Ebbe bele kell bolondulni! | Forgách András: Valami fiatal szélhámos

Posted on 2015. július 23. csütörtök Szerző:

1


ForgáchA_Valami-fiatal-bor200Jeges-Varga Ferenc |

Osztom a Valami fiatal szélhámos című kötet­hez írt fülszöveg véleményét, én sem hiszek ab­ban a dajka­mesében (FA szóhasználata), hogy az olvasó a belső borítón található kedvcsinálót ol­vasva dönti el, megvegye-e a könyvet vagy sem. „A fülszöveg még abban sem lehet biztos, hogy elolvassák.”

Mégis érdemes ezzel az eszesen megírt bevezetővel kezdeni Forgách András furcsa elbeszéléseit egybegyűjtő kötetet. Eszébe sincs alkalmazkodni a könyvhöz, nincs ínyére az ismertető szerep. Szabadulni szeretne a vele szemben támasztott kényszerű elvárásoktól. Arról szeretne szólni, ami igazán érdekli, úgy és olyan hosszan, ahogyan a kedve tartja. És ezzel a lázadó, önmagából kifordult állásponttal pontosan érzékelteti, mire számíthatunk, ha belelapozunk a könyvébe.

Nem csak a fülszöveg nem érzi helyén magát. Az Előszó is úgy látja, az őt követő rövidebb-hosszabb írások elé nem kívánkozik frappáns bevezető. Magam sem igazán értem, e másfél oldalas fogalmazvánnyal hogyan ígértethetnek meg olyasmit, amit majd az utána következő elbeszélések talán nem is tudnak teljesíteni. Másrészt az első írás joggal lehetne dühös a belső borító pofátlan bitorlójára, aki háborgásával gyakorlatilag elvette tőle a kenyerét. De nála még az Utószó is nagyobb bajban van. Vajon ez az elkallódott irkafirka mit keres a könyv kellős közepén? Folyton csak nyavalyog, hogy a szerzők mindig kitolnak vele. Ha nem a végére kerül, hogyan tudhatna ő bármit is arról, mi következik utána? Mégis jól jön ki a dologból. Fényezheti is magát, mondván, hogy „egy regény vagy egy novelláskötet közepén a végét alakítani szokatlan színészi kvalitásokat kíván”.

Válogatva az írások sűrűjéből, még több furcsaságot tapasztalunk. Forgách a létezés alig megfogalmazható paradoxonjait formálja történetekké, körülírva az őrület szintjeit, az öröm viszonylagosságát. Az álom és valóság határán egyensúlyozó elbeszéléseket talán nem túlzás kafkainak nevezni, de időnként eszünkbe juthatnak akár Örkény egypercesei is. Forgách legtöbbször csendes humorba csomagolja mondanivalóját, máskor meg egy monomániás hangján beszél a hétköznapi logika számára értelmetlen és indokolatlan jelenségekről. Nem csoda, ha ugyanazt a tanácstalanságot éljük meg, mint például a Jósnő című novella szereplője, aki előtt megmagyarázhatatlan módon végtelen lehetőségek hosszú sorra nyílik meg egyetlen napon. Mindenre van ideje, s alkalma. Mégis ki mondhatná meg, mit tegyen?

Forgách szakmáját tekintve egyszerre rendező, író, forgatókönyvíró, dramaturg, műfordító, de a képzőművészetbe is belekóstolt. Természetes tehát, hogy az alkotói folyamat legalapvetőbb kérdései sem maradhatnak ki gyűjteményéből, legyen szó fotográfiáról, filmről, színházról vagy irodalomról. Észjárása itt is visszájára fordított. Ezért örülhet a szerző, ha képtelen bármit is végbevinni (Előadás), és ezért gondolhatjuk azt, hogy a festő legjobb alkotása a festőállványra helyezett üres vászon (Főmű). A készre csinált előadásnál sokkal izgalmasabb a begyakorlás végtelenített eljárása (Próba). Igazat adhatunk a színésznek is, aki szerint előbb jár neki a legnagyobb főszerep, mert csak azután képes maradandót alkotni a villanásnyi fellépések során (A főszereplő).

Forgách abszurdjai felforgatják a valóságot, átírják a történetmesélés megszokott sémáit. Okok és okozatok megjósolhatatlan rendben követik egymást. A Koronatanú című írásában a főszereplő a Margitszigeten sétálva egy rendőrségi tettenérést követően börtönbe kerül. A nyomozók, az igazságügyi szervek, a politikusok mind hisznek az ártatlanságában, és hallatlanul udvariasan viselkednek vele, sajnálkoznak a meghurcoltatása miatt, ám az ügy szövevényes voltára hivatkozva mindig magára hagyják. Forgách cinkosan kikacsint olvasójára komikusan felépített szerepjátékaiban. De bármennyit is nevetünk ezeken az álomvalóságokon, illik komolyan venni a felsorolt sérelmeket, örömöket, kétségeket.

