Léner Péter: Pista bácsi, Tanár úr, Karcsi (részlet)

Egri István

Részlet a jegyzőkönyvből:

„Egri István tanú kihallgatása.

Egri István (1905-ben született Budapesten, budapesti lakos, Dessewffy utca 30., nőtlen, színész, a Nemzeti Színház tagja).

Elnök: Az elsőrendű vádlottal, Grassy Józseffel kapcsolatban tud valamit?
Egri: Nem.
Elnök: Másodrendű vádlottal kapcsolatban mit tud? Tessék elmondani.
Egri: 600 halott bajtársam áll mögöttem, amikor tanúvallomásomat megteszem. Hogy mennyire embervadászat folyt Hatvanban, azt az én esetem különösen bizonyíthatja. Egyedül indultam Jászberényből június 16-án reggel, és amikor a jászberényi vonatból Hatvanban át akartam szállni a pesti vonatba, akkor a hátam mögött egy hang megszólalt, és azt mondta: téged várlak! Én tudom, hogy nem az én személyemnek szólt, hanem a fehér karszalagomnak és a katonasapkámnak. Én most nem akarom a halott bajtársaim emlékét megbántani azzal, hogy visszategezzem, de azt mondom, hogy mi is azt vártuk, hogy itt üljön ő. (Úgy van! Úgy van! A hallgatóság soraiban.)
Elnök: Csendet kérek!
Egri: Munkaszolgálatos vagy, tehát zsidó vagy, azt mondta. Mondtam: nem vagyok zsidó. Vidd a gettóba, mondta a másiknak, aki vele volt, s aki nem beszélt olyan zengzetesen magyarul, mint ő. Elővettem a személyes szabadságos levelemet, megnézte, a kezében lévő bikacsekkel ráütött a szabadságos levélre, széttépte, mire én tiltakoztam az ellen, hogy a gettóba vigyenek. Rám szólt, hogy kuss! Bevittek. Az előző napokban olvastuk Endre Lászlónak, a vitéznek azt a nyilatkozatát, hogy a gettóban udvarias és emberséges bánásmódot írt elő. Az volt udvarias és emberséges bánásmód, hogy a csendőrök ütötték, rúgták, verték kézzel-lábbal, bikacsekkel, puskatussal az ártatlan embereket. Kifosztottak mindenkit. Azt gondoltam, legjobb lenne innen valahogy elmenekülni. Ki is szöktem a gettóból. A hatvani gettó azonban a cukorgyár területén volt, magas kőfallal körülvéve, a kőfalakon kívül és belül csendőrök. A kastély főbejáratához mentem, ott a portás leigazoltatott. Persze semmi igazolvány nem volt nálam, a portás átadott egy őrmesternek, ő azt mondta, most pedig viszlek a százados úr elé. Tudtam, hogy a százados úr Dr. Zöldi Márton, szerencsére nem találták meg, mert ha megtalálták volna, most nem állanék itt, akkor már tudtuk, hogy Újvidéken mit csinált. Akkor bevittek egy szobába, behoztak két SS-t és két rendőrt, ezek nekem estek és agyba-főbe vertek. Ott volt egy magasabb rangú rendőrtisztviselő, akinek odaszóltam félholtan: ön tűri, hogy egy magyar embert, aki ártatlan és semmit sem csinált, németek itt agyonverjenek? Erre az rám szólt és tudomásomra hozta, hogy én nem vagyok magyar. Bekötöztek ott és az egyik csendőr vitt a vagonokhoz. Betettek a vagonba és Auschwitzba vittek.”

Zöldi Márton csendőrszázados Jászberényben szolgált. A helybeli társasági élet ismert alakja volt. Bálok, vacsorák, kártya, a város tehetős polgárai, ügyvédek, orvosok, a patikus, gazdag kereskedők, keresztények – és zsidók vegyesen. Zöldi szeretője zsidó nő volt. Elvitték a gettóba, onnan vagonírozták be. Zöldi vette ki a hatvani vasútállomáson.

Magyar történet? Vagy emberi történet? Nálunk még a nyilas sem az igazi. Egy kis stichje mindannyiunknak van. 1945 nyarán, közvetlenül a Dessewffy utcai napokat követően, még soványan, de már mosolyogva megjelent nálunk, és azt mondta a nagymamámnak: „Léner néni, kérek hat tojásból rántottát.”

*

Megkísérelte elfelejteni, örökre eltemetni szenvedéseit, megaláztatásait a közeli és a távolabbi múltból. Teljes erejével a jelenre, a munkára, az életére összpontosított. A Szociáldemokrata Párttal ismét aktív kapcsolatba került, elsősorban Szakasits-csal és Riesszel. A háború előtti polgári életet eldózerolták. Ha lett volna idő, lehetőség, folytatódott volna más, korszerű formában. A Viktória törzsasztala megszűnt, a tulajdonos elpusztult, az életben maradt vendégek szétszéledtek. Később a Viktória kávéházból tejbüfé lett.

