Tari Annamária: Generációk online (részlet)

Offline rossz érzések
és online boldogságparádé?

Akinek a családi életét negatív érzelmek színezik, mint a példánkban olvasható rivalizáló szülői részvételnek köszönhetően, annak nincs könnyű dolga, ha elég jó érzelmi minőségben szeretne élni. Valójában egyszerre kell két feltételt kielégítenie, az offline identitásában uralnia kell a negatív érzelmeket és a szorongásait, az online térben viszont kezelnie kell tudni mások idealizált pozitív képét úgy, hogy az ne legyen még inkább negatív hatással rá.

Az online térben látható identitásokról már egyre többet tudunk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az Y vagy Z generációs személyiség tudatosan törekedne arra, hogy feltétlenül egyezzen az offline és az online képe. Nagyon sokan élvezik azt, hogy én-reprezentációjuk tökéletességét csiszolják folyamatosan. És ez nem is feltétlenül kor- vagy generációfüggő.

Nemrég egy workshop alkalmával arról beszéltem, mit is jelent a nárcizmusjárvány Jean Twenge definíciója szerint, és mennyire törvényszerű az is, hogy ez a folyamat csak így alakulhat, mert mindenki megy a szociális megfelelés (a közösségi média elvárásai) és az idealizált, nárcisztikusan polírozott külső megjelenés felé.

Az egyik, inkább hatvan feletti résztvevő azonnal felhördült: „Ez csak azokra vonatkozik, akik így csinálják!”. Kérdésemre, hogy szokott-e önmagáról előnytelen fotókat kitenni, azt válaszolta, hogy „persze hogy nem”. Kihasználva a hirtelen előjött demonstráció lehetőségét, folytattam a kérdezést azzal, hogy válogat-e a fotói között, melyek a legjobbak. A válasz természetesen igen volt. „Tehát – mondtam – ezek szerint ön is a legjobbat keresi, mert nem szeretné, ha előnytelenül nézne ki.” Erre csend lett, mert hirtelen kézzelfoghatóvá vált, mennyire becsapós az önmagunkról való véleményünk, ha a csoport, melybe tartozunk, valójában nem szimpatikus vonásokat mutat.

De hát mind ezt csináljuk. Önigazolásainkkal tele lehet a padlás, miközben a valóságban olykor ugyanazt a tevékenységet folytatjuk, mint a digitális generációk, legfeljebb azt mondhatjuk: „Mi legalább nem csináljuk olyan sokszor.”

Az Y és Z generációt kutató Susan Greenfield szerint a közösségi média három lehetséges Ént eredményezhet: Az igazi Én (true self), mely anonim környezetben mutatkozik meg, a valódi Én (real self), az alkalmazkodó egyén, amelyet korlátoznak a társadalmi normák a face to face szituációkban, és a remélt vagy lehetséges Én, ami a közösségi média oldalain jelenik meg. A kutatások általában arról számolnak be, hogy a Facebookon ábrázolt identitások tehát nem feltétlenül a „gátlástalan” valódi Ént jelenítik meg, de nem is azt, amely megjelenik a valódi emberi interakciókban. Döntően a vizsgált identitások inkább tűnnek egy − a világ számára − szándékosan megkonstruált Énnek, amire az illető törekszik, de amit nem volt képes megvalósítani.

Mára már az is kiderült, hogy olykor valóban kicsi a különbség a valódi jellemvonások és a Facebook oldalon megjelenített, az értékelők által látottak között. Ez nem jelenti viszont azt, hogy az őszinteség is a valódi jellemvonásaink közé tartozna, amikor például előnytelen külsejű ismerősünk szelfijére azt posztoljuk, hogy „milyen szép vagy!”.

Jóllehet a személyiségprofil általában felismerhető, mint ugyanaz a személy, az online azonosságkorrekció lehetősége megengedi a torzulásokat. Így a kutatók egyetértenek abban, hogy mint az elvarázsolt kastélyban a tükör, a „Facebook-Én” a valódinak egy eltúlzott változata.