Forgách szürreális vízióiban ugyanakkor van valami idegtépő nyugalom is. Elsőre például kinek tűnne fel, hogy a színházi előadás végén a nézőtérről jövő csendes taps sosem akar megszűnni (Taps). Megállíthatatlan gépezet képzetét kelti az ország legnevesebb egyetemére jelentkezőket megszűrő több körös vizsgafolyamat (Felvételi). A Forgatás sztorija pedig – ebben a gyártásvezető a forgatás utolsó napján rendíthetetlen nyugalommal tervezi a premiert, miközben még egyetlen használható felvétel sem készítettek el a filmből – lehetne akár egy Robert Altman– vagy egy Woody Allen-film alapötlete is.

A valóságról, a világról és önmagunkról alkotott képünk törékenységének egyik legszebb példája a Fénykép című írás. Főszereplője – akárcsak Emmanuel Carrère A bajusz című nagyszerű regényének (és az abból készített azonos című filmjének) főhőse – kétségbeejtő helyzetbe kerül, mert környezete egészen másképp látja őt, mint amilyen képet kialakított önmagáról. Carrére dolgozatában a bajusz leborotválásával okozott külsődleges változás indítja be az eltérő érzékelések láncrendszerét, Forgách írásában maga a főszereplő nem ismer magára a város leghíresebb fényképészénél készült fotográfián, miközben mindenki más azonosítja őt. Kegyetlen tréfa áldozatai lennének ők, vagy valóban nincsenek tisztában saját valójukkal? Vajon mi biztosak lehetünk valaha is abban, kik is vagyunk?

A Valami fiatal szélhámos tizenöt-húsz év novelláit gyűjti egybe. A huszonhét történetet sajátságos tapasztalás, azonos látásmód hozza közös nevezőre. Szerkezetileg mindegyiknek meg van a pontos helye, a fülszöveg, a bevezető és az utószó meg a Folytatásos cikk méltatlankodó monológja csak a játék része. Forgách Andrást idézve: „végül összeáll belőlük egyfajta látens önéletrajz talán.” Beteljesítve a fülszöveg reményét, hogy ez a könyv voltaképpen regénynek íródott.

A lényegre talán az Éjszaka című írásában tapint rá leginkább. Ebben a kutya ébreszti gazdáját mély álmából. Az eb nyughatatlan, kaparászik, járkál, ugrál, mintha bohóckodna is. Végül eléri célját, a gazda átkozódva tessékeli ki a téli fagyba. A kutyának természetesen nyomós oka van a viselkedésére. Meghökkent az igazság – mint amikor ráeszmélünk, hogy a világunkat sosem láthatjuk teljes valójában. Ezért jobb abnormálisnak vallani magunkat, ahogyan Az őrült elbeszélője teszi.

Csak éppen nem lehetünk biztosak abban, hogy mások ezt észreveszik.

Forgách András (Fotó: Teknős Miklós)

Forgách András (Fotó: Teknős Miklós)

Forgách András: Valami fiatal szélhámos
Libri Kiadó, Budapest, 2015
336 oldal, teljes bolti ár 3490 Ft
ISBN 978 963 310 6358

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

»Az az igazság, hogy nem vagyok a helyemen. Mint úgynevezett fülszövegnek, alkalmazkodnom kellene a könyvhöz, de ez egyáltalán nincs ínyemre. Azt mondták, más nem lesz itt, ezen a helyen, mint én, és ez sem teljesen igaz. Mint egy spanyolcsizmába, úgy kényszerítenek rá, hogy ezen a pár négyzetcentiméteren, ráadásul nem is általam választott betűtípussal, olyasmiről beszéljek, ami voltaképpen nem érdekel. Üvölteni tudnék. Szeretnék brutális, kedves, groteszk, szép, lírai, prózai, továbbá drámai, ezenkívül harsány és szerény lenni egyszerre, mint az oroszlán vagy az ibolya, de a fülszöveg még abban sem lehet biztos, hogy elolvassák, bár állítólag van, aki a fülszöveget olvasva dönti el, megvegye-e a könyvet. Én ebben a dajkamesében nem hiszek. Úgy érzem, hogy engem, aki regénynek indultam, kitettek a Taigetoszra. Senki nem hallja egyre gyöngülő hangomat, de amott Zeuszt látom közeledni, sas alakjában. Remélem, engem kap föl, és nem azt a ványadt Ganümédeszt, és fölvisz az Olümposzra.« – Forgách András

Taps a színházban, amely nem akar véget érni. Előadás, amelyik attól szép, hogy nem jön létre. Besúgó, akit a megfigyelt követ az éjszakában. Rituális kivégzés mindennap, újra és újra, amit az elítélt a szabad világ helyett választ. Szerkesztő, aki átveszi a hatalmat egy novella fölött. Főmű, amely egy üres vászonná lényegül.

A 12 nő voltam nagy sikerű szerzőjének új kötetében huszonhét mesterien megírt szürreális elbeszélés található. Forgách András novelláiban, akárha Magritte vagy Max Ernst festményein, alig észrevehetően fonódik össze az irreális a reálissal, a mese varázsa a kegyetlen valósággal.