Jonas T. Bengtsson: Mint senki más (részlet)

Posted on 2015. december 9. szerda Szerző:

0


Bengtson_Mint-senki-más-bor2001986

Épphogy betöltöttem a hatot, amikor Olof Palmét lelőtték. Másnap reggel, március elsején farkas­ordító hidegre ébredtünk. Emlékszem, ahogy apámmal zsömlét majszolgatunk a konyhában ücsörögve, közben rajzolgatok. A rádióból halljuk a történteket. Apám felhangosítja a készüléket. A bemondónő hangjából ítélve fontos, óriási hír. Körmömmel egy mákszemet kergetek az asztallapon, mikor apám megkér, hogy öltözzek fel. Nem találom a zoknimat. Erre lehajol, és a meztelen lábamat bedugja a gumicsizmámba.

Lemegyünk az utcára. A karomnál fogva húz. Merev tekintettel vonszol magával, mintha csak a poggyásza lennék. Egy kis, kerekeken guruló bőrönd. Szólok, hogy fáj, hogy nem tudom tartani vele a lépést, de a szél tovaröpíti a szavaimat. Szombatonként mindig sokan járnak az utcán. Autók állnak ki a kapualjakból, meg be a kapualjakba, és bevásárlószatyros idő-sebb asszonyokat látni mindenütt, akik pánikszerűen vásárolnak, mielőtt az összes bolt bezár. De ma nem. Ma az utca csak a miénk.

A város nem nagy, hamar leérünk a főutcára.

Apám maga elé mered, szája egyenes vonal. Valószínűleg megfeledkezett róla, hogy fogja a karom.

Félhosszú, szőke haja vöröses árnyalatú, akárcsak a szakálla. Hetente egyszer borotválkozik, a többi napon hagyja, hadd nőjön. A haját is saját magának vágja, ollóval, a konyhában. Cigarettája immár a kezének egyik nyúlványa, mintha eggyel több ujjperce lenne. Örökösen kigombolt kabátja alatt csupán egyetlen pólót visel, mégsem fázik. Szinte soha. Én meg szinte mindig. Szerintem hasonlítok rá. Ha megnövök, nekem is lesz szakállam.

Azt mondja, inkább anyámra hasonlítok. De ennek örülnöm kellene. Mert szép volt.

Megemlítem, hogy ha nagy leszek, én is szakállt növesztek, de a szél megint magával viszi a hangomat. Tépi-cibálja a fákat, és belefütyül az ereszcsatornákba.

Leérünk a város egyetlen TV-szaküzletéhez. A kirakatablakba tett készülékek egytől egyig ugyanazt a képet mutatják, némelyik színesben, a többi fekete-fehérben. Bár már beléptünk az üzletbe, apám csak a televíziókkal borított fal előtt engedi el a karom. Kisképernyők és nagyképernyők, ártábláikon sok-sok szám. Amikor az egyik készülékben a hölgy belepillant a papírjaiba, társai egytől egyig leutánozzák a fejmozdulatát a többi szerkentyűben is. Ez eszembe juttat egy játékot, amit az óvodában játszottunk egy másik városban.

Az eladó pár lépésre áll tőlünk, csíkos inget visel, mellén névtáblával, és úgy bámulja az egyik készüléket, hogy száját közben kicsit eltátja. Egy idősebb asszony úgy tette le maga mellé bevásárlószatyrait, hogy oda sem nézett, amikor négy almája elgurult. Apám keresgélve körülnéz, nem tud dönteni. Végül egy középen lévő nagy színes tévét választ. Hangos, ennek ellenére még jobban felhangosítja. Ő is mozdulatlanná dermed. Biztos vagyok benne, hogy aki először megmozdul, az vesztette el a játékot.

A képernyő egy sötét utcát mutat, utcatáblákat és havat. Stockholm. A járdát piros-fehér csíkos műanyag szalaggal körbekerítették, az emberek körülállják. Ők is mozdulatlanok. Néhányan a szájukra szorítják a kezüket. A tévébeli hölgy lassan ejti a szavakat, mintha éppen most ébredt volna. Azt mondja, Olof Palme, felesége kíséretében, egy közeli moziból lépett ki, ahol a Mozart testvérek című filmet nézték meg. Éppen hazafelé tartottak.

A szürke kövezetet festékszerű, sötét foltok tarkítják. A kamera rájuk közelít. „Ez vér”, jegyzi meg apám, és semmiért le nem venné a szemét a képernyőről.

Ismét az utcán vagyunk. Szaporán szedjük a lábunk, mintha el akarnánk szaladni a tévében látott képek elől. Mindaddig azt hiszem, hogy hazafelé tartunk, amíg a bezárt hentesüzletnél jobbra nem fordulunk, a kikötő felé, a keskeny, macskaköves utcán.

Apám leül egy vas talpfára, mellételepszem, amilyen szorosan csak tudok. Előttünk feketén hullámzik a víz. Néhány halászcsónak készül éppen kikötni, tőlünk jobbra egy hatalmas daru magasodik, a horog majdnem leér a vízfelszínig. Az égbolt szürke.

Apám a kabátja ujjába rejti az arcát. A vastag anyagon át hangos szipogás hallatszik. Olyan szorosan fogja a kezem, hogy az már fáj.

– Elkapták. A fenébe is, végül elkapták.

Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna sírni. Megkérdezem, ismerte-e Palmét, de nem felel. Magához szorít. Fázik a lábam a gumicsizmában.

– Elkapták – szólal meg újra.

A szél habosra korbácsolja a vizet.

– Azt hiszem, hamarosan megint kénytelenek leszünk elköltözni.

1987

Autóban ülünk, apám egy farmertól kapta kölcsön, akit dühös, csatakos kutyái őriztek.

Mindenünk a hátsó ülésen és a csomagtartóban van.

– Ideje visszatérnünk Koppenhágába – jelenti ki. – Ugye tudod, hogy ott születtél?

Letekeri az ablakot. Amíg forgatja a fogantyút, az öreg fehér kombi úgy zörög és nyikorog, mintha darabjaira akarna esni. Apám előhúz egy házilag sodort cigarettát a farmerkabátja mellzsebéből.

Ujjával dobol a kormánykeréken, szája szegletéből kifújja a füstöt, alsó ajkáról lepiszkál egy darabka dohányt.

Amikor költözünk, mindig jókedvű, és sokat nevet.

Magas betonkolosszusok mellett haladunk. Mindkét oldalon autók húznak el mellettünk, aztán véget ér az autópálya, a házak alacsonyabbak lesznek. Bárhol lehetnénk. A környék hasonlít azokra a helyekre, ahol korábban laktunk, szupermarketekkel, fodrászüzletekkel.

Lehunyom a szemem, és majdnem elnyom az álom, reggel óta úton vagyunk. Először fehér karikák, majd villódzó fények jelennek meg a szemhéjam belsején. Egy pillanatig, vagy tán tovább, fogalmam sincs, hol vagyok.

Apám hangja térít vissza az autóba. – Megérkeztünk. – Kinyitom a szemem.

Megálltunk, mert piros a lámpa. Apám túráztatja a motort, ami rekedten berreg. Korábban elmagyarázta, erre azért van szükség, nehogy lefulladjon. Kibámulok a piszkos ablakon, és megpillantom a várost. Teljesen más, mint amivel eddig találkoztam.

Belekapaszkodom a biztonsági övbe. Szorosan simul a mellkasomra, hüvelykujjamat az öv éles széléhez szorítom, míg bele nem hasít a fájdalom. Az ablak túloldalán hemzsegnek az emberek, ki erre, ki arra igyekszik. Mennyi hang, micsoda lárma! Dudálás és egy mellettünk megálló busz fékcsikorgása.

Amikor apám kihajt a kereszteződésbe, visszafojtom a lélegzetemet.

Hihetetlen, hogy nem gázolunk el egyetlen biciklist sem, és nem koccanunk össze a többi autóval.

Kezemet a kocsi hűvös ablakára teszem, és érzem, ahogy a város fortyog és morog, akár egy dühös kutya.

Letekerem az ablakot, eltátom a szám és kidugom a nyelvem. A városnak benzingőz- és rothadtalma-íze van.

Apám leparkolja az autót, és egy árkádsor alatt besétálunk az udvarra. Töredezett kövezeten lépdelünk, elhaladunk egy fából készült sufni mellett, amelyből néhány deszka hiányzik, s a teteje majd beszakad. A vörös téglaépülethez érve apám lemegy a lépcsőn a pinceajtóhoz, és bekopog.

– Remélem, ez az – mondja és rám mosolyog. Várunk, és mikor apám már ott tart, hogy újra kopog, kinyílik az ajtó. A fickó hatalmas termetű, és jóval idősebb. Egyébként kopasz fejét néhány ősz tincs fedi. Munkásnadrágjára barna köpeny lóg. Arcát kék és vörös folyókként az orrtövéig behálózzák az erek, s az egyik eltűnik az orrlyukában. Ez az ember akár egy térkép, mondanám apámnak, de nem merem kinyitni a szám.

– Ideje volt – szólal meg a férfi, miközben kezét, sötét olajfoltokat hagyva magán, beletörli a köpenyébe.

Követjük a házmestert az udvaron át. Életemben nem láttam még olyan hatalmas kulcscsomót, mint ami az övén lóg. Olyan hangosan csörög, hogy akár csukott szemmel is követhetnénk. Rozsdás kerékpárok és fából tákolt fészerek mellett haladunk el.

A házmester az egész lépcsőfeljárót betölti, lehetetlen lenne kikerülni. Egérürülék szaga keveredik fasírozottéval. Megáll egy viharvert, zöldre festett faajtó előtt, és megkopogtatja.

– A fürdő és a vécé. Közösen fogják használni az öreg Nielsennel, az alsó szomszéddal. Rendes ember, nem lesz vele gondjuk. – Folytatjuk utunkat felfelé a lépcsőn. – Már ha még mindig ki akarják venni a lakást.

Előkeresi a kulcsot, és kinyitja az ajtót.

A lakást mintha levágták volna valahonnan, ahol nem volt rá szükség.

Apám úgy mosolyog, mint aki egész életében pont ilyesmire vágyott. Kis konyha udvarra néző ablakokkal, épphogy csak elfér benne egy keskeny étkezőasztal, két szék és egy fapriccs a fal mellett. Reggelizés közben beláthatunk a szemközti lakásokba. Apám olvas a gondolataimban, és az udvar túloldalán lévő sötét ablaktáblák felé int.

– A hálószoba itt van – a házmester behúzza a hasát, hogy át tudjon furakodni a kis étkezőasztal mellett. Kinyitja a lakás egyetlen szobájának ajtaját, amelyről apám azt ígérte, az lesz az enyém. A saját szobám. A helyiség kicsi, egyetlen ablaka van, de olyan magasan, hogy nem tudok kilátni rajta. Abban az időben, amikor a lakás még egy nagyobb egész része volt, egy elfeledett része, ez lehetett az éléskamra. Megsárgult papírral letakart polcokon óriási befőttesüvegek, színültig telve szilvabefőttel és almával. Most csupán egyetlen ágy árválkodik benne, amiben ma éjjel aludni fogok. Száraz, poros koszszagot áraszt. A házmester hangja már nem olyan magabiztos.

– Tulajdonképpen nagyobbnak hittem. Van egy másik lakás is, ha gondolják…

– Nem, ez kitűnő – szakítja félbe apám. – Biztosan jól fogjuk érezni magunkat.

Visszakísérjük a házmestert a műhelybe. A padlót olajfoltok tarkítják, az ablak alatt álló széles munkaasztalon szerszámok hevernek. Az egyik falon kulcsok lógnak. Rengeteg kulcs, bizonyára minden lakáshoz egy. Éjszakánként ezekkel lopódzik be az alvó lakókhoz, belekóstol a hűtőszekrényekben lévő hideg maradékokba, egyik helyen egy kis csirkét eszik, a másikon kis fasírozottat. Ettől hízott meg ennyire.

– Akkor készpénzzel fizetnek? – kérdi. Apám bólint.

Kezet ráznak. Ilyenkor mindig büszkeség tölt el, mert tudom, hogy apámnak jó a kézfogása, hallottam, amikor mások mondták.

Felvonszoljuk a holminkat az autóból. Ő cipeli a nagyobb csomagokat, a már-már szétrepedő, kopott bőröndöket, amelyek tele vannak a könyveivel. Én viszem a nejlonzacskókat az ágynemű-huzatokkal meg a törülközőkkel. Végül a lemezekkel teli faládát hozza óvatosan, és leteszi a konyhaasztalra. Nem látom a lemezjátszót. De nem kérdezek rá.

Tojásos szalonnát vacsorázunk. A tanyasi férfitól vettük, akitől az autót kaptuk. – Jó lesz – mondja apám, miközben a szalonna a serpenyőben serceg. A szemén látom, hogy nem csak a vacsorára gondol. – Jó lesz.

Az új szobám ajtaját nem lehet teljesen becsukni. Valahányszor megpróbáljuk, nyikorogva felpattan. A ház biztosan megereszkedett azóta, hogy elkészült, ásítva és köhögve kinyújtózott, eltekeredett. Látom apámat idebentről, látom a priccsről lelógó lábát, látom a bekékült lábujját, amit a múlt héten ütött be egy ajtóba.