És ez a „túlzás” kikerülhet a kontroll alól. Nem arról van szó, hogy a közösségi oldalak voltak az elsők, melyek megengedték ezt a torzulást – mondja Susan Greenfield −, de soha nem látott mértékben nyújtanak erre lehetőséget. Az online profil létrehozása, menedzselése és felületén folytatott interakciói lehetőséget adnak a felhasználóknak, hogy tulajdonképpen önmagukat „reklámozzák”, és miután nem köti őket a valóság korlátja, ez a valódi Énnek egy „megszerkesztett változata” lesz.

Bár ez az online énkép egy olyan „találmány”, amely a legtöbb embernek a külvilág számára nyújtott énprezentáció folyamatos polírozása, attól tarthatunk, hogy veszélyes szakadék nőhet az idealizált homlokzat és a valódi hátsó rész között, ami aztán az elszakadás és elszigeteltség érzéséhez vezethet. Ahogy Jean Twenge definiálta kutatásaiban, már látható egy nem túl szívvidító következmény: az énkép eltúlzott idealizációja, az önbecsülés emelkedése olyan esetekben is, amikor nincs mögötte valós teljesítmény.

A közösségi média ideális platformot nyújt a nárcisztikus személyiségek számára, de veszélyesen növeli azok számát is, akik „társadalmi nárcizmussal” lesznek jellemezhetők, mert reális önértékelésük tolódni kezd az idealizált irányba. Ezért nem véletlen talán, hogy a digitális generációk az önmagukról állított tulajdonságok, képességek, készségek tekintetében verbálisan lehetnek nagyotmondók, miközben ezen vonásaikat óvakodnak tesztelni a realitásban.

De sokakat megtéveszt ez a látszólag hatalmas kontroll, mellyel az egyén rendelkezik az online prezentációja felett. Azt csinál, amit akar, és akkor, amikor csak akarja. Olyan fotót és posztot oszt meg, amilyet csak szeretne. Az elérhető közönség mindig ott lesz, és a kialakult tudattalan csoportnorma érzelmi szabályai szerint áradozik majd. Ez egy sokat működtetett kétirányú kapcsolat tehát, amiben nem meglepő, hogy növekedni fog a nárcisztikus érzelmek mértéke.

A kapcsolat a magas nárcizmusszint és az online aktivitás között ma már jól dokumentált, és tartalmazza azon tényezőket is, melyek közrejátszanak a jelenségben: barátok, eventek, update-ek és fotók száma, valamint az egyéb felhasználókkal való interakciók típusai.

A magas társadalmi nárcizmus esetében azt látjuk, hogy az illető szívesebben posztol önmagáról.

A diákok inkább a Twitteren posztolnak, a Facebook-tevékenység az exhibicionizmussal függ össze. Ezzel szemben a felnőtteknél a Facebookot és a Twittert azok használják, akik a külsejükre összpontosítanak, nem annyira, mint azt a fiatalok és a diákok teszik. Ezek az eredmények azért fontosak, mert megmutatják, mennyire nagy a különbség a közösségi média típusai, a felhasználók életkora és a generációk között.

Láthatjuk, hogy a fiatal digitális generációk (Y és Z) életen át tartó és korai találkozása a közösségi médiával olyan kulturális gondolkodásmódot alakított ki, amely eltér az idősebb offline módban szocializálódott X és Baby Boomer generáció gondolkodásmódjától. De generációs eltérések ide vagy oda, a tény tény marad. Az ember mindig is hiú, önzésre hajlamos és dicsekvésre hajlamos lény volt, és ma a közösségi média korlátlan lehetőséget biztosít ehhez az életformához, akár napi 24 órában.

Egyre több kutatás vizsgálja, hogyan érzik magukat a közösségi média felületein azok az emberek, akiket depresszív érzelmek vagy alacsony önértékelés jellemez.

Azok az egyének, akiknek létezik baráti köre, melyet a valódi, háromdimenziós világban hoztak létre, a közösségi média csak kellemes kiegészítő.

Azonban az alacsony önértékelésű egyéneknek a Facebook egy biztonságos helynek látszik, ezért legalább annyi, vagy több időt töltenek ott, mint a magas önértékelésű személyek.

De amikor a kutatás arra irányul, hogy azt vizsgálja, egy szorongóbb, alacsony önértékelésű személy mit kaphat az ismerősöktől, akkor paradox helyzet rajzolódik ki a szemünk elé.

