Időlenyomatok | Keresztury Tibor: Temetés az Ebihalban

Posted on 2015. október 2. péntek Szerző:

0


KereszturyT_Temetés.az.Ebihalban-bor200Novics János |

Ha arra lesz kíváncsi a lányom húsz év múlva, milyenek voltak a kétezer-tízes évek Budapesten, gondolkodás nélkül Keresztury kisprózáit (tárcáit? tárcanovelláit?) fogom a kezébe nyomni. Ezeket a finoman meg­mun­kált, gyomorszorító hangulat­jelen­téseket és állapotrögzítéseket, amelyek a pisz­kos pesti utcán kínálkozó helyzet­meg­figye­lésekből szár­maznak, és ahol a nyelv és a látásmód kí­nos pontossággal, érzékletesen mutatja meg, mi­lyen szörnyen lepusztult, szellemileg, fizi­kai­lag és erkölcsileg lezüllött országban élünk.

Mindvégig egyetlen pillantás, a kissé viharvert, korosodó értelmiségi és írástudó nézőpontja nyilvánul meg ezekben az írásokban, aki csalódottan veszi tudomásul, hogy az ő tudására és érzékenységére ebben a kifosztott országban már semmi szükség sincsen. Érvényét vesztette mindaz, amiben hitt, amiért valamikor tanult, küzdött és dolgozott. Aki ugyanakkor szolidáris valamennyi kisemberrel és földönfutóval, részvétet táplál a kisemmizettek iránt, sőt még az őrülteket és gazembereket is emberszámba veszi, mert ők is a magyar nyomor áldozatai, és pontosan tudja, hogy azért vagyunk gyarlók és röhejesek, mert az egész rendszer működésképtelen, amelyet valahol, valamikor, mi magunk, talán jóvátehetetlenül, közösen rontottunk el.

Hogy mindez mégsem válik gyászos kesergéssé, a nemzethalált vizionáló hamis panasszá, az főleg a szerző humorának és öniróniájának köszönhető. Röhögve sírunk, sírva röhögünk önmagunkon.

A tragikomikus villanóképek mellett szép lassan kirajzolódnak az elbeszélő szubjektív vonásai, a történetek önéletrajzi elemekkel telítődnek és hitelesítik az ábrázolt világot. Nekem ugyan egy kissé sok volt a futós fejezet, valamivel kevesebbet olvastam volna az egyébként tényleg nagyszerű sportról, amelynek áldott hatásaival már több nagy írónk is foglalkozott, de az intim hangú szövegek végül helyrebillentették a mérleget. A szerző három gyermekének írt érzékeny vallomása különösen tetszett. Egy nagyon személyes hangra és őszinte arcra bukkanunk a kötet végére, amely önmagával is kímélet nélküli elszámolásra képes.

Szép aktualitás, hogy Keresztury Tibort néhány napja az MKKE új vezetőjévé választották, és ismerve elkötelezettségét a magyar könyvszakma iránt, szerintem hasznos döntés született. Biztos vagyok benne, hogy megszolgálja a lehetőséget.

Keresztury Tibor

Keresztury Tibor

Keresztury Tibor: Temetés az Ebihalban
Magvető Kiadó, Budapest, 2015
236 oldal, teljes bolti ár 2990 Ft
ISBN 978 963 143 2619

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

»A tíznegyvenhármas HÉV-re várunk, csupa értelmesnek látszó, jól szituáltnak mondható, ám az átmeneti megbillenésnél immár súlyosabb lecsúszás folyamatát leplezni nem tudó, megviselt alak. A gleccser jegébe tíz körömmel kapaszkodó középosztály nem túl régen még értelmiségi mivoltukra büszke tagjai, akik átálltak a biciklire, tömegközlekedésre az elmúlt évek folyamán. Először csak egyszer-egyszer hagyták otthon a tíz évnél öregebb, szétesőben levő kocsit, azután már mindig, s ennek egyáltalán nem csupán a dugók elkerülésének praktikus szempontja, hanem az üzemanyag ára volt az oka. Egykor szebb napokat látott figurák: öltözetük igényes, ám erősen megkopott, többségük évek óta nem vett magának semmit, örült, ha a gyereknek tudott. Megannyi álomtalan Aldi-kuncsaft, útban a szomatikus betegségek testre szabott változatai felé. Nincs állásuk, nem sietnek sehova. Megpróbálták, de erőfeszítéseiket nem honorálta a haza. A tévében hallható általános felvirágzás úgy ment el mellettük, mint most egy garázsmenet feliratú szerelvény – lassítás nélkül, a pofájukba sípolva durván, élesen; esélyt sem hagyva rá, hogy felszálljanak. Nincs haverfelvétel, kisgyerek.«

Ez Keresztury Tibor legújabb könyvének egyik legemblematikusabb bekezdése, az írások fő helyszíne ugyanis a városi-elővárosi tömegközlekedés, hősei pedig a hol tragikusan, hol abszurd vagy épp groteszk módon elbukott hősök. A vesztesek, a jobb sorsot érdemlők, akiknek a jelenben nem osztottak lapot. Sőt: nem hogy nem osztottak, hanem még azt a néhány gyenge kártyát is kivették a kezükből. A szerző mégis úgy képes elmesélni ezeket a jellegzetes, káeurópai történeteket, hogy közben a könnyünk folyik a nevetéstől. És amin nevetni tudunk, azt már legyőztük, vagy legalábbis megszelídítettük.