Rend a lelke | Csider István Zoltán: Rendrakás

Posted on 2016. február 15. hétfő Szerző:

0


CsiderIZ_Rendrakás-bor200Jeges-Varga Ferenc |

Van, hogy muszáj kidobni a felesleget, száműzni minden körülményt, ami csak zavart okoz. Csider István Zoltán debütáló kötete már a címválasztásával (Rendrakás) pontosan megjelöli verseinek origóját, a felfordulásban mindent számba vevő, sorba rendező tenni akarást.

A kötet egyik első versében (A főbérlő szülei) szinte már szájbarágó egyszerűséggel fogalmazódik meg ez a költői énre nehezedő belső parancs: „a nevem Cs. P., és most rendet kell raknom”. Ám „ez a rend nem jön létre magától.” A rendbetétel a felhalmozódott dolgok folyamatos felügyeletét, gondozását igényli. De nem csak a szívünknek tetszőket óvjuk, mániákusan ragaszkodunk a semmire sem használhatókhoz is. A ránk tapadt ezernyi semmiség a létéért küzd, állandóan felesel, szitkozódik, verekszik velünk. Ez a tisztába tevés kifejezetten kemény meló, „csúnya hobbi” – ahogy maga Csider írja. Olykor apróbbakat horzsol, máskor durvább sebet ejt.

Az elsősorban szabadszellemű slammerként ismert Csider első verseskötete az évekkel ezelőtti tragédiára épül, az anya elvesztésének élményére. Ez alapjaiban meghatározza a kötet alaptónusát. A hiányérzet egyfajta negatív identitástörténetté nemesedik. Az öntörvényű emlékezés azonban válogatás nélkül kotor elő mindenféle képet a múltból. A pillanatot, ahogyan anya „hajszálvékony szeletekre vágta a téliszalámit”, ahogy „éjjel telefonált”, vagy amikor „ott feküdt a Selmeci utca sarkán, szokásos szerda reggeli ájulásban.”

De a gondoskodó, a gyermekből embert faragó anya képéhez köthető tárgyi emlékek, érzéslenyomatok összegyűjtése valójában csak ürügyként szolgál a belső szortírozásra. Csider a lírai én benyomásait fogalmazza meg önmagáról, környezetéről, de a versek ennél még általánosabb megfigyeléseket is közölnek: „egy ideje figyelem a történelmet, / és nem nagyon tetszik nekem ez az egész”. A rendszerezés egybesöpri a lényegest és a látszólag lényegtelent, a tovatűnő nőket, a hideg, pontos érzéseket, „a fontosabb helyeket”, a „kék szorongásokat”, a „kertvárosi kopogós reggeleket”. Standoláskor (leltárzáráskor) a számtalan valóságmozaik dobozba kerül, hiány nincs, akár ezredszer újraszámolva sem.

Csider udvarias embergyerek, újra meg újra bemutatkozik („a nevem Cs. P.”), mintha mindig azonosítani kényszerülne a beszélőt, meg kellene magyaráznia, hogy hol van ő ebben a világmindenségben, mintha bizonyítania kellene a létezését. De trükkös ez a pozicionálás, mert ezzel inkább elvonatkoztat a valódi személytől. Mindeközben a nézőpont folyamatos megváltoztatásával a lírai ént az egyes szám első, második vagy harmadik személyében szólaltatja meg. Állandóan távolít és közelít, minden oldalról megfigyel, minden szempontot rögzít. Gondolatait az általánosig csupaszítja le.

Töredékmondatokból, befejezetlen gondolatokból, látszólag egymás mellé dobált költői képekből, elsárgult fotográfiák részleteiből rakódik össze Csider univerzuma. Elsőre úgy tűnik, mintha kötött versformákkal dolgozna – legtöbbször talán a szonettal kacérkodik –, de ritmusában, dallamában egyértelműen kerüli a szabályszerűséget, a forma helyett a tartalom felé tolja a figyelmet. A szövegeit – mondta egy interjúban – állandóan csiszolja, újraírja, a kötetbe soroltak szakadatlan javítgatását csak a nyomdába kerülésük gátolta meg. Azt gondolhatnánk, hogy a sok szöszmötölés túlbonyolítja líráját, de nem. Sokkal inkább letisztítja a lényeget, kiemeli annak egyik fontos aspektusát, a változás törvényszerűségét, a rend bizonytalanságát.

