Harlan Coben: Az idegen (részlet)

Posted on 2015. december 16. szerda Szerző:

0


CobenH_Az idegen-bor200| 3 |

Az Amerikai Légió parkolójában szinte teljes sötétség honolt. Kizárólag a kinyíló kocsiajtók lámpáinak hamarjában ki is hunyó fénye és az okostelefonok kijelzőinek még rövidebb villanásai törték meg a fekete függöny monotóniáját. Adam beszállt a kocsiba, és elhelyezkedett a kormány mögött. Pár pillanatig tétlen maradt. Csak ült. Kocsiajtók csapódtak be. Motorok berregtek föl. Adam nem mozdult.

„Nem kellett volna vele maradnia…”

Érezte, hogy a mobilja rezegni kezd a zsebében. Nyilván Corinne-tól kapott SMS-t: tudni szeretné, hogy ment a csapatválogatás. Adam elővette a mobilt, és megnézte az üzenetet. Igen, a felesége küldte.

Hogy ment az esti dolog?

Pont, ahogy gondolta. Amikor az üvegen koppanó ujjak megriasztották, Adam épp úgy bámult az SMS-re, mintha rejtett üzenetre lelhetett volna benne. Gaston sütőtök méretű feje töltötte be az anyósülés-oldali ablakot. Szélesen rámosolygott Adamre, és mutatta, hogy tekerje le. Adam az indítóba dugta a slusszkulcsot, megnyomta a gombot, és figyelte, ahogy lassan lecsúszik az ablak.

– Helló – köszönt be Gaston –, nincs harag. Csak a véleménykülönbségek őszinte megvitatása, igaz?

– Így van.
Gaston benyúlt az ablakon, hogy kezet rázzanak. Adam barátságosan megszorongatta.
– Sok szerencsét az idényhez! – köszönt el Gaston.
– Kösz. Sok szerencsét az állásvadászathoz!
Gaston egy másodpercre megdermedt. A két férfi nem moccant, Gaston az ablak fölé tornyosult, Adam tovább ült a kocsiban, de nem fordította el a tekintetét. Végül Gaston visszahúzta a kezét, és méltóságteljesen elvonult.
Paprikajancsi.
A mobil megint felzizegett. Ismét Corinne üzent.
Helló?!?

Adam szinte látta maga előtt, ahogy a neje lebámul a kijelzőre, és alig várja, hogy választ kapjon. Az átverés sosem volt a stílusa – nem látott okot rá, hogy ne írjon vissza.
Ryan az A-ba került.
A nő azonnal reagált:
Igennn!!! Hívlak fél óra múlva.
Adam elrakta a mobilt, sebességbe rakta a kocsit, és megindult hazafelé. Pontosan 4,18 kilométerre lakott onnan – Corinne egyszer lemérte az autó távolságmérőjével, amikor futni kezdett. Adam elhajtott az új Dunkin’ Donuts / Baskin-Robbins kombinált gyorsétterem mellett a South Maple-ön, aztán a Sunoco benzinkút sarkánál elkanyarodott balra. Későre járt már, mikor hazaért, de a házban szokás szerint még mindig az összes létező lámpa égett. Mostanában sokat foglalkoztak az iskolában az energiatakarékossággal és a megújuló energiával, ám a fiainak még mindig nem sikerült megtanulnia, hogy amikor kimennek valamelyik szobából, lekapcsolják a villanyt.

Az ajtóhoz közeledve meghallotta a border collie-juk, Jersey ugatását. Amikor kinyitotta a kulcsra zárt ajtót, a kutya úgy köszöntötte őt, mintha hadifogságból tért volna haza. Adam azonnal észrevette, hogy az állat vizestálkája üres.
– Helló!
Semmi válasz. Ryan talán már alszik. Thomas vagy épp most végez a házi feladatával, vagy ezt állítja. Egyszer sem fordult elő, hogy egy videojáték közepén vagy végén járt vagy a laptopján szórakozott volna, amikor az apja rányitott – Adamnek kivétel nélkül olyankor sikerült benéznie hozzá, amikor épp végzett a házi feladatával, és nekiállt volna játszani vagy laptopozni.

Adam teletöltötte a vizestálkát.
– Helló!
Thomas jelent meg a lépcső tetején.
– Szia!
– Megsétáltattad Jersey-t?
– Még nem.
A tinik kódnyelvét lefordítva: „Nem.”
– Akkor itt az ideje!
– Előbb be kell fejeznem a házit.
A tinik kódnyelvét lefordítva: „Nem.”
Adam már épp ráparancsolt volna, hogy „Most rögtön!” – az ismerős kamasz–szülő tánc volt ez –, aztán meggondolta magát, és felbámult a fiúra. Thomast a sírás környékezte, de visszafojtotta a könnyeit. Adamre hasonlított. Mindenki ezt mondta. Ugyanúgy járt, ugyanúgy nevetett, a második lábujja ugyanúgy hosszabb volt az elsőnél.

Kizárt. Kizárt, hogy ne Adamé lett volna. Még ha az idegen azt állította is…

Most már egy idegenre hallgatsz?

Eszébe jutott, Corinne-nal hányszor figyelmeztették a fiúkat, hogy ne álljanak szóba idegenekkel, óvták őket a veszélytől, és papoltak arról, hogy nem szabad túlzottan segítőkésznek lenniük, hogy fel kell hívniuk magukra a figyelmet, ha egy idegen odalép hozzájuk, meg hogy ki kell találniuk egy biztonságos jelszót. Thomas azonnal megértette. Ryan természeténél fogva jobban megbízott az emberekben. Corinne körültekintően bánt a Kis Liga pályái körül lézengő férfiakkal – az úgynevezett „életfogytigosokkal” –, akik szinte beteges késztetést éreztek arra, hogy edzőként segítsék a gyerekeket jóval azután is, hogy a sajátjaik kiöregedtek a korosztályból. Még rosszabb, ha egyáltalán nem is voltak gyerekeik. Adam mindig kissé lazábban vette ezt – vagy meglehet, hogy őt sötétebb indítékok motiválták. Talán azért, mert senkiben sem bízott, ha a fiairól volt szó, és nem csupán azokban nem, akik általában véve is gyanús alakoknak tűntek.

