Oszlopfők | Léner Péter: Pista bácsi, Tanár úr, Karcsi

Tóth Zsuzsanna |

Léner Péter színházi ember, rendező, a József Attila Színház volt igaz­gatója – utóbbiról nem is olyan régen írt szubjektív színháztörténetet. Ennek mintegy ikertestvére most megszületett emlékezős könyve.

Ezúttal három – személyes életéhez és a magyar színház történetéhez egyaránt kötődő – jeles pályatárs arcképét vázolja fel, keverve a kortárs emlékezés látószögének szubjektivitását, a színházi életre a tények tükrébe tekintő, már-már dokumentarista író nézőpontjával. Egri István, Marton Endre és Kazimir Károly – ma már vala­mennyien színháztörténetünk múlt idejű lapjainak kiemelkedő rendezői (Egri színész­nek is kiváló) – élete és munkássága rajzolódik ki, miközben végigkísérjük kalauzunk, a szerző életének periódusait is, a gyerekkortól az érett korig.

Ahogyan egy, a 168 Órában megjelent írásban Léner fogalmazott: „színházi család­járól” szól a könyv – merthogy a nevezett alkotókat családtagjainak érzi –, s felöleli nagyrészt az egész 20. századot. A gyerekkorban kezdődött barátság-sor – az apai, mesteri és kollegiális kapcsolatokkal – értelemszerűen egy teljes emberöltőt ölel fel, intenzív és kevésbé intenzív szakaszokkal. Mindhárom megidézett színházi alkotó nehéz sorsot hordozott – pályájuk a sikerek mellett válságokkal, kétségekkel, csalódásokkal is teli. Különös traumát jelentett mindük számára a háború, no és az azt követő politikai viharok… Ezen a „porondon”, a politika deszkáin általában kevésbé sikeresek, mint a világot jelentőn. Léner érdeme, hogy miközben emberi karaktereket rajzol, jut figyelme a tágabb összefüggésekre, ha szűken vesszük a színházpolitika színfalak mögötti mozgatóira, igyekszik ezeket is tárgyilagosan megjeleníteni. Míg az előtérben izgalmas alkotókat, egyéni életutakat látunk, a kulisszák mögött – mint az élet minden területén, a színházban is – nem kevésbé izgalmas érdekharcok folynak. Míg a felszínen sokszor a siker látható – a háttérben megalkuvások, meg nem alkuvások, összeütközések, kompromisszumok, lemondások, keserűségek kavalkádja.

„Pista bácsit” gyerekkorában, szülei révén ismerte meg Léner. Nagyon érzékletesen, az akkori kulturális közegbe helyezve rajzolja, idézi meg egy nem éppen könnyű természetű ember alakját, Egri István sorsát, akit érzékenysége és elkötelezettsége kétszeres kereszttel sújtott. Akinek a háború okozta sebei soha nem múltak, és szilárd kitartása elvei mellett olykor légüres teret eredményezett körülötte. Kvalitásai révén sokkal többre lett volna érdemes. Léner először a gyerek csodára figyelő szemével nézi Egrit, felnőttként pedig elismeréssel adózik tehetségének és tudásának, miközben már látja és láttatja sorsának, jellemének tragikumát.

• Olvass bele!

Ugyanilyen mély empátiával ír Marton Endréről – a tisztelet és barátság, és bármilyen furcsa, a tolerancia hangján. Marton, aki a 20. századi magyar színháztörténet egyik, a színház és a rendezés iránt leginkább elkötelezett rendezője, Léner osztályfőnöke volt a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, ezért is a Tanár úr megszólítás. „A rendező etalonja: Marton” – írja róla Léner, miközben beszámol kicsit régimódi stílusáról, eleganciájáról, családjához való hűségéről, emberi adalékairól. Ám közben folyton a színházról van szó, kétségekről és hitekről, mélyre temetett megaláztatásokról és szenvedésekről. Azt is írja Léner, hogy „Martont a színházi emlékezet nem emelte »szentjei« közé”. Az ő emlékezése árnyaltabbá teszi a ránk maradt képet.

A harmadik oszlop, akire a könyv támaszkodik, Karcsi, azaz Kazimir Károly. Időben ő volt velünk legtovább, s ő volt a három megidézett közül a politikai cirkuszban legjobban teljesítő személyiség. A mélyről jövő fiatal rendező – gyökereit voltaképp megtagadva – tudásvágyával, szorgalmával hamar sikeres lett. Léner azt írja róla, egyszerre volt koravén és infantilis. Idős korára is megmaradt gyermekinek, egyszerre elkényeztetett, csodálkozó és rettegésekkel teli gyereknek.

Léner Péter miközben megírja a három pályatárs történetét – magáról is beszél. Leginkább arról, amit a kötet végén így foglal össze: „És nem felejtjük, Pista bácsi, Tanár úr, Karcsikám, milyen boldogok voltunk ezen a tragikus pályán.” Ez az, ami irigylésre méltó!

Léner Péter: Pista bácsi, Tanár úr, Karcsi.
Szín­házi arcképek.
Corvina Kiadó, Budapest, 2015
272 oldal, teljes bolti ár 2990 Ft
ISBN 978 963 136 3012

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Léner Péter rendező, a József Attila Színház volt igazgatója új könyvében ismét tanú­bizonyságát adja, hogy alaptulajdonsága a ritka erény, a pályatársak, a kollégák, a ,,másik ember” iránti figyelem.

Három pályaképet rajzol meg a 20. század második felének magyar színház­tör­ténetéből: Egri István, Marton Endre és Kazimir Károly életét és munkásságát foglalja össze és menti meg a méltatlan feledéstől. A mesternek, kollégának és atyai barátnak tekintett három jelentős rendező, a kor viharaiban, a kor szorításában és sokszor a kor ellenében megszülető életművét árnyaltan, szépítés nélkül és nagy empátiával mutatja fel.

Nemcsak azokhoz az olvasókhoz szól, akik ismerték és szerették a három mester munkáit, hanem azokhoz is, akik egy múló korszak színháztörténetéről, a színházban eltöltött életek kudarcairól és sikereiről, a színházi pálya értelméről és szépségéről szeretnének többet tudni.