Apámékkal való barátságuk is elfelejtődött. Anyám egyszer-egyszer még megkereste, de a barátságot később én folytattam haláláig. A háború sok emberi kapcsolatot tört szét, szerelmeket, házasságokat, barátságokat, egzisztenciákat. Mindenkinek újra kellett megteremtenie önmagát. Egri ehhez nagy energiával kezdett hozzá. A „múltat végképp eltörölve” szabad, európai, sokszínű életet és művészetet akart.   A sötét szobában elhatározta: élni akar. Megteremtette önmagát: példák, élmények, egyéni ambíciók és természete inspirációjára.

A Víg helyett a Nemzetit választotta. Jóbbal a találkozás meghatotta, de szakmailag mérsékelten érintette. A fáradt, már rosszat sejtő öregúr és a világot meghódítani akaró fiatalember két világot, ritmust, ambíciót jelentettek.

Major Tamás hívta, és vele a beszélgetés érdekesebb volt és jelentősebb feladatot ígért. És a Nemzeti vonzereje Hevesi és Ódry miatt ellenállhatatlanul élt benne tovább.

Valószínűsítem, hogy Egri nemzetis szerződésének politikai oka is volt.

A színház igazgatójának kinevezése a Kommunista Párt opciója volt. Az akkor még látszólagos egyensúly miatt a szociáldemokraták lehetőséget kaptak saját emberük odahelyezésére. Ezt Major tudta (tudhatta), Egri nem, nem tudom biztosan, bár homályosan tett nekem erre utaló megjegyzést. Major azonnal felkínálta, hogy rendezze meg a Figaró házasságát. Egri alaposan felkészült és megrendezte. A Figarónak sikere lett. A közönség, a sajtó elismerte, szerette. A társulat – Ungváry László volt a főszereplő – elfogadta. Koncentrált munka, az előadás „profizmusa”, a próbafolyamat komolysága imponált a színészeknek.

Kárpáti Aurél azt írta róla: „Beaumarchais Figaró házasságának felújításával kezdte meg idei évadját a Nemzeti Színház. Szerencsés kezdet, érdemes felfgyelni rá. Elsősorban a darab stílusos rendezése miatt. Egri István tehetséges, gondos rendezése ezt a két alapelvet juttatta érvényre: stilizált keretbe foglalta a stilizáltságra törekvő játékot, s mozgásban, dikcióban egyként gyors iramot, fokozott tempót diktált. Amellett minden külön erőltetés nélkül kiemelte a szöveg mához szóló nyomatékos csattanóit.”

Eddig senki nem tudta, hogy Egri tud-e rendezni. Major sem. Egy-két vidéki előadása volt, de azok szinte ismeretlenek maradtak a fővárosi színészek előtt. Bebizonyította, hogy tud igényesen, kulturáltan előadást létrehozni. Majort meglepte Egri sikere. Munkastílusa idegen volt tőle, zavarta a kitűnő együttműködése a társulattal, bár azt mondta Egrinek, hogy ő nem olyan, mint Németh Antal, aki nem tudta elviselni mások sikerét. Egri joggal várta az újabb feladatot. Egy év szünet után Major megbízta két Molière-egyfelvonásos megrendezésével. Kotnyelesek, Férjek iskolája.

*

Harminc évvel később a Kotnyeleseket az Ódry Színpadon Nemes Nagy Ágnes újrafordításában, Tolakodók címen én is megrendezhettem, ez volt a negyedéves vizsgamunkám. Nagyszerű segítőim voltak: Makai Péter díszlettervező, Seregi László (akkor a Honvéd Művészegyüttes kartáncosa), a koreográfus. Egri megnézte az előadást. Első rendezésem, amit láthatott. Fontos volt mindkettőnknek, hogy vállalható legyek. Azt mondta, jobbnak tartja, mint az övét. El kellett hinnem, mert ő csak azt tudta mondani, amit valóban gondolt. Beajánlott Fodor Imrének, hogy szerződtessen a József Attila Színházba. Akkor ez nem realizálódott. Sajnálom, hogy nem tudtam egy színházban dolgozni Egrivel. A családi indíttatás, a nagy korkülönbség talán mindkettőnknek hasznos lehetett volna. A szereposztási megbeszélésen Egri Abonyi Gézát javasolta a Férjek iskolája főszerepére. Majornak nem tetszett, Gellért Endre az asztal alatt rugdosni kezdte Egri lábát. A tárgyalás szünetében Gellért megsúgta: nem látod, hogy ő akarja játszani?

Gellért, különösképpen együttműködésük elején, megtanulta kezelni Majort, saját integritása árának tekintette. Egri ilyesmire alkalmatlan volt. Nem morális okból, inkább saját korlátai miatt. Végül Major játszotta a főszerepet.

Gellérttel kölcsönösen rokonszenvező, jó kapcsolatba került Egri. A Vörösmarty téren lévő Flóris cukrászdában rendszeresen találkoztak, beszélgettek, panaszkodtak, bizalommal voltak egymás iránt, egy kicsit egymás pszichiátereivé váltak. Megsejthettek valami közöset (szuicid hajlam) egymás személyében?

Major tele volt politikai, társadalmi, művészi feladattal.   A szereppel keveset foglalkozott. Kétszer kellett elhalasztani a premiert. Az előadásnak végül sikere lett. Mátrai-Betegh ezt írta kritikájában: „A két darabot Egri István rendezte Molière szellemében, szakértően és ötletesen. Olyan rendezői újításokat hoz, amelyeknek iskolájuk lesz. Új rendezői szempontjával bizonyára találkozni fogunk, mert ötletei másolásra és sokszorosításra méltóak.”

*

Egri „a humorban nem ismert tréfát”. A színházat csak komolyan, a feladatra koncentráltan tudta csinálni. Mintha Hevesinek és Ódrynak akarna megfelelni, és tőlük várná az igazi legitimációt. Gellért figyelmeztetéseit nem tudta és nem akarta megfogadni. Saját igazságai foglya lett és maradt.

Levelet írt Majornak (nekem azt mondta, hogy tizenhat oldalon), abban fejtette ki véleményét az igazgatóról, az emberről, a művészről. Úgy gondolta, eljött az ideje annak, hogy szabadon gondolkozhatunk, ítélkezhetünk, és mindezt közölhetjük bátran, nyíltan mindenkivel.

Major Tamást választani ellenségnek – nem bölcs dolog.

Egri így írt levelében, amelyre én az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárában leltem: „Fiatal demokráciánk számára nem közömbös, hogy a Nemzeti Színházat hogyan vezetik. Az nemcsak a szórakozás háza, hanem a nevelésé is. Rosszul vezeted a Nemzetit, Tamás. Nincs határozott programod, nincs egységes, összehangolt műsorpolitikád, ezért nincs meg a Nemzetinek a karaktere. Ötletszerűen dobod a darabot műsorra, vagy pár heti próba után leveszed azokat. (…) A legsúlyosabb tehertétel igazgatói számládon önmagad mérhetetlen színészi és rendezői becsvágya. Te vagy a legtöbbet játszó színésze, a legtöbbet rendező rendezője a színháznak. (…) Ajánlottam neked, hogy hozzuk ki a Hamletet. Friss, fiatal szereposztásban, új rendezői felfogásban. Talán az volt a hiba, hogy én szerettem volna megcsinálni? Vagy az, hogy nem veled képzeltem el Hamletet, hanem Tímárral? (…) Levonom hát ennek konzekvenciáit és elmegyek a Nemzetitől. Nem bízhatom munkakedvemet, ambíciómat, szerény képességemet olyan igazgatóra, mint Te vagy.”

Majort felbőszítette a levél. Hogy jön Egri ahhoz, hogy ezt megengedhesse magának? Behívatta. Az igazgatói irodában az íróasztal mögött ült. Egri állva maradt. „Más az ábécénk”, mondta Major. És ezzel lezártnak tekintette együtt nem működésüket. „Én is úgy gondolom”, ennyit válaszolt Egri, és távozott az igazgatói irodából. Öntudatosan, igazságának, karakánságának biztos tudatában. Győztesként vonult ki az igazgatói irodából. Szerencsére nem tudta, hogy az ő Waterlooja volt az. Epizódnak tekintette, nem mérte föl, hogy egy életre szerzett ellenséget, ráadásul egy zsenit, aki – Egrivel ellentétben – minden lépését a kor, az „egész” összefüggésében volt képes elhelyezni. A politikai tér, a társadalom, az ország, az állam értésében és átélésében.

Latabár Kálmán egy operettben mondta: „Képzeljék el, bokszoltam Papp Lacival. Az első ütés az enyém volt… A második az övé… Aztán bokszolhatott egyedül.”

Major energiájának jelentős részét az kötötte le, hogy egy nagy politikai játszma fontos figurája volt, amit nyilván sokáig élvezettel is játszott. A Főiskolán azt mondta nekünk, hogy az ember sejtállománya hat-hét évenként kicserélődik – az emberi szellemnek ezzel párhuzamosan változni kell tudni. Ebben ő páratlan virtuóz volt. Egri az ellenkezője. Egyszer megteremtette önmagát, és úgy maradt. Ez nála erkölcsi, szellemi, sőt szinte biológiai meghatározottság volt, mellyel páncélruhába kényszerítette magát.

A két ember származása, neveltetése, gyermekkoruk és fiatalkoruk is oly mértékben különbözött, ami szintén nehézzé, vagy – esetükben – lehetetlené tette a bizalmat egymás iránt.

Az úri, dzsentroid Majorból kommunista lett. A szegény zsidó, proletár Egriből szociáldemokrata. Mindkettőnek magyarázata, története van. De, mégis…

Léner Péter: Pista bácsi, Tanár úr, Karcsi.
Szín­házi arcképek.
Corvina Kiadó, Budapest, 2015