Így egyszerűen könnyebb volt, nemde?

Thomas felfedezett valamit az apja arcán. Maga is furcsa képet vágott, aztán kamaszosan lebotorkált-bukdácsolt a lépcsőn, mintha egy láthatatlan kéz hátulról taszított volna egyet rajta, ő pedig az egyensúlyát próbálta volna valahogy megőrizni.

– Végül is, elvihetem sétálni Jersey-t – egyezett bele Thomas.

Eltántorgott az apja mellett, és felkapta a pórázt. A kutya már az ajtónál kuporgott indulásra készen. Jersey, mint a legtöbb fajtársa, folyton indulásra készen állt. Azzal jelezte a kinti séta iránti olthatatlan vágyát, hogy megállt a bejárati ajtó előtt, hogy még véletlenül se lehessen kinyitni, és kiengedni rajta őt.
Kutyák.
– Ryan hol van? – kérdezte Adam.
– Lefeküdt.
Adam rápillantott a mikró órájára. Negyed tizenegy. Ryannek tízkor kellett ágyba bújnia, jóllehet megengedték neki, hogy a fél tizenegyes lámpaoltásig még fennmaradjon, és olvasson. Ryan – Corinne-hoz hasonlóan – szabálykövető volt. Sosem kellett emlékeztetniük őt, hogy már háromnegyed tíz, és ideje készülődni a lefekvéshez, vagy hasonló. Ő minden reggel kipattant az ágyból, amint megszólalt az ébresztő, zuhanyozott, felöltözött, elkészítette a saját reggelijét. Thomas más volt. Adamnek többször megfordult már a fejében, hogy beszerez egy marhaösztökét, amivel elérhetné, hogy reggelente megmozduljon.

Novelty Funsy…
Adam hallotta a szúnyoghálós ajtó csukódását, amint Thomas és Jersey kiléptek rajta. Felment a lépcsőn, és bekukkantott Ryanhez. A fiú az égve hagyott lámpa mellett elszenderedett, az éjjeliszekrényén a legújabb Rick Riordan-regény hevert. Adam lábujjhegyen beóvakodott, felvette a könyvet, keresett egy könyvjelzőt, és elrakta. Épp a lámpa kapcsolója felé nyúlt, amikor Ryan felriadt.

– Apa?
– Szia.
– Bekerültem az A csapatba?
– Az e-mailt holnap küldik el, pajtás.
Kegyes hazugság. Adamnek hivatalosan még nem volt szabad tudnia. Az edzőknek nem volt szabad elárulniuk a fiaiknak, amíg reggel meg nem érkezik a hivatalos e-mail, hogy mindenki egyszerre tudja meg.
– Oké.
Ryan lecsukta a szemét, és elaludt, mielőtt a feje ténylegesen a párnára hanyatlott volna. Adam egy percig még figyelte a fiát. Kinézetre inkább az anyjára ütött. Ma estig mindez nem sokat jelentett Adam számára – voltaképp mindig is pozitívumként értékelte –, azonban most, a gyűlésen történtek után elgondolkodtatta. Hülyeség, de így volt. Ami egyszer emlékeztetett már valamire, azt nem lehet semmissé tenni. A tudata mélyén motoszkáló gondolat nem hagyta nyugodni. Ugyanakkor mi a fenének foglalkoztatja őt a dolog? Vegyük teljesen elméleti szinten az esetet. Ryant bámulta, és ugyanaz az elsöprő érzés kerítette hatalmába, amit rendszeresen megtapasztalt, ha a fiaira nézett; részben önfeledt öröm, részben az amiatti félelem, hogy mi történhet velük ebben a kegyetlen világban, részben óhajok és remények, és mindez ebben a tökéletesen tisztának tűnő önálló mikrokozmoszban keveredett össze. Nyálas, hát igen. Tisztaság. Ez jutott az ember eszébe rögtön, ha belemerült a saját gyerekében való gyönyörködésbe – az a fajta tisztaság, amely kizárólag az igaz, feltétlen szeretetből eredhet.

Olyan átkozottul szerette Ryant.
És ha most kiderülne, hogy a fiú mégsem az övé, vajon ez az egész egyszerre megszűnne? Csak úgy elmúlna? Számít ez egyáltalán?

Harlan Coben

Harlan Coben

Megrázta a fejét, és elfordult. Mára eleget filozofált már az apaságról. Egyelőre semmi sem változott. Valami hangyás alak sületlenségekkel traktálta holmi színlelt terhességről. Mindössze ennyi történt. Adam kellően régóta foglalkozott a jogrendszerrel ahhoz, hogy tudja: semmit sem szabad készpénznek venni. El kell végezni a munkát. Utána kell járni. Az emberek hazudnak. Azért muszáj aprólékosan meg­vizs­gálni minden egyes részletet, mert az előfeltételezéseket gyak­ran szétzúzzák a tények.
Persze Adam ösztöne azt súgta, hogy az idegen szavaiban lehet valami igazság, de épp ez volt a gond. Amikor az ember az ösztönös megérzéseire hallgat, csupán még biztosabban becsapja magát.
El kell végezni a munkát. Utána kell járni.
A kérdés tehát az, hogyan.

Harlan Coben: Az idegen
Jaffa Kiadó, Budapest, 2015