Halott a valóság | Tari Annamária: Generációk online

 Bodó Viktória Booklány |

Lassan már szokás, hogy Booklány számára szerint az jelzi az advent közepét, hogy Tari Annamária legújabb könyvét olvassa, az Információs Kor ránk gyakorolt hatásairól, és arról, hogy miként változtatja meg a technikai fejlődés a külső világunk után a belső világunkat is.

Vannak ezek a csodás technikai eszközök, amikre az idősebb generációk legyintenek, a kevésbé idősek, a középkorúak és a fiatalok használják őket, míg a legfiatalabbak, a nem digitális bevándorlók bennük, és általuk élik az életüket. Ők azok, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy létezett világ Facebook, Twitter vagy Instagram nélkül, akik számára fontosabb a párkapcsolat létezésének tényénél az, hogy közzétegyék a közösségi oldalakon. Ezeknek a nagyon fiataloknak egy dolog számít: ami online létezik. Nem tudják és nem is akarják függetleníteni magukat a virtuális valóságtól. Csak az létezik, csak az történt meg, aminek nyoma van online. Ők már nem tudják átélni az élményeket, ők posztolják az élményeket. Ők azok, akik úgy fotóznak le és osztanak meg bármilyen eseményt az életükből, hogy eszükbe sem jut nem a telefonon, hanem a sajáét szemükkel megnézni és átélni. A valóság megszűnt létezni. Az IRL halott. (A szerkesztő sem tudta, hogy mi az…)

Több ez, mint a fiatalság egy újabb, múlékony hóbortja. Ezek az emberek már nem képesek koncentrálni egy dologra olyan hosszan sem, mint egy aranyhal (nem költői túlzás: egy másodperccel le vagyunk maradva az aranyhal koncentrációs készsége mögött). Folyton unatkoznak, sőt unatkozunk, mi is, harmincasok, s már a többiek is. Unottan lézengő, nyilvánvalóan hamis és hazug kirakatéleteket tolunk kéretlenül az „ismerőseink” orra alá, elfeledkezve olyan apróságokról örökre, mint ún. magánélet, intimitás, szemérem. Az van, aminek online van nyoma. Mindig, minden, azonnal közös ügy, és a legújabban kiposztolt elmés hülyeség után 8 percenként csekkoljuk türelmetlenül, hogy lájkolta-e valaki, és hányan tették. Felnőtt, sőt gyakran középkorú emberek kapnak hisztéria-közeli rohamot pusztán azért, mert az aktuális partnerük nem válaszolt az egy órával ezelőtt elküldött szívecskéjükre. Hát indok az, hogy dolgozik?! Itt,és most kezdjünk elgondolkodni azon, hogy vajon a távoli, homályba vesző múltban, mondjuk 2003-ban mennyire volt gyakori, hogy valaki berontott a partnere munkahelyére, beszaladt az értekezletre, odakiáltotta, hogy „puszimuszi cukinyuszi”, majd kirohant onnan?

Ott tartunk, hogy idegpályák sorvadnak el a digitális generációk tagjainak fejében, mérhetően és tényszerűen. Nem élünk, csak átklikkelgetünk, átszörfölünk az életünkön. Nézzük mások hazug moziját, és gyártjuk a saját külső mozinkat, pedig alapvetés: amíg a külső mozi megy, addig a belső leáll. Ha nincs belső mozi, nincs élményátélés, nincs emlék, élmény, tapasztalat: meg sem történt igazán az agyunk, a személyiségünk számára. Igaz, a neten van nyoma. A semminek. A flitteres, felfújt, ostoba, üres kamufilmnek.

• Olvass bele!

Mindeközben persze szorongunk. Minél fiatalabbak vagyunk, annál jobban. Mindenki élete csupa csillogás, mindenki mindenható, csak mi magunk vagyunk átlagosak. A két legfiatalabb generáció odáig jut félelmében, hogy ki sem költözik a mamahotelből, mert akkor felnőtté kell válnia, és szembesülnie azzal, hogy a valóságban nem jár neki sztárfizetés pályakezdőként, nem szereti és nem pátyolgatja mindenki, sőt: időről időre 160 karakternél hosszabban kell írnia vagy beszélnie. Az pedig rémisztő, hovatovább: bonyolult.

A meg nem élt élet pedig át nem élt, tehát fel nem dolgozott érzelmekhez vezet, melyeket –minta és tapasztalat híján – kezelni sem tudnak. Az létezik, ami a neten elérhető. A csókolózás vagy a behatolás nélküli érintkezés egy mosdóban nem szexualitás, az semmi. A fiatalok milliói nem tudnak védekezni a nemi kapcsolataik során, pusztán azért, mert az óvszerhasználat nem a pornófilmek része. Mindeközben a szüleik valóságsókat meg tehetségkutatókat bámulnak a tévében, és azt hiszik, hogy az ő gyerekük nem olyan. És egyébként is, a szobájában van, nem? Mi baja lehet egy kis netezéstől?

Be sem tudják emelni a helyzet másságát, súlyosságát a gondolkodásukba, nem értik, hogyan lehet a netes zaklatástól kiborulni, hogy mennyit árthat a mobbing, mert ők nem tudják az alapvetést: ami a neten van, az létezik. Semmi más nem számít.

Ez a »mindent, de azonnal!« kora. A »semmi nem érdekel« kora. Az »untat az élet« kora. A hazug fészbúkéletek kora. Az aranyhalmemória kora. A hisztéria, a követelőzés és a »nekem jár« kora. A multitasking kora. A kor, amelyről azt hisszük, elmúlik. A generációké, melyekről azt hisszük, nem mi vagyunk. Pedig dehogynem. Isten hozott a romlás kezdetén, ahol a tempó szédítő, az állandóság a múlté! – te pedig csak kapkodod a fejed és próbálsz túlélni, miközben áltatod magad: te nem váltál ilyenné.

Dehogynem.

Az írás teljes terjedelem­ben elolvasható a Booklány szereti… oldalon

Tari Annamária: Generációk online
Tericum Kiadó, Budapest, 2015
272 oldal, teljes bolti ár 3570 Ft,
kiadói kedvezményes ár 2850Ft
ISBN 978 615 528 5783

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Generációk online… Online boldogságparádé és mindennapos offline szorongások. Szelfik milliói, ahol a gyönyörű színterek puszta hátterekké laposodnak. Ez az új világunk, az Információs Kor. Megszoktuk és olykor talán még azt is hisszük, hogy értjük a működését. Zsebünkben az okostelefon, mindig elérhetőek vagyunk, de az X vagy Baby Boom generáció tagjaiként csak használjuk őket, de nem általuk élünk.

Az Y és Z generáció tagjairól pedig hajlamosak vagyunk azt gondolni, „nekik már sokkal könnyebb minden”. De ez nincs így. Valójában sokkal nehezebb elindulniuk az életben és olyan párkapcsolatot kialakítaniuk, amelyben jól érzik magukat. Rengeteg ijesztő érzelem él bennük, és sokat rejtve tartanak. A bizonytalanság és az ebből eredő bizalmatlanság állandó lételemükké váltak.

Az online tér és a közösségi média óriási változásokat idéztek elő az érzelmek sokszínűségében és megélésében, valamint a különféle kognitív folyamatokban. Elveszett a felhőtlen gyerekkor és fiatalkor, és mindez nem pótolható a pillanatok online megosztásának múló örömével. Nem virágos rét, hanem kemény akadálypálya ez. Ha segíteni akarunk, akkor meg kell érteni mindazt, amivel a digitális generációk szembenéznek. Ami nem feltétlenül az, amit mi képzelünk.