Amerika évszázada | John Lukacs: A huszadik század rövid története

Gágyor Péter |

Optimista és tárgyilagos történésszel van dolgunk, hiszen John Lukacs életének meghatározó élményei átívelnek a századon, sőt a rokonlélek politikus, George F. Kennan (1904–2005), a megbízható barát segítségével többet is megismerhetett erről a „rettenetes” századról – és mégis optimista maradt. Lukacs úgy írja meg a huszadik század rövid történetét, mintha részletes függeléket írna a saját életrajzához.

Mint ahogy ezt tőle megszokhattuk, váratlan fordulatok és értelmezések gazdagítják tudományos prózáját, elemzéseit. Olykor viszont ki is tekint a vizsgált századból a múlt századok és az eljövendők felé, mert a „történelemnek nincs vége”. A történelem tehát sosem ismétlődő folyamat, melyben ciklikusan vissza-visszatérnek a sorsfordító események, csupán hasonló motívumok ismétlődnek meg benne. A mi feladatunk az volna, hogy ezekről szándékozzuk levonni a tanulságokat. Talán minden történészt az a vágy hajtja át, hogy sikerüljön úgy felmutatnia, sőt: oly módon kidomborítani a múlt tévedéseit, kihagyott lehetőségeit, hogy a ma társadalma végre okuljon belőle. John Lukacs is ezen az úton halad A huszadik század rövid története című könyvében, és bár idézi a portugál közmondást: „Isten görbe vonalakkal ír egyenesen”, de ez „nem jelenti azt, hogy a világtörténelem menete és buktatói elkerülhetetlenek voltak” – fűzi még hozzá. Mintha csak azt sugallná: az emberiséget érő tragédiák – amik nyilván a rossz döntések eredményei – nem sorsunk megváltozhatatlan eseményeiként zuhannak ránk. Ennyi volna Lukacs optimizmusa.

Valamilyen demokrácia

Vajon miért borzadtak el a diktátorok a monarchiák rendszerétől, az általuk őrzött alkotmányos, olykor demokratizálódó társadalmi berendezkedéstől? Vajon a diktátorok miért demokratikus választások által jutottak uralomra a művelt világban? Igen a művelt Európában is. (Németországban volt az általános műveltség a század első felében a legmagasabb színvonalon földrészünkön.) A huszadik század ideje, John Lukacs szerint az első világháború kirobbanásától a hidegháború befejezéséig tart, és „egyúttal az európai kor végét” is jelenti. Márai, Fejtő, Lukacs és a felelősen gondolkodó nagy magyar nemzedék többi képviselője – de a külföldi kortársaik is Svédországtól Portugáliáig – bizony Tocqueville-ig nyúlnak vissza a demokrácia visszásságainak értelmezésében. A többség a kisebbség ellenében átveszi a hatalmat, de általa megjelenik a többség zsarnoksága is. A patriotizmus olykor átvedlik nemzeti kizárólagossággá, végül náci (eredeti terminológia szerint „nazi-sozi”, ami propagandisztikus megfontolásokból „nazi” lett) csordahangulattá és politikai erővé válhat.

Vagy akár a másik oldal sztálinizmusa – konkrétan Sztálin nacionalista szólamai a Nagy Honvédő Háborúban –, mely céljaiban és módszereiben hasonló a nácizmushoz. Sőt a sztálinizmus még antiszemitizmusában is félelmetesen hasonló a hitlerizmusra. Mind a két irányzat tulajdonképpen a népet államosította. Nem is véletlenül történt ez így, hiszen ezek a totalista struktúrák egymástól vették át a diktatórikus módszereket. Európa gyenge volt, és egyre gyengébbé vált a század folyamán. A szövetségesek már az első világháborút is csak az amerikai hadba lépés segítségével voltak képesek megnyerni, a másodikat csak az USA és a Szovjetunió együttes haderejével vitték győzelemre. Európa tehát egyre inkább gyöngült, míg Amerika egyre erősödött.

• Olvass bele!

Nézzük csak: ma az Egyesült Államok világviszonylatban 900 támaszpontot birtokol, míg a hagyományos európai gyarmatbirodalmak fokozatosan megszűntek birodalomként hatni a világra. Európa egykori nagyhatalmi országai nem valódi nagyhatalmak többé. Ráadásul a huszadik századi demokráciák mumusa, a Szovjetunió is megszűnt már. Sőt: Kína társadalma is – a piacgazdaság révén – „valamilyen demokrácia” irányába fejlődik. Tehát mindenképpen toleránsabban kellene szemlélnünk a tőlünk mindig valamiben különböző népek és népcsoportok tőlünk eltérő társadalmi próbálkozásait, kísérleteit.

A szellem különös ereje

Amerika dinamizmusa a 20. század elejétől Amerika középosztályának optimizmusában rejlik. Ez a középosztály egyre erősebb lesz a húszas évek végére, és az amerikai családoknak már kétharmadában találunk személygépkocsit. Európában ez a jólétnek egyszerűen elképzelhetetlen jele lett volna. És Európa, míg két világháború embervesztességeit, rombolásait szenvedi el, többek közt ezen okok miatt is végletesen alulmarad a gazdasági versengésben.

John Lukacs ugyan nem tér ki részletesen arra, hogy az Egyesült Államok hadba lépésének letagadhatatlan mozgatója volt a profitéhség is. Vitathatatlan – ha nem is ildomos a sok áldozat árnyékában erre hivatkozni –, hogy az USA nagyipara, kereskedelme a két háborúval behozhatatlan gazdasági előnyre tett szert Európával szemben. Az is bizonyos, hogy ez az előre sejthető nyereség legalább annyira motivált a hadüzenet küldésére, mint a humanizmus és a szolidaritás. Lukacs azonban inkább az amerikai szellem erejét domborítja ki, hiszen idegen nemzetekért, földrészekért haltak hősi halált fiatalok ezrei. És a döntő pillanatokban valóban a nagy egyéniségek ethosza döntött a sorsdöntő kérdésekben.

