petrának a párás, meleg levegőtől gyakran fájt a feje. Az első napokban imádkozott a meleg vízért, bosszantotta a gyakori áramszünet, mint ahogy az is, hogy a felhős idő miatt még nem láthatta a Kilimandzsáró hófödte csúcsát, noha a hostel teraszáról pont a hegyre nyílt kilátás.

„Hiába fekszik trópusi égövön az 5895 méter magas Kilimandzsáró, a rétegvulkán csúcsán annyira száraz és hideg a levegő, hogy több mint tízezer éve jég borítja. A krátert körbeborító jégből vett mintákból az is kiderült, hogy a Kilimandzsáró jege-hava számos hőhullámot, szárazságot és hirtelen klímaváltozást bírt már ki. Az utóbbi évszázadban viszont egyre több jel utal arra, hogy leolvad a jégtakaró. 1912 és 2011 között a korábbi jégmennyiség nyolcvanöt százaléka olvadt el. Gleccserkutatók szerint már nem az a kérdés, hogy eltűnik-e teljesen a jég, csak az, hogy mikor: a becslések 2060-ra teszik ennek bekövetkeztét.”

Ezt az újságcikket jó pár évvel az utazása előtt találta az egyik napilapban. Egy elegáns kávézóban ücsörgött, a barátnője késett, s addig ő a globális felmelegedés előrevetített katasztrófájáról olvasgatott. Az apokaliptikus hangulatú cikkben az afrikai nagy hegy sorsa aggasztotta leginkább. Kicsi kora óta vonzódott Afrikához. Amikor az oviban megkérdezték, mi lesz, ha nagy lesz, kapásból azt válaszolta, afrikai bennszülött. A kávézóban a hosszú írás Kilimandzsáróra vonatkozó részét kitépte, és a határidőnaplójába tette a családi fotók és a befizetetlen számlák közé. Végtelenül vonzotta a kontinens, és mindenáron látni akarta a havat, mielőtt elolvad. Ezért is mondott habozás nélkül igent a galéria ajánlatára.

Az első héten rendszeresen arra ébredt, hogy valaki kopog az ablakán. Egy kis majom ült az ablakpárkányon, és egyáltalán nem ijedt meg a lánytól, kíváncsian bámulta pár pillanatig, majd visszarohant a társaihoz a hostel teraszára, ahol még hosszú órákon át felszabadultan játszottak, heverésztek, és egymást kurkászták. Miközben őket nézte, Petrának bevillant egy kép: látta magát pár hónappal korábban, kosztümben és magas sarkúban egy égbe nyúló bécsi irodaház tárgyalójában. Az előzőélete. Árajánlatokat készített látványos gyűjteményekhez, regény vastagságú szerződéseket nyálazott át naponta. Hogy gyűlölte! Megfogadta, hogy nem fogja ezzel tölteni az egész életét. És tessék, most kinyitja az ablakát, vakító afrikai nap tűz be a szobájába, és a munkanap kezdetén az első, amit meglát, egy pajkos kis majomcsalád. Még nem tudta pontosan, miért, de érezte, hogy a helyén van.

Itt, Afrikában is feltűnően szépnek számított, bár sötét hajával és napbarnított bőrével nem világított annyira, mint a szálló skandináv vendégei. Barátnőivel és kortársaival ellentétben nem volt semmilyen komplexusa. Szépségápolással nem sokat foglalkozott. Inkább dupla annyit dolgozott, hogy a főnöke ne Petruskának szólítsa, és ne bánjon vele titkárnőként. Ez utóbbi nagyon bosszantotta a lányt. Nem egyszer előfordult, hogy a magángalériában, ahol az egyetem után munkát vállalt, a tárgyalóasztal körül csupa férfi közt találta magát. Ilyenkor az Armani öltönyös galériavezető, Daniel odaszólt neki, hogy hozzon egy kávét, és ha már úgyis a konyhában van, keressen valami harapnivalót is. Tanzániából ezek az emlékek nagyon valószerűtlennek tűntek.

Petra két pár cipővel érkezett az új életébe. Nagy kontrasztban állt ez a pozsonyi életével, ahol külön szekrénye volt a divatosabbnál divatosabb, kényelmetlen cipőknek. Az ottani lakása kicsi volt, de igyekezett kreatívan berendezni. Galériás kapcsolatain keresztül jutányosan hozzájutott egy kortárs szlovák képzőművész nagyméretű olajfestményéhez is, és a nappali falára egy Kilimandzsárót ábrázoló posztert helyezett. Ez a barátai szerint gagyi volt, de Petra nem hagyta, hogy lebeszéljék róla.

Új otthona minden volt, csak épp nem elegáns és stílusosan berendezett. De legalább, az első nap rémülete ellenére, nem volt veszélyes. A legnagyobb veszélyt a malária jelentette, ezért Petra mindent elkövetett, hogy távol tartsa magától a szúnyogokat. Komoly rituálét végzett mindennap: beszerzett egy szúnyoghálót, és több-kevesebb sikerrel rovartalanította a szobát egy spray-vel. Mivel a szúnyoghálót nem tudta rendesen felkötni az ágya fölé, így, jobb híján, takaróként használta éjszakánként. Az otthon vásárolt speciális, méregdrága rovarriasztó gél sem működött a leghatékonyabban, hiába kente be az egész testét, mielőtt kilépett az utcára, fél óra múlva így is megtalálták a rovarok.

Durica Katarina

Durica Katarina

A malária elleni gyógyszert eleinte becsülettel szedte. Otthoni ismerősei úgy megrémisztették, hogy minimális esélyt sem akart adni a maláriaszúnyognak. A betegtájékoztató szerint a szer tönkreteheti a májat, hosszú távon depressziót okozhat, és a gyógyszer szedését követő három hónapban nem ajánlatos teherbe esni. Petra talált a neten egy olcsóbb szert is, de miután részletesebben rákeresett, olyan beszámolókkal találkozott, amelyek szerint rémálmokat, paranoiát és tájékozódási zavarokat okozhat. Sok olyan eset is előfordult, hogy az utolsó tabletta elhagyása után is megmaradtak a tünetek, és később az utazók pszichiátriai kezelésre szorultak. Sőt volt, akinél a mellékhatások olyan mértékben jelentkeztek, hogy az illetővégül öngyilkos lett. Az ilyen negatív marketing hatására inkább a százötven euróval drágább, eredetiként kiszemelt szer mellett döntött. Húsz nap után elfogytak a tabletták, de Petra valamiért nem rendelt újabb adagot.

Az első napokban alig bírt aludni a rengeteg élménytől. Elvarázsolták a színek, az illatok és az emberek. Azt vette észre, hogy nem is stresszel annyit, mint otthon.

Végre élek, igazán élek!, ujjongott magában.

Durica Katarina: Szlovákul szeretni
Libri Könyvkiadó, Budapest, 2016