Az állandó mozgásban lévő valóságra mutat rá a Rendrakás hátsó borítójának szövege is. (Én általában nem foglalkozom a könyvborítóra kitett, a műből kiemelt idézetekkel. Az jobbára csak kereskedelmi célú méz a madzagon.) Az ott olvasható néhány sor ebben a formában nem található meg a kötetben. Csider a saját verseiből válogatott össze néhány jellemző gondolatot (helyenként még az eredeti szórendet is megváltoztatva), és így gyakorlatilag egy új verset alkotott meg – egyben talán a kötet legszebbjét.

A kötet szerkezetéből még hangsúlyosabbá válik Csider rendrakó aktusa: a fehér háttérre írt, önteremtő gondolathalmazokat határolójelként követik a fekete lapokra rótt, halállal kapcsolatos felsorolások. Ezekből az évek alatt egybegyűjtött szövegekből mintha az egyetlen, állandó, megfoghatatlan és mindent lezáró valami megnevezésére, fogalmának kibontására tett kísérleteket próbálná meg katalogizálni.

A Rendrakás rendkívül erős belső képekből összeillesztett, az esetlegességet és az állandóságot közös nevezőre hozó, meglepően érett költői bemutatkozás. Egy harminchat éves, csendesen gondolkodó szellem múltösszegző, pillanatrögzítő panorámaképe.

Csider István Zoltán

Csider István Zoltán (Fotó: Szmocska)

Csider István Zoltán: Rendrakás
Magvető Kiadó, Budapest, 2015
80 oldal, teljes bolti ár 2490 Ft
ISBN 978 963 143 2954

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Cs. P. ma otthon marad. Nem vonzza a társaság. Rendet rak. Mérlegel, a polcok mögé pillant, számot vet, (el)számol. Elszámolja magát. Szavakkal tisztáz. Vagy maszatol. Kidob ezt-azt. Megtöri a csendet. Elhallgat. Folytatja. Néha fecseg. Néha hazudik. Kényszeresen, újra és újra bemutatkozik, mielőtt megint nekirugaszkodna a rendrakásnak – mintha nem ismernék már így is éppen elég jól a képzelt lakó- vagy cellatársak. A démonai. A nők, akik elbántak vele. Meg akikkel ő bánt el valamiképpen. Különleges tematikájú könyvgyűjteménye. És persze a halottai. Közülük is a legfontosabb, akinek alakja átjárja a többiekét. Összecsúsznak a portrék.

Budai hétfők, átkos keddek, szokásos szerdák, súlytalanra vetkőztető csütörtökök, állami gondozott péntekek, leltározásra kárhoztatott szombatok és kipeckelt szemű vasárnapok adják a keretet a triphez, ami rendszerint akkor is társasutazás, ha a hős látszólag egyedül vág neki a soron következő 14 soros hétnek – hiszen odabenn mindig van kihez beszélni. És az is majdnem mindegy, hogy az úticél egy vidéki város temetője, egy régi nő Vas utcai egyszoba-konyhája (közös vécé a gangon), a jemeni díler lakása, a rákkórház, a templomkert, egy márványasztalos kispresszó, egy vadászház, egy velneszhotel valahol keleten, vagy éppen egy szeretetotthon sötét lépcsőfordulója – Cs. P. igazából mindig ugyanoda igyekszik: a saját rendje felé. Közben meg ez a rend teremti meg őt.

Nem mindig a sorok végén lesz vége egy mondatnak, az élet már csak ilyen. Ez a rendje. Csider István Zoltán költészete ezt a tapasztalatot viszi színre, még ha ez sokszor a fekete egy-egy árnyalata is. A veszteségek felől, a gyászból tekint az élet lehetőségeire. Iróniával keretez. A Rendrakás páratlanul érzékeny, rendkívüli és renden belüli debütálás. Komor ünnep világló kontrasztok játékával.