Pálfalvi Lajos: A Transz-Atlantik megállói – Gombrowicz (részlet)

Posted on 2015. szeptember 16. szerda Szerző:

0


PálfalviL_A Transzatlantik megállói-bor200Az első pályakezdés

„Milyen kár, hogy nem vadásztál többet!” – mondta Witold Gombrowicz sógornője, amikor meghallgatott egy részletet a másodéves joghallgató szörnyű és szégyenletes regé­nyé­ből. A mű egy könyvelőről szólt. Nem maradt ránk, rövid életét annak köszönhette, hogy egészségügyi okokból vakációzó szerzőjének elege lett a társadalom tudományos leírásából, Léon Bourgeois szociológiájából, s ehelyett inkább tett egy korai, sikertelen kísérletet arra, hogy íróvá váljon.

Idősebb bátyja, Janusz „szörnyűségnek” nevezte, és megpróbálta elhárítani a családot fenyegető katasztrófát: „Dobd ki, mert szégyent hoz rád, és ne mondd senkinek, hogy ilyesmire adtad a fejed, a jövőben pedig minden­képpen foglalkozz valami mással.”* Ekkor még hatott a fenyegetés, és elodázta a pályakezdést az a tudat, hogy az ilyen írás csakis kompromittáló lehet. Gombrowicz elégette a kéziratot, és visszatért a szociológiához. A beavatás elmaradt.

De egyáltalán miért szánta rá magát erre a kísérletre? Három és fél évtizeddel később, amikor argentínai emigrációja már a vége felé közeledett, részletesen leírta a körülményeket a Szabad Európa Rádiónak készült Lengyelországi emlékeim című sorozatában. Beteg volt, fájt a tüdeje, éjszaka belázasodott, ezért az anyja falura küldte. Nemrég nősült a legnagyobb fia, Janusz, a feleségének pedig volt egy birtoka, Potoczek. Erdőben épült a ház, több kilométer hosszú tavak közelében. Ritkán járt erre a házaspár. Gombrowicz egyedül volt a téli erdőben – leszámítva a szakácsot, a lakájt, Boleket és a konyhalányokat –, és lassan úrrá lett rajta a legtitokzatosabb melankólia. Az erdőben „semmi sem zavarta az alkonyatot”, az „éjszaka ott tényleg éjszaka, minden őrületével, a kétségbeesetten vonító kutyákkal együtt”. A személyzettel való rituális érintkezés tölti ki a napokat, délután kétcsövű puskával indul vadászni. Aztán egyre kétségbeesettebben próbál szabadulni ebből a monotóniából, s mivel más kiutat nem talál, belekezd az említett regénybe:

„Különös munka volt – mérgező. Egy kezdő írónak minden nehezen megy (…). Írás közben levegőért kapkodtam, nyögtem az állandó erőlködéstől, mert föl akartam kapaszkodni a prózámmal a művészet magaslataira, ahol már vibráló és csillogó a szöveg. Keményebben dolgoztam, mint a kocsis vagy a szakács, ettől tiszta lett a lelkiismeretem, a legfurcsább mégis az, hogy ez a munka mintha valahogy gyanús, hazug lett volna, s bár tényleg nehéz volt és megerőltető, nem keltett tiszteletet… akkor éreztem először azt a szégyent, amely minden művészi munka velejárója, különösen akkor, ha a mű nem kelendő, és a szerző még nem harcolt ki elismerést.”*

A jelenet sok mindent elárul az ifjú Gombrowicz gyötrelmeiről: a betegeskedő úrfi a család tulajdonában lévő idillikus erdei lakban keres gyógyulást, miközben kényelméről szolgák gondoskodnak. Nincs valódi interakció, valódi kommunikáció, csak az ősi feudális szerepekhez illő rituálé. Az abszurd koreográfia az elviselhetetlenségig fokozza az egzisztenciális kételyeket és félelmeket. Az egyetlen terápia az önreflexió (odahaza is inkább csak sétálgatott a réten, elhanyagolva a nyúlvadászatot), ebből nagy nehezen születik egy mű, amelyet azonnal elutasítanak a családtagok valamiféle archaikus nemesi becsületkódex nevében. A kései szarmata ideált állítják szembe az alkotás gyötrelmeivel.

Még ha egy tüdőbajos dekadens került volna szarmata környezetbe… A hétköznapi emberek számára megfejthetetlen, kifinomult szellemi arisztokratizmus talán még felfogható lenne a nemesi dominancia szublimált formájaként. De ez a regény egy könyvelőről szól, és a szerző később sem tud szabadulni attól a rögeszméjétől, hogy szakácsnőknek és taxisofőröknek szóló otromba regényt írjon.

Hiába égeti el, a pályakezdéshez vezető végzetes mutáció nem ér véget, mint ahogy a rémképektől sem szabadulhat a téli erdőben. Az egyikről maradt is ránk egy késői leírás – pont olyan, mint egy szégyenletesen rossz regény elhibázott jelenete. Egy éjszaka arra ébredt, hogy valami terhet érez a lábán. Alighanem bejött a kutya a konyhából, és rátelepedett az ágyára. Lerugdosta, és régi lengyel szokás szerint az orosz „pasol” igével tessékelte ki, bár nem látta a sötétben. Aztán „szörnyű gyanúja támadt”, hátha nem is kutya volt, hanem egy „százszor borzalmasabb teremtmény”. Rettegést kelt benne a freudi „kísérteties” (lelke volt e gonosz, nem emberi lénynek), hajnalig virraszt, de a nappal sem oszlatja el a homályt. Napokat, éjszakákat töltött „egy szörnyű beavatás küszöbén, de nem tudta félrehúzni a függönyt”.

Witold Gombrowicz

Witold Gombrowicz

Aztán megtalálta a magyarázatot, egy gyerek­kori történetet élt újra. A sandomierzi püspök mesélte Gombrowicz szüleinek, hogy pappá szentelése előtt, éjszaka mintha egy kutya telepedett volna a lábára. Bár nagyon nehéz volt, lerugdosta az ágyról. Ekkor fémesen csendült, és a leendő püspök félméteres emberalakot pillantott meg. Rákiáltott – „minden lélek dicséri az Urat” –, mire eltűnt a szekrény alatt. Később kiderült, hogy azon a helyen kiégett a padló. Kimenekült a szobából, s bár fagyott, a szabad ég alatt éjszakázott.

Szóval csak a félig elfelejtett történet miatt sejtett „ördögi esszenciát” a kutyában. Mégis nagy jelentőséget tulajdonít az esetnek: „azok a baljós titok árnyékában átélt napok vezettek el a lélek korábban ismeretlen tájaira, ahová nem egykönnyen jutottam volna el a kitaposott úton. Szembesítettek a Titokkal, a Maszkkal, megmutatták a rejtett jelentések hatalmas erejét, kiszakítottak a hétköznapokba való szokványos belehelyezkedésből, hogy beletaszítsanak a pátoszba, a világban kialakult tényleges helyzetünk drámájába. Ezek az álomképszerű felismerések tárták fel előttem azt a szibillai, lenyűgöző nyelvet, amelyet később nemegyszer próbáltam megszólaltatni műveimben.”*

* Az idézetek forrása: W. Gombrowicz: Wspomnienia polskie. Wędrówki po Argentynie. [Lengyel emlékeim. Barangolások Argentínában.] Warszawa 1990.

Pálfalvi Lajos: A Transz-Atlantik megállói – Gombrowicz
Kalligram Kiadó, Budapest, 2015