Az elhallgatás bűne | Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima

Posted on 2016. június 8. szerda Szerző:

0


Alekszijevics_Csernobili ima-bor240Somogyi András |

Nehéz írni erről a könyvről. Szerzője, Szvetlana Alekszijevics 2015-ben kapott Nobel-díjat „több­szó­lamú írásaiért, amelyekben a jelenkor szenve­déseinek és a bátorságnak állított emlékművet.” Mű­faját sem könnyű meghatározni, hiszen a szerző csak avatott módon válogat a mások által közvetlenül az 1986. április 23-i csernobili katasztrófa után, vagy esetleg hosszú évek elmúltával elmondott monológok között. A Csernobili ima leginkább dokumentum­gyűjtemény, melyet a néma halál (a sugárzás) szerkesztett.

A 20–21. században tömérdek szörnyűség történt – és történik ma is. Az első és második világháború áldozatok tízmillióival. A náci ideológia által fémjelzett és Auschwitz által szimbolizált „végső megoldás” 6 millió zsidó embertársunk halálával. És volt 2001. szeptember 11., és folyik a háború Irakban, Szíriában, Afganisztánban, több százezer ember halálával, vagy földönfutóvá válásával. A csernobili atomerőmű katasztrófájáról több százezer oldalnyi dokumentum és irodalmi mű született, megszámlálhatatlan film készült. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnek a tudományos társadalom által elfogadott hiteles adatai szerint a csernobili atomkatasztrófához közvetlenül köthető áldozatok száma nagyságrendileg akkora, mint a New York-i terrortámadásé – hozzávetőleg négyezer. Viszont több százezer ember élete ment tönkre a kitelepítéssel, az életük végéig magukon viselt stigmával, hiszen fertőzött, „csernobili” emberek voltak. Több ember halt meg rákban, drasztikusan megnőtt az abortuszok száma egész Európában, sok-sok nő nem merte kihordani potenciálisan fogyatékos magzatát.

A csernobili katasztrófát számos tényező okozta. Tervezési hibák tömege, a vérlázítóan ostoba kísérlet ötlete (van-e áramtermelés lekapcsolt üzemmódban, lendületből), a hibajelenséget rosszul felmérő és erre rosszul reagáló emberek hibája, az elképesztően szakképzetlen vezetés, amelynek egyáltalán nem voltak tapasztalatai, ismeretei áramtermelő atomerőművek terén. De az események során elkövetett legaljasabb bűn az elhallgatás volt. Az elhallgatás, hogy ne sérüljön a kommunista ideológia mítosza, a szovjet technika felsőbbrendűségébe vetett bizalom. Még azokat sem tájékoztatták, akiket tudatosan a halálba küldtek, a tűzoltókat, a hibaelhárítókat (likvidátorokat), rendfenntartókat. A kitelepítetteknek azt hazudták, hogy három nap múlva visszatérhetnek.

A belarusz (fehérorosz) Szvetlana Alekszijevics könyve nem a számoktól válik tragikussá, torokszorítóvá. Itt az egyéni sorsok dominálnak és sugározzák a lebírhatatlan fájdalmat. A szerző legfőbb érdeme az, hogy a katasztrófa tanúi, a hátramaradottak, az emlékezők megnyíltak számára. Nem lehet megindultság nélkül olvasni, amit például a szerelmes – és várandós – feleségnek mond halállal küzdő férjéről az orvos: „ne menj közel hozzá, ne csókold meg, ő már nem az, akit szeretsz, ő csak egy sugárfertőzött tárgy”. A feleség a csókért egészségével és gyermeke életével fizet.

Nem volt egyöntetű A csernobili ima fogadtatása, de a tömény tragédiát bemutató műveket gyakran vádolják hatásvadászattal, holott mindenki szívesen kimaradt volna ebből a vadászatból. Nem is tudok másként írni a kötetről, mint idézek néhány, az eseményekre, az emberi magatartásra, a fájdalomra meg a hatalom természetére jellemző részletet.

„Jaj, nem akarok emlékezni, a rémület fog el. Elűztek minket, katonákkal űztek el.”

„A sugárzás… Az embereket… és az állatokat is megijeszti… És a madarakat… Még a fa is fél, csak néma.”

„Halál veszi körül az embert, mégsem érti, mi az. Egyedül vagyok itt. Tegnap kizavartam az iskolából egy anyafarkast a kölykeivel. Ott éltek.”

„Úgy dobtak ide minket, ahogy a homokot szórták a reaktorra… Mint a homokzsákokat. Mindennap új »frontújságot« függesztettek ki: »Kitartunk és győzünk.« Szép nevet kaptunk: »a tűz katonái«.”

„Az emberek minden nyomtatott szót készpénznek vettek, pedig senki sem írt igazat. Nem is mondtak igazat… A pártfőtitkártól a házmesterig bezárólag.”

