Kibédi Varga Sándor: A tizenöt éves gerilla (részlet)

Posted on 2015. július 24. péntek Szerző:

0


KibediVargaS_A tizenöt éves-bor2002. Az új suli

A tanévnyitóra elkísért anya, és az ünnepség előtt meg után a górékkal dumcsizott.

Hattyúnyakával, arcán szende pírral, türkiz szemével, fekete pólójára zuhogó rozsdabarna hajával olyan volt, mint egy filmszínésznő. Előkelő, kacér, istennő, kurtizán. Nem látszott harminchárom évesnek, sőt harmincnak sem. Forrt körülötte a levegő.

Utána, az első tanítási nap, a meggypiros Corsájával vitt a suliba. Keveset maradt, mert gürizni ment, így csak az osztályfőnökömmel, Szabó Eszterrel, az Esztó nénivel csevegett. A szitu kicsit zavart, de tudtam, anya megpróbál ernyőt tartani a fejem fölé, hogy az előítéletek záporában ne ázzak ronggyá. Jól csinálta. Nem mozgott idegen terepen, mert a szülei, vagyis az anyai nagyszüleim tanárok voltak. Nyüzsgésének köszönhetően alig kóstolgattak. Néhány tanárnő finnyásan kikerült, néhány tanár úgy méregetett, mintha tudni szeretné, mennyi a taksa. Viszont a skacok jó fejek voltak, kivéve két, szakadt idiótát. A szünetben cikizni próbáltak, de eléjük álltam, és udvarias anyázással közöltem, ha még egyszer ajánlatot tesznek, a gyűrűsujjammal szántom fel a ragyás pofájukat. Megmutattam a jobb kezem középső és gyűrűs ujján villogó fémkarikákat. Az is lehet, folytattam, hogy másra bízom a szennyes melót. Szólok Sárkánynak, vegye kezelésbe őket. Vigyorogtak, de látszott, vagy tőlem, vagy a kerület hírhedt vagányának a nevétől beszartak.

*

Létai Henike lett az első barátnőm. Akkor még nem tudtam, hogy az utolsó is.

Ő is félig cigány volt, mint én, az ő keresztneve is francia volt, mint az enyém, a második, de a bőre nem kapucsínós, hanem olyan, mint a tápos tyúktojás. Más difi is akadt közöttünk. Ő kábé egy méter ötvenöt volt, én egy nyolcvankettő. Ő csóró, én, hozzá képest, jó vastag. Ő utálta, ha cigányozták, én már azt rühelltem, ha rám fogták, nem vagyok cigány. Heni nem hozzánk, nem a 8. b-be, hanem a 8. A-ba járt. Volt egy harmadik nyolcadik, a 8. c, de őket külön épületben tartották, több utcával odébb. Az lett c-s, akinek agybaja, szívbaja, seggbaja volt. Lényegében. Az igazgató először engem is a c-be akart rakni, de anya az ellenőrzőmet lobogtatva meggyőzte, ne tegye. Én mindig jó tanuló voltam.

Henikével a meló hozott össze. A lánc sulira több száz kiselejtezett könyvet sózott az egyik Szabó Ervin-fiók. Égig érő kupacok hevertek, két teremben. Orsolya néni, a könyvtáros egyedül nem győzte a szűrést, katalogizálást, rakosgatást, ezért önkénteseket keresett. Jelentkeztem: arra gondoltam, így elbújhatok, nem kell az udvaron csordáznom. Öten iratkoztunk fel, de amikor kiderült, hogy az órákról nem lehet lógni, ketten maradtunk. