Köves József: Ki hallgat meg egy villamost? (részletek)

Szelíd motoros

Valamit a kocsiban felejtettem, visszamentem, és kotorászni kezd­tem a kesztyűtartóban.

Az ajtót persze nyitva hagytam arra a néhány pillanatra.

Ekkor hatalmas dübörgéssel mellém kanyarodott egy behemót valami.

Régen a motorkerékpároknak oldalkocsijuk volt. Két kerék a motorkerékpár alatt, egy külső az oldalkocsi bal oldalán. Na, ennek is három volt a kereke (vagy négy?), de nem oldalkocsival, hanem háti kocsival – vagy minek hívják mostanában. De lehet, hogy elöl volt a két kerék. Nem értek én már ezekhez az új diva­tokhoz.

Ez úgy nézett ki, mint egy monstrum. Ha viharkabátot feszítet­tek volna fölé, azt mondtam volna: de megnőtt ez a Velorex.

De nem az volt. Csillogott-villogott, csupa króm. Nem tudom, hány személyautót lehetett volna venni az árából.

Elbambultam. A (majdnem) páncélsisakos motoros meg oda­szólt.
– Zárd már be azt az ajtót, baszd meg!
Zajos gázt adott, de helyben maradt. Sőt, ezután leállította a motort.
– Jaj, persze, bocsánat – hebegtem.
Fekete bőr dzsekijéből kihúzott egy cigarettát, rágyújtott.

– Na, mi van? Mit bámulsz, tata?
Tata a jó nagyapád, bunkó, gondoltam, de persze nem mer­tem hangosan mondani. Volt mit bámulnom. A motor mindkét hátsó csücskében nemzeti színű zászló lengett. Észrevette, hogy azt nézem, homlokára nyomta motoros szemüvegét.
– Mi van? Talán nem tetszik?
– Miért gondolja? – kérdeztem vissza.
– Olyan furcsán néztél.
Elkezdett dolgozni bennem a kisördög.
– Maga nem magyar? – Már nem tartottam tőle annyira. Ártat­lan kék szeme volt.
– Megőrültél? Hogy mersz egyáltalán ilyet kérdezni?
Magamban derülve mondtam:
– Hát… csak mert… Mert ugye, én is magyar ember vagyok, aztán még sincs rajtam zászló. Pláne kettő.
– Ezt hogy érted?
– Rém egyszerű. – Eddig féltem tőle egy kicsit, de most vala­hogy megkönnyebbültem. Nem fog ez bántani. – Ez az ország, ahol vagyunk, Magyarország, nem? És ez a város Magyarország fővárosa.

– És? – Leszállt a motorról, szemben velem, és nekitámaszko­dott az ülésnek.
– És! Akkor kinek hivalkodsz azzal, hogy magyar vagy? – Elkezd­tem én is tegezni. – Itt, ahol általában magyarok élnek.
Most vettem észre, hogy van egy harmadik lobogó is a moto­ron. Elöl. Piros-fehér csíkozású.

– Ráadásul még egy árpádsávosat is kitett… Kitettél.
– Mi a bajod vele? Történelmi zászló, nem?
– Aha. Ezt a nyilasok kultiválták. Negyvennégyről hallottál? Ez neked történelem.
– Hallottam – morogta bosszankodva. – De régebbi. Árpád apánk zászlaja.
– A túrót… Mit szólnál, ha én tényleg Árpád zászlaját tenném ki a kocsimra? Tudod, mi volt az? Egy vörös zászló. Igen, mint a komcsiké.
– Nemá…!
– Bizony, mondom – lendültem bele. – A honfoglaláskor három csúcsban végződő színvörös zászlója volt Árpádnak. Sőt, még a 12. században is vörös volt a zászló, de akkor már megje­lent mellette a fehér meg a zöld is. A vörös mezőben zöld dombon fehér kettős kereszt.
Bambán nézett:
– Akkor miért árpádsáv?
– Első Imrénél jelent meg, főleg címereken. Igaz, vörös és ezüst sávokból állt. Az aragóniai királylány hozta ide, Imre fele­sége. Csak akkor még függőlegesek voltak a csíkok. Aztán az Anjouk is átvették, de odatették mellé a híres liliomot. De később már Hunyadinál eltűnt: helyet adott a vörös oroszlánnak és fekete hollónak. Na, mi szólsz?

Elgondolkodva nézett maga elé, mintha szégyellné tudatlan­ságát.

Aztán eldobta a cigarettát, és azt mondta:
– Na menj a francba, hülye zsidó!

Tüntetők

Csak néztek egymásra. A fekete ruhás zavartan köszönt.
– Jó estét.
– Üdvözlöm – mondta meglepve, bizonytalanul Hefter úr, és zavarában erőteljesebben karolta magához a feleségét.
A tömeg közben elindult. Mindkettő.
Az egyik balra, a másik jobbra.
Hatalmas transzparenseket vittek. Némelyiken Vesszennel kezdődtek a szövegek, másokén pedig Éljennel. Ki hova tartozott.

Szomszédok – illetve majdnem szomszédok voltak a tízeme­letes panelben. Hefter és neje a hatodikon lakott, a fekete ruhás – valami Birtalan vagy Bertalan, csak a levélszekrénynél beszél­tek egyszer, onnan rémlett a név – a tizediken. Sokat nem tudtak egymásról. Néha összeakadtak a liftben, pár udvarias szót váltot­tak a zötyögő felvonóról, a takarításról vagy arról, hogy valaki megint állandóan falat fúr, és nem lehet megállapítani, honnét jön a hang.

A fekete ruhás nyakában árpádsávos, háromszög alakú kendő volt. Hefter úr gomblyukában szocialista kitűző, vörös szegfű fehér alapon.

– Mi újság? – Hefternek semmi jobb nem jutott eszébe.

– Semmi különös – mondta a másik hasonlóképpen. – Élünk, éldegélünk.

A menet közben eltűnt előlük. A szegfűs is, meg az árpádsávos is. Már csak a sor végén bandukoló laza csellengő sorokat látták.

Távolodott az Éljen meg a Vesszen kiáltás is.

– Bassza meg, mennem kell – kiáltott fel a Bertalan-Birtalan vagy más nevű szomszéd. – A fiúk szétrúgják a zrityómat.

Elfutott. Ők meg álltak ott megdöbbenten.

– Ez fasiszta? – kérdezte csodálkozva az asszony, és még job­ban rákapaszkodott a férjére.

– Ki hitte volna! – csóválta a fejét Hefter. – Látod, nem tudjuk, kikkel lakunk egy fedél alatt. Miért lenne különb a házunk, mint az ország?!
– Pedig milyen udvarias fiatalember…
Értetlenül mentek tovább.

Őrizem a szemed

– Mit csináltál ma, Bandika?
– Feküdtem. Néztem a mennyezeten a rozettát. És vártalak, Bertuska.
– Vártál, édes? Hiányoztam?
– Mindig hiányzol, ha nem vagy velem. Ha nem vagy mellet­tem.
– Frankón?
– Ja, frankón.
– De cuki vagy, Banduska! Ezt szeretem benned… Lájkolom a dumádat.
– Ja, és írtam is valamit. Neked.
– Nekem, Bandi? De jó! Muti má…
– Egy vers… Őrizem a szemed.
– Mit te csinálsz?
– Őrizem a szemed.
– Na, ne hülyíts! Mi vagy te? Vagyonőr?
– Ha a szemed egy vagyon… Nekem az. Kincs.
– Kincs, ami nincs… Tetszik a szemem?
– Tudod, kis csacsim. Csacsinszki Csacsinszkám. Csinszkám…
– Nagyon jó a dumcsid, Bandi. Na, mit írtál? Muti!
– Olvasom, jó?
– Oksa… Hangosan, mert közben kimegyek a konyhába, és összerittyentek valamit kaját. Kurva éhes vagyok.
– Megpróbálom hangosan… Csak beteg vagyok, nagyon beteg…Tudod.
– Dumcsi, Bandikám. Tök egészséges vagy. Vagy makk. Mind­egy. Csak játszod itt az eszed, hogy sajnáljanak. Na, kezdd már el!

– Jó… Már vénülő kezemmel fogom meg a kezedet, már vénülő szememmel, őrizem a szemedet… Világok pusztulásán ősi vad, kit rettenet űz, érkeztem meg hozzád s várok riadtan veled.

– Szép, Bandika. De mi az, hogy rettenet űz… Üzekedik?
– Nem, Bertuska. Kerget.
– Aha… Értem. Folytasd!
– Már vénülő kezemmel fogom meg a kezedet, már vénülő sze­memmel őrizem a szemedet.
– Ezt má’ mondtad!
– Megismétlem. Nem tudom, miért, meddig maradok meg még neked, de a kezedet fogom s őrizem a szemedet.
– Te Bandi, ez kurva szép! Nekem írtad, télleg?
– Neked, édes…
– Mindjárt elbőgöm magam… Köszönöm, olyan cuki vagy! Ideadod? Köszi… Ez gyönyörű…És nekem írtad! Elolvasom én is. Már vénülő…
– Nézz drágám kincseimre…
– Nézek, látod, nem?
– Ez egy másik vers.
– Te ennyi verset írsz nekem?
– Mert szeretlek.

– Ez olllyan széééép, Bandika! Aaaannnnyira! De kérhetek valamit?
– Persze, szerelmem…
– Ne add oda a Nyugatnak. Meg senkinek. Ne akard közöl­tetni.
– Na, de miért nem?
– Mert akkor mindenki megtudja, hogy ilyen vén pasim van. Több mint negyven éves. És az olyan ciki.
– Mi az, hogy ciki?
– Hát gáz. Nagyon gáz.

Köves József: Ki hallgat meg egy villamost?
K.u.K. Könyvkiadó, Budapest, 2015