A valóságban, ha negatív dolgot mesélünk valakinek, az olyan személyes interakció, amely tipikusan bizalommal teli intim helyzetben zajlik, például egy közeli baráttal, akiben megbízhatunk, és aki a beszélgetés során a kölcsönösség jegyében majd szintén megoszt magáról valamit. Ebben a helyzetben kellemes érzelmeket élhetünk át: az empátia, a másik iránti tisztelet, a megértés, a közelség érzése mind megjelenhet.

Azonban ha mindez online felületen történik, akkor egyáltalán nem biztos, hogy kölcsönös jóérzésekre lehet számítani. A közösségi média oldalain sokszor a magas önértékelésű személyek kifejezetten ízléstelennek találják az alacsony önértékelésűek posztjait. Nem véletlenül alakul ez így. A szorongás, alacsony önbecsülés és önértékelés általában negatív Én-képpel társul, és gyakran az offline világban szociális elszigetelődést okoz. Ez azt jelenti, hogy az illetőnek lehet, hogy összesen egy olyan barátja van, akivel valóban találkozni is szokott, de aki egyáltalán nem biztos, hogy az ő bizalmasa. Mert lehet, hogy ilyen valódi kapcsolata nincs is. Ellenben az online térben a közösségi média felületein számtalan ismerőse lehet, akikkel kommunikálhat tetszése szerint. Azonban a kutatók megfigyelték, hogy az alacsony önértékelés sokszor jóval több posztot eredményez, mint az normál esetben lenne, vagyis a szorongó ember önkéntelenül is azt teszi az online térben, amit nem tud/nem mer megtenni a valóságban. Ontja magából a gondolatokat, és az interakciókra való vágyát. Ez a szociális izoláció oldását tekintve érthető érzelmi működés, csak az a baj, hogy az online tér jellemzőit tekintve a másik oldalon nem lehetünk biztosak a kölcsönösség jegyében pozitív és elfogadó attitűdre. Nem is történik meg.

Ami viszont sokszor előállhat mint jelenség, az az, hogy az alacsony önértékelés túlzó érzelmi inkontinenciát eredményez, és ez elijeszti a másik oldalt. Más esetben ez az elárasztás indulatokat válthat ki, mert világosan érezni a fogadó félnél, hogy az ő befogadóképessége és érzelmei semmit nem számítanak. Így lesz az áldozatból valójában olyan agresszor, akinek már nem megértést vált ki a szorongása vagy a szociális izolációja, hanem indulatokat, mert a mohó elvárásokat nem lehet korlátok közé szorítani.

Az ilyen helyzetek még a „legnemesebb” Facebook-csoportoknál is előállhatnak, mint például azok a betegcsoportok, ahol maguk az érintettek tartanak fenn egymással kapcsolatot. A tagok – bár mindenki elfogadja, sőt szereti a csoportot – érzelmi állapota hullámzó lehet, és egy-egy szorongáskeltő hír után megtörténhet, hogy valaki már nem a „szimpatikus” oldalát mutatja, hanem azt, amelyik önti magából először a kéréseket, aztán a véleményt, végül a puszta indulatokat.

Ilyenkor nagyon nehéz kezelni a helyzetet, nincs könnyű dolga a moderátornak, aki tudhatja, hogy ki és miért szorong, de nem engedheti meg, hogy a csoport egésze destruálódjon. A tagok közötti interakciók egy csapásra indulatvezéreltté válhatnak, pusztán attól, hogy az alacsony önértékelésű személy az online tér vágyteljesítő vonását gátlástalanul használja. Ilyenkor látjuk, hogy a Facebook olyan felületté vált, mely átalakíthat akár közeli barátságokat, de az ismeretlen másokat is az individualista kitárulkozás közönségévé.

Susan Greenfield mutat rá arra, hogy míg sokan úgy tekintenek a Facebookra, mint ártalmatlan eszközre a barátságokban, egy felmérés azt mutatja, hogy a userek túl nagy hangsúlyt helyeznek a megkapható figyelem mértékére, és végül csalódottak lesznek.

Tari Annamária: Generációk online
Tericum Kiadó, Budapest, 2015