„A tűzoltók magán a reaktoron, a megolvadt fűtőanyagon tapostak, az meg világított, ők pedig nem tudták, mi az. Honnan tudhattuk volna?”

„Ez a hatalom országa, nem pedig az emberek országa. Vitathatatlanul az államé az elsőbbség. Az emberélet értéke pedig nulla.”

„Amikor megvizsgálták a vezetőket az intézetünk munkatársai, mindnyájuk pajzsmirigye tiszta volt. A gyerekeiket is elvitették titokban, amilyen messze csak lehet. Amikor pedig kiküldetésbe mentek, volt védőmaszkjuk és védőruhájuk. Volt mindenük, amit mások nem kaptak.”

„Nem tudja, mitől lett ez vétek nekem? A gyerekszülés… Pedig nem vagyok bűnös semmiben. Bűn az, hogy boldog akarok lenni?”

És végül a szavakba öntött fájdalom és reménytelenség egy „csernobili” kislánytól:

„Amikor a jövőmre gondolok, arról ábrándozom, hogy miután elvégeztem az iskolát, elutazom valahová nagyon-nagyon messzire, ahol senki se tudja majd, honnan jöttem. Ott majd megszeret valaki. És elfelejtek mindent.”

A kép az olvasóban áll össze nukleáris Guernicává.

Egy háborúban az ellenség ember, még akkor is, ha sátáni eszméi és tettei vannak. De Szvetlana Alekszijevics arra ébreszti rá az olvasót, hogy az ilyen katasztrófa új létformát jelent az ember számára: az egész világ lesz ellenség. A föld, a virágok, az eső, a házak, a háziállatok. Ez egy eddig nem ismert világ, amit azok elbeszélése tár fel, akik megnyíltak a szerző előtt.

A fordító, Pálfalvi Lajos elsőrangú munkát végzett. Szövege méltó az elapadt vagy ma is ömlő könnyekhez, a Nobel-díjas szerzőhöz.

Szvetlana Alekszijevics

Szvetlana Alekszijevics

Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016
360 oldal, teljes bolti ár 3690 Ft
kedvezményes internetes ár 3137 Ft
ISBN 978 963 405 3828

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

1986. április 26-án kezdődött Csernobilban minden idők legnagyobb atomerőmű-katasztrófája. Az akkori szovjet vezetés titkolózása miatt a világ napokig szinte semmit sem tudott róla.

A Nobel-díjas fehérorosz írónő két évtizedet szánt a téma feldolgozására. Beszélt olyan emberekkel, akiket rögtön a katasztrófa után a helyszínre rendeltek, és a legveszélyesebb munkákat végeztették velük. Beszélt az özvegyekkel, akiknek csak a kitüntetések és az oklevelek maradtak. Beszélt azokkal, akik az erőmű közelében, a paraszti Atlantisszá vált Poléziában éltek aztán bedeszkázták a kútjukat, és kitelepítették őket, vagy maradhattak a házukban, de eztán már úgy éltek, mint egy rezervátum lakói. Megismerjük az áldozatokat, a felelősöket és a szovjet virtusba belerokkant vakmerő önkénteseket. Megismerjük azokat, akik számára Csernobil filozófiai probléma, az atomkorszak utáni ember alapító mítosza, és azokat is, akik a szovjethatalom ellenségeit, a Nyugatot és az árulókat okolják érte.

Csernobil nemcsak egyéni, családi, hanem nemzeti tragédia is. Nem szovjet, nem orosz, nem is ukrán, hanem fehérorosz nemzeti tragédia. A tízmilliós nemzetből több mint kétmillióan élnek szennyezett területen. Mert amikor a szovjet híradókban örömhírként közölték, hogy szerencsére nem Kijev felé szállt a radioaktív felhő, azt nem közölték, hogy Minszket és Fehéroroszországot borította el. Mivel a birodalom itt többször is erőszakkal állította meg a nemzetté válás folyamatát, sokan csak ekkor döbbentek rá, hogy az ő sorsuk más, maguknak kell kitalálniuk, hogyan menthetik meg az életüket. A gyarmati sorban élő nemzet a csernobili katasztrófával lépett be a világtörténelembe. Mert az afganisztáni háború és az atomkatasztrófa a birodalmat is romba döntötte.

Csernobil minden szereplő számára korszakhatár. A boldog tudatlanság elvesztését jelenti, ahonnan csak hosszú idő után lehet eljutni a rezignált, keserű bölcsességig. Vannak, akik már eljutottak ide, és vannak, akik most csak most indulnak el, mint a Szolzsenyicint olvasó falusi párttitkár. Egyesek menekülnek a zónából, másokat meg vonz az a terület, amelyet lassan visszahódít a természet.

Csernobil nemcsak katasztrófa volt, hanem figyelmeztetés is. És Alekszijevics szerint minden nemzedéknek olvasnia kell a jövőnek hagyott jelekből.

Csernobil ma is aktuális. És aktuális lesz még 48 ezer évig.