Hírverseny és hírgyőzelem | Az Eichmann show / Paul Andrew Williams filmje

Posted on 2015. augusztus 31. hétfő Szerző:

1


Fruchtman (M. Freeman) és Hurwitz (A. Lapaglia)

Fruchtman (Martin Freeman) és Hurwitz (Anthony Lapaglia)

Bedő J. István |

Ötvennégy éve történt, hogy az izraeli titkosszolgálat néhány vakmerő és elszánt, teljesen civil külsejű tagja Argentínából elrabolt egy Ricardo Klement néven éldegélő férfit. Ez az illető valójában Adolf Eichmann volt, aki megtervezte a zsidóság kiirtásának programját, és személyesen irányította a magyarországi deportálásokat.

Az a tény, hogy ma már mindezt tudjuk – és tudja a világ is –, a nyilvánosságnak köszön­hető. 1961-ig azokat a keveseket, akik élve érkeztek vissza a megsemmisítő (vagy akár csak a kényszermunka-) táborokból, Izraelben (Euró­pában is) közöny és ellenségesség fogadta. Nem hittek nekik, kitalálásnak tekintették a táborban történteket, a tömeghalált, mindent.

Az Izraelbe „berabolt” náci háborús bűnös tárgyalását a média figyelme követte. De ez a média mást jelentett a fiatal zsidó államban és mást a fejlett, a háború után már másfél évtizede békében élő világban. Az egyik oldalon a bíróság, az ügyész, a tanúk – és rádió. A tengerentúlon és Európában: televízió. A világban a hidegháború dermeszti a kapcsolatokat, Amerikában pedig a szabadelvű és baloldali gondolkodású médiamunkásokat (filmesek, rendezők, színészek, írók, újságírók – és a sor hosszú) az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság(ok) elé citálják, majd feketelistára teszik.

Ezzel a helyzettel indul Paul Andrew Williams filmje, Az Eichmann show. Az eredeti cím sajátos gondolatot takar. Nem zenés-táncos-csilli-villi dolog készül, hanem a televíziózás elérhető legjobbjainak kell megmutatniuk (to show) a világnak a pert. Ez itt nem szépen dramatizált és 150 percbe sűrített dráma (Pl. Reginald Rose/Sidney Lumet: Tizenkét dühös ember) – hanem az élet maga.

A sok hatalmas és nagy költségvetésű tévétársaság elől (máig meg nem magyarázott módon) egy kis regionális csatorna viszi el a lehetőséget. A feketelistás rendezőt, , és Leo Hurwitzet szerzi meg hozzá Milton Fruchtman (Martin Freeman), a producer. A kor elérhető technikájával kell csodát művelni, mert a napi egyórásra vágott összeállítást a világ fele megveszi. (Miközben Jeruzsálemben utcai hangszórók, zsebrádiók mellett hallgatják az emberek.)

Fruchtman eladható műsort akar csinálni, de a világ történései ellene játszanak. 1961 tavasza-nyarán, a per kezdete után lövik fel a világűrbe Gagarint, és próbálnak partra szállni amerikai tengerészgyalogosok Kubában. Ma már a leghétköznapibb néző is tudja, mi a hírverseny. Akkor még kevesebben tudták (a nevét), de a hatása érezhető volt a változó nézettségen, hallgatottságon.

A vezérlőben

A vezérlőben

A filmben kevés szó esik Eichmann rejtőzéséről, a nácivadászatról, a sokféle műfajban megírt emberrablásról, de még a háború után született Izrael mindennapjairól sem tudunk meg szinte semmit. A film egy híranyag gyártásának drámája – és drámája az előállítóknak is, akiket megfenyegetnek, őriznek-védenek. A haláltáborok túlélőinek vallomásai pedig a tárgyalóteremben tárják a világ elé a másfél évtizedig kényszerűen magukba temetett szörnyűségeket.

A szenvtelen, a tanúvallomásokat is rezzenéstelenül hallgató, magát mindvégig ártatlannak valló tömeggyilkos egyetlen félmondatnyi megingása adja az ügyész kezébe a kulcsmondatot, amellyel meg lehet fogni őt, és elítélni. Hurwitz (Anthony LaPaglia) egyvégtében arra összpontosít, hogy megmutassa, Eichmann képes érzelmeket is kimutatni.

– Nem én semmisítettem meg őket.  – Ön javasolta, hogy a zsidókat kiirtsák?

– Nem én semmisítettem meg őket.
– Ön javasolta, hogy a zsidókat kiirtsák?

A legfigyelemreméltóbb lehetne (habár a filmes ínyencek ez ellen tiltakoznak): a technikák keverése. Egyfelől léteznek még a per követése során tudósítássá vágott szalagok, másfelől pedig a jelenben, színészekkel készült a rekonstrukció. A tanúk megszólaltatása: eredeti. Az kavarta fel 1961-62-ben az emlékezetet. Hurwitz magánélete, szabadideje: fikció. Amikor az alkalmi stúdióvezérlőben ül: a monitorokon az eredeti képanyagot látja. Azt keveri, azon próbálja tetten érni Eichmann emberi gesztusait. (Eredménytelenül.) A kettő összeillesztése ennek ellenére, még ha egy-egy snitt túl sokszor is kerül a szemünk elé, képes azt az illúziót adni, hogy rekonstrukcióban játszó ügyész, bírók, tanúk – azonosak a gyöngébb minőségű, fekete-fehér film- vagy mágnesszalagokon megőrzött alakokkal.

Nem tökéletes Williams vegyes stábbal, Máltán és Litvániában forgatott filmje. Kissé papírízűek a rekonstruált figurák, a forgatókönyv a magánéleti jeleneteket gyengébb panelekből rakta össze (Simon Block munkája), a zene pedig, melynek a drámai helyzetekben borzongatnia kellene – inkább csak nevetséges. Ezek a pörsenések gyengíteni tudják a film hatását. (Ha csak levennék a hangot a drámásítások alkalmával, már jobb lenne.)

Az Eichmann show hasznos film, még hibáival együtt is. Dokumentumfilmnek, ismeretterjesztésnek kell fölfogni, a most szokásos tévésorozatok stílusában. És persze ismeretszerzés, emlékezetfrissítés céljából nagyon is célszerű megnézni.