Hallom súlyos lélegzését. Mindig is a hangokra merültem álomba. Leggyakrabban autók hangjára. Az ablakom alatt kanyargó földúton haladó autó hangjára. Az autópályán dübörgő autók hangjára, egy magas ház ég és föld közötti lakásában. De aludtam már el a hosszúra nőtt fák ágaiban susogó szél hangjára is. S ha vihar tombolt, lehunytam a szemem, és láttam az ágakat, ahogy földig hajolnak, mielőtt újra kiegyenesednének.

Amikor pedig a tenger közelében laktunk, a hullámok ringattak álomba. Egyre beljebb és beljebb merészkedtek a parton, keresztülvágtak a megsárgult füvön, átcsaptak a bokrok felett, míg el nem érték a szobámat, és magukkal nem sodortak.

Az ágyamban fekszem, és a várost hallgatom.

Apám mostanra az autóban ül. Alig egy perce hallottam távolodó lépteit lefelé a lépcsőn. Bőrcipője nyikorgott az ódon fokokon. Hallottam kinyílni a főkaput. Láttam, ahogy keresztülvág az udvaron, elhalad a szemeteskukákat rejtő alacsony fészer mellett. Továbblépdel a kövezeten, maga mögött hagyva a leeresztett kerékpárt.

Most illeszti be a kulcsot a gyújtáskapcsolóba. Az autó nem indul. Akkor sem indult, amikor tegnap érte mentünk. Sem az első, sem a harmadik kísérletre.

A konyhában ücsörgök. Apám összehajtogatta az ágyneműt, betette a priccs alatti fiókba, és párnákat dobott a fekhelyre. – A kanapénk – mondta mosolyogva.

Ma egyedül leszek.

– Jó lesz így? – mutatott kérdő tekintettel az étkezőasztalra, a reggeliből maradt kenyérre, egy kis csomag vajra, három piszkos, ütődött almára. Bólintottam, ígéretet tettem magamnak, hogy nem fogok sírni. Hétéves vagyok, ekkora gyerek már nem sír.

Szerettem volna vele tartani, pedig a tegnapi motorberregős, benzingőzös utazás autóbeteggé tett. Időnként kénytelenek voltunk megállni, hogy hányhassak. Mindezek ellenére szerettem volna még egy napot vele tölteni, és a történeteit hallgatni.

– Túl messze van – magyarázta. – Csak leadom az autót. Este már itt is vagyok. Későn érek vissza. Lehet, hogy felébresztelek, amikor hazaérek, de ne várj meg.

Egy kulcscsomót tesz az asztalra.

Megkérdezem, hogy lemehetek-e az udvarra.

– Hát persze – feleli, nem akarja megszabni, mit tehetek. Csak legyek óvatos és vigyázzak magamra.

Aztán homlokon csókol, és már kint is van az ajtón.

Most végre indul a járgány. A motor felbőg, és köhögve dübörög. Apám távolodik az úton a hatalmas városban, körülötte sok-sok autó. Minden száguld. Remélem, vigyáz magára.

Mi lesz, ha sosem látom viszont? Ha egyszerűen eltűnik?

De tudom, hogy sosem hagyna el.

Elveszem a kulcscsomót az asztalról. A kulcskarikán egy bagoly fityeg. Egyik szemével kacsint, mintha olyasvalamit tudna, amiről nekem sejtelmem sincs.

Kinyitom az ajtót, és lemegyek a hátsó lépcsőn.

Apám azt mesélte, hogy az Afrikáról és Dél-Amerikáról készült régi térképeken mindig voltak fehér foltok. Senki sem tudta, mit rejtenek. Talán mesés kincset, aranyat, drágaköveket. Vagy sosem látott állatokat, sirály nagyságú pillangókat. De az is lehet, hogy szörnyek és kannibálok éltek ezeken a helyeken. Minden képzeletet felülmúló rémségek. Időnként egy-egy felfedező vakmerően nekivág az ismeretlennek, és megkísérli feltérképezni a fehér foltokat. Sokan közülük sosem tértek vissza.

Lebandukolok a lépcsőn. Minden fokra óvatosan lépek. Nem hiszem, hogy csapdák lennének a lépcsőházban, de semmi szükség hősködésre.

Az udvar megnőtt tegnap óta. Amikor a házmestert követtük, nagy volt, ma hatalmas. Eddig olyan kis településeken laktunk, amelyek könnyedén elférhettek volna e falak között. Lassan haladok, lépésről lépésre, elsétálok az összeboruló almafák mellett. Törött kövezeten lépdelek, a házfal melletti alacsony bokrokat követem. Szemem akár egy fényképezőgép, valahányszor lehunyom, újabb felvételt készít. Majd ha visszamegyek a lakásba, megkeresem a ceruzáimat, és a fejemben elraktározott képeket lerajzolom a vázlatfüzetembe, amelyet néhány héttel ezelőtt apámtól kaptam ajándékba.

Menet közben folyamatosan azt figyelem, hogyan is kerültem épp erre a pontra. Hol fordultam jobbra, és hol balra. Szeretném, ha kitűnő felfedező válna belőlem. Megszorítom a baglyot a zsebemben lapuló kulcskarikán. Hüvelykujjamat a műanyag csőrhöz nyomom.

A ráeső napsugárban egy macska nyalogatja a mancsát. Szürke bundáját fehér pöttyök tarkítják. Lassan közelítek felé, nem akarom elijeszteni. Pár méterre tőle leguggolok, mire hirtelen felnéz, és eltűnik a bokrok között. Kulcscsörgés riaszt fel, a házmester áll mögöttem.

– Mi a francot csinálsz itt?

Nem felelek.

– Semmi dolgod errefelé.

Tegnap csak egy nagydarab, piszkos nadrágos fickó volt. Ma már tudom, hogy nem kedvelem, és a jövőben megpróbálom elkerülni. Nem hiszem, hogy nehéz lesz, hisz csak a kulcscsörgésre kell figyelnem. Ezen az udvaron rengeteg olyan búvóhelynek kell lennie, ahová elrejtőzhetek. Ahová ő nem fér be.

Visszaszaladok a lépcsőházunk felé. Azt kell hinnie, hogy megijedtem, és most hazafutok. Meglehet, hogy félek tőle, de egy felfedező nem szelel csak úgy el. Néhány méterre a nagykaputól jobbra fordulok, sietve elhaladok a kerékpártárolók mellett. Megtorpanok és hallgatózom. Az utcáról behallatszik az autók zaja, és az udvar egyik fáján madár csicsereg, de kulcscsörgést nem hallok.

Kicsit még várok, hogy megbizonyosodjam a dologról, magamban számolok, egy Mississippi, két Mississippi, de még mindig semmi. Folytatom az utam, a fal mellett lopakodom, amikor szúró fájdalmat érzek a nyakamban. Mint egy méhcsípés. A szemem könnybe lábad, leginkább az ijedségtől. A fájós ponthoz kapok, közben meghallom, hogy valaki nevet. Először csak halkan, mintha el akarná fojtani. Aztán egyre gátlástalanabbul. A bokrok ágai zörögnek, és egy fiú lép ki közülük. Pár évvel idősebb nálam, sötét, félhosszú haja van, és rojtos farmerdzsekit visel. A kezében fehér műanyag fúvócső, kék és piros ragasztószalaggal körbetekerve. Ilyen hosszú fúvócsövet még életemben nem láttam.
– Ne haragudj – szólal meg, de még mindig vihog.
– Ez fájt.
– Milyen mókásan beszélsz. Hogy hívnak?
Jól tudom, hogy erre a kérdésre mindig gyorsan kell válaszolni.
– Peter. – Kedvelem ezt a nevet. Különben hívhatnának éppen így is.
– Találkoztál a házmesterrel?
– Igen.
– Kisgyerekeket eszik. Nálad kisebbeket. Levest főz belőlük. A kórház előtt leskelődik, és ha egy baba halva születik… Tudod, mit jelent az?
– Igen.
– Végül is mindegy. Hova jársz iskolába?
Semmi kedvem válaszolni, el akarok menni innen, fel a lakásba.
– Azt kérdeztem, hogy hova.
– Csak most költöztünk ide.
– Hova jártál ezelőtt?
– Nem járok iskolába – és már meg is bánom a szavakat.
– Hány éves vagy?
– Hét.
– Akkor kell járnod iskolába, hacsak nem vagy retardált. Azok speciális iskolába járnak, ahol megtanulják, hogyan kell csipeszeket összeszerelni. Retardált vagy?

 Jonas T. Bengtsson

Jonas T. Bengtsson

Megrázom a fejemet, majdnem biztos vagyok benne, hogy nem vagyok az.
– Akkor melyik iskolába jársz?
Nem felelek.
– Barátok leszünk. Mi ketten.
Visszaindulok a lakás felé. Olyan lassan, amilyen lassan csak tudok, nem akarok futni. Amint a kilincs felé nyúlok, valami a fülem mellett csattan az ajtón.

Este az ágyban fekszem, hiányzik apám hangja. Hiányoznak a meséi. Félálomban érzékelem, hogy megérkezik. Szemhéjamat csak akkor engedem lecsukódni teljesen, amikor cigarettára gyújt és kinyit egy sört.

Fordította: Soós Anita

Jonas T. Bengtsson: Mint senki más
Animus Kiadó, Budapest, 2015