Nógrádi Gergely: Hátborzongató históriák (részlet)

Posted on 2015. november 16. hétfő Szerző:

0


NógrádiG_Hátborzongató-bor200Berci

Az ember legveszélyesebb ellensége a tudatlanság.
A rendkívül jómódú családban felcseperedő Berci már-már ájtatos tisztelettel vette körül imádott apját. Nyilván fogalma se volt róla, hogy a polgármester úr milyen kártékony gaztettekkel szerezte tekintélyes vagyonát, aljasul kihasználva a pozíciójából adódó összes bűnös lehetőséget.

Mióta magam is apa vagyok, tudom, hogy gyermekeink mélyen hisznek a jóságunkban. Úgy gondolják, szüleik tisztességes és becsületes emberek, és álmukban sem gondolnák, milyen súlyos vétkek száradhatnak a lelkükön. Ez persze csak az első nagy eszmélésig van így: a kamaszkorból kikapaszkodó ifjút már nem lehet megvezetni.

Nos, történetünk idején Berci tizenöt éves volt, és még épphogy nem látott bele abba a képzeletbeli bőröndbe, amelyben apja cipelte magával a polgármesteri évek bűneit. Kenőpénz, visszaosztás, vesztegetés, sikkasztás, önjutalmazás, zsarolás, fenyegetés, protekció – mind ott lapultak, de Berci csak a „fogkefét” és a „tusfürdőt” vette észre apja bőröndjében.

A fiú számára természetes volt, hogy – más emberekhez viszonyítva – apjának mindenből több jut, hisz amióta az eszét tudta, így volt ez. Persze az iskolában maga is vezető szerepre törekedett, s bár apja a csendes keresztapák közé tartozott, és nyilvánosan soha egy hangos szó el nem hagyta a száját, a fia úgy gondolta, hogy nemcsak a jólétre, de a parancsoló stílusra is indok, ha az embernek (vagy az ember felmenőjének) hatalma van.

Berci gyakran verekedett. Bandát alakított, és csapatban üldözte kiszemelt áldozatait. Járt az iskolába néhány cigány gyerek. Szegények voltak, gyöngén tanultak. Berci leggyakrabban őket szemelte ki üldözendő vadaknak. A fenyegetések idővel ütlegeléssé fajultak.

Berci sokáig megúszta tanári figyelmeztetés nélkül. Ki ad intőt szívesen a polgármester fának? Ám miután Berciék félholtra vertek az udvar egy elhagyatott szegletében egy kisebb fiút, az igazgató lépni kényszerült. „Társa bántalmazásáért megintem!” – ez állt Berci ellenőrzőjében.

– Mi történt? – vonta kérdőre otthon az apja.

– Semmi – rándította meg a vállát Berci. – Belém kötöttek. Nem hagytam.

Az apja bólintott.

Amikor azonban két hét múlva újabb beírást hozott haza a fa, a polgármester már nem hagyta szó nélkül. – Mit művelsz, fiam? Neked kétszer olyan jó gyereknek kellene lenned, mint a többieknek! Te a polgármester fia vagy!

Csodálnivaló volt, hogy ez a masszív maffiózó pontosan tudja: a tolvajlás, a pénzügyi sumákságok mind nem számítanak, de a viselkedés csakis makulátlan lehet! Az fontosabb az emberek szemében, mint hogy meglopják-e őket.

– Utálom a cigányokat, na! – bökte ki Berci. Erre már az anyja is bejött a konyhából. Látszott, szeretne mondani valamit, aztán inkább mégis magába fojtotta.

– Fejezd ezt be, fiam! – dörrent az apa szigorú hangja. – Fejezd ezt be, ha jóban akarsz velem lenni.

A banda tagjai egyre vadabbul gyűlölködtek. különösen azután, hogy egy este hazafelé három cigány fiú vette körül Bercit.

– Nézd, cimbora, tudjuk, ki-fia borja vagy, de azt ajánljuk, hagyd békén a testvéreinket!

És sorolni kezdték a neveket. Mindegyikük kisöccse vagy húga Berci iskolájába járt, és egytől egyig rettegtek az őket üldöző bandától.

– Azt hiszitek, megijedek tőletek? – nyúlt a zsebébe Berci, ahol a bicskája lapult.

– Ne csinálj ostobaságot, gyerek! – figyelmeztették a fiúk, szemüket Berci kezére szegezve. – Mi most elmegyünk, nyugiban. De többet nem figyelmeztetünk.

És tényleg elmentek, egy szó nélkül.

Berci, ha lehet, attól fogva még vadabbul gyűlölködött. Hiába kérlelték a szülei, hogy térjen észhez, rajzokat és terveket csinált, hogyan tudna legegyszerűbben leszámolni a kutyákkal. Így nevezte a cigányokat: kutyák. A kis Lakatos Gyurkát a nagyszünetben kapta el. Bevonszolta a haverokkal a vécébe, és ütötte, ahol érte. A sovány kisfiú kezdetben apró sikolyokat hallatott, mintha megszokta volna már, hogy hetente-kéthetente elagyabugyálják. Amikor azonban Berci egy nagyobb ökölcsapással kiütötte két fogát, vonyítani kezdett.

– Addig verlek, amíg élet van benned, kutya! – lihegte Berci, és a földhöz csapkodta Gyurika fejét.

Furcsa hang hallatszott; a fiú feje körül cuppogott a vér. Berci undorodva felállt, rugdosni kezdte az összekuporodott gyerek veséjét. A többiek, Gyurika hamuszínű arcát látva, megpróbálták jobb belátásra bírni, de a polgármester fia csak az órakezdetet jelző csengő hangjára hagyott fel a rugdosással.

Gyurikát az intenzív osztályra szállították. Két hétig élet és halál közt lebegett. Berci apját a hivatalban kereste fel az iskola igazgatója. Később a helyi roma nemzetiségi önkormányzat tagjai is tiszteletüket tették a polgármesternél. Úgy tűnt, sikerül elsimítani az ügyet.

Berci, csodák csodájára megváltozott. Vajon mit mondhattak neki a szülei? Feloszlatta a bandát. soha többé nem nyúlt az iskolatársaihoz.

Sajnos ez Gyurikát és a kisfiú szüleit kevéssé vigasztalta. A gyermek nemcsak két fogát, de az egyik veséjét is elvesztette Berci miatt.

Berci apja a polgármesteri keretből jelentős summát adományozott Gyurika családjának, ezzel, tervei szerint, jó időre befogta a szájukat.

Hat hét múlva, egy kora reggeli órán, a polgármester és a felesége halálos balesetet szenvedtek. A Honda terepjáró defekt miatt egy betonpillérnek ütközött. Bercinek kellett azonosítania a szülei holttestét. De talán még annál is nagyobb sokk volt számára, hogy a helyszíni szemle nem zárta ki az idegenkezűséget. Mintha az éjszaka leple alatt összevagdalták volna az autó két hátsó kerekét. Ha így volt, gyakorlott kezek készítették elő a halált a házaspár számára, mert épp csak annyira roncsolták a gumikat, hogy az ne legyen feltűnő az indulásnál.

Bercinek azonnal eszébe jutott az utcai találkozás a cigány fiúkkal. Gyurika bátyja is köztük volt.

– Akad, akire okod lehet gyanakodni? – szegezte a kérdést a nyomozó Bercinek a halálos baleset után.

Berci megrázta a fejét.

– Senki – mondta halkan.

Néhány hónappal később felkerestem Bercit. A szüleiről kérdeztem. Finom vágású, mélyen ülő kék szeme könnybe lábadt. Később, amikor az iránt érdeklődtem, mitől változott meg egyik napról a másikra a cigányokhoz való viszonya, leült az ágyára és időt kért. Kis hallgatás után felkelt, és egy papírlapot húzott elő az íróasztala fiókjából. Egy levél volt.

– Ezt a levelet adták oda anyuék, amikor azt a rasszista hülyeséget csináltam a Gyurikával. Dédnagyanyám írta az anyai nagyapámnak. Nagyapám, Rezső gyereket nemzett egy Gizella nevezetű szépséges cigány lánynak. Ő volt az én anyám, a félcigány Imola.

Kezembe vettem a levelet. Ez állt benne:

Nógrádi Gergely

Nógrádi Gergely

Rezsőkém, tegnap megint itt járt Gizi, hozott egy feszületet, azt tartotta maga elé, és arra kért, hogy mondjam meg neked, hálás.
Azt mondta, tudja, hogy nálad aranyélete lesz a kis Imolának. Nála csak éhen halna. Forróság volt, adtam neki egy pohár vizet. Meg még meg is mosdott a bádogtálban, hogy el ne ájuljon a melegtől. Megígértem neki, hogy hamarosan láthatja Imolát, én mégis úgy vélem, talán jobb lenne örökre elfeledtetni Gizivel a gyereket. Tudod jól, mit gondolnak ebben az országban az emberek a cigányokról, Imolának is jobb volna a Gizi elmaradása.
Fontold meg ezt kisfiam.
Csókol szerető anyád.

– Találkoztál valaha is Gizella nagymamáddal? – kérdeztem Bercit.

– Soha – felelte. – Eltűnt a család látóköréből. Anyámat nagyapám nevelte föl. Ha tudtam volna, hogy bennem is van cigány vér, biztosan nem teszek olyat a Gyurikával. Ha tudtam volna… talán még ma is élnének a szüleim.

Nógrádi Gergely: Hátborzongató históriák
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2015