„Ha 1914-ben Roosevelt az elnök (és nem a nálánál jóval tájékozatlanabb Woodrow Wilson), az első világháború egész története másképp alakul, és talán rövidebb ideig tart. (…) Az 1918-ban és azután a béketeremtésnél elkövetett súlyos hibák közül sok tulajdonítható Wilsonnak.” És ebben a vetületben nemcsak a Monarchia (s benne Magyarország) abszurd sorsa, hanem a végtelenül törékeny, valójában fegyverszünetnél alig többet jelentő béke tragikus következményeinek tömege is benne foglaltatik. Sok történész, politikus és politológus befejezetlen háborút emleget az első világháborúval kapcsolatban – nem véletlenül.

A győztes hatalmak által diktált, a háborút végül is le nem záró béke új társadalmi, politikai és hatalmi igazságtalanságai a második világháború kitöréséhez vezettek. A két háborút és a köztes időszakot többen is a „második harmincéves háború” időszakának nevezik. 1946-ban Charles de Gaulle különös szavakkal jellemezte a két háború kapcsolódását. „A mi győzelmünkkel végződött harmincéves háború drámája számos váratlan eseményt foglalt magában.” Azt is olvashatjuk (Sigmund Neumann politikatörténész könyvében), hogy az első harmincéves háborúhoz hasonlóan a 20. század eleji nagy háború is több kisebb konfliktus eredménye.

Szarajevótól Szarajevóig

Akaratlanul is felmerül a történelmietlennek vélt kérdés, megtörtént volna ez a végtelen sok tragikus következmény? Mussolini, Hitler és Sztálin harcai a hatalomért, az antiszemitizmus burjánzása, a katonasírok erdeje, a civil áldozatok sosem látott tömege, a holokauszt szörnyű és megbocsájthatatlan szégyenfoltja, a koncentrációs táborok, a Gulagok, a fogolytáborok, a lerombolt városok, a határeltolások, a kitelepítések, a tisztogatásnak nevezett tömeggyilkosságok, az identitászavarok és ideológiai agymosások… Vagyis: bekövetkezett volna Európa arcvesztése?

John Lukacs hosszan sorolja könyvében a következményeket Szarajevótól Szarajevóig, és tovább Koszovóig (ahol Európa tehetetlenségét bizonyítandó az Egyesült Államok légiereje teremtett ismét „rendet”). Sőt azon is túl megy, egészen az európai migránsjelenség kezdeteiig. És bár nem marad ki könyvéből semmi borzalom, mégis „amerikai optimizmussal” vallja, hogy nem volt szükségszerű a huszadik század tragédiáinak láncolata. Bohr és Heisenberg határozatlansági relációja alapján arra következtet, „a megismerhető nem különíthető el a megismerttől – mi ezen a jó kis bolygónkon (ismét?, újra?) a világmindenség középpontjában vagyunk. (…) a humanizmus abból a hitből fakadt, hogy az emberi tudás és annak alkalmazásai elvileg határtalanok. (…) az emberi alázatból erednek (…) tudásunk határai nem korlátoznak, hanem gazdagítanak bennünket.”

A konzervatív John Lukacs, akinek majd húsz kötetnyi életműve magyarul is olvasható, elsősorban a huszadik századdal foglalkozik. Könyveiben ezt mindig tömör, élvezetes, olvasmányos formában teszi, mint ahogy ebben a kötetben is.

John Lukacs: A huszadik század rövid története
Fordította: Komáromy Rudolf
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2014
224 oldal, teljes bolti ár 2990 Ft,
kedvezményes kiadói ár 2542 Ft
ISBN 978 963 079 6927

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

John Lukacs új könyvében mintegy dióhéjban foglalja össze a huszadik század krónikáját – két világháborúját, hidegháborúját, a nemzetek és vezető politikusaik törekvéseit. A lendületes elbeszélésbe szövődő fő motívumok elválaszthatatlanok a szerző olyan “vesszőparipáitól”, mint a liberalizmus visszaszorulása, a populizmus és a nacionalizmus előretörése, a technika vívmányai és veszélyei, illetve a földkerekség folytatólagos demokratizálódása.

A történelmi huszadik század 1914-ben, az első világháborúval kezdődött, és hetvenöt évvel később, a Szovjetunió birodalmának 1989-es összeomlásával végződött. Ez a rövid évszázad az európai dominancia végét, az amerikai hatalom és befolyás világszerte érvényesülő erősödését hozta magával. A huszadik század amerikai évszázad – talán az amerikai évszázad – volt. Lukacs behatóan vizsgálja a nemzetiszocializmus jelenségét (közben emlékeztet bennünket arra, hogy a nemzetiszocialista pártok túlélték az évszázadot), Hitler kizárólagos felelősségét a második világháborúért, valamint a sorsdöntő szerepet, amelyet elszánt ellenfelei, Churchill és Roosevelt játszottak. Németország 1939-től 1942-ig közelebb jutott a háború megnyeréséhez, mint sokan feltételezik.

A szerző ezután lényegre törően elemzi a második világháború következményeit – főként a gyakran félreértelmezett szovjet-amerikai hidegháborút –, illetve a Távol- és Közel-Keleten meg másutt tapasztalt bonyolult társadalmi és politikai fejleményeket. Könyve zárószakaszában pedig a huszadik század elmúlásán, a demokrácia világméretű előrehaladásán és az emberi tudás korlátolt voltán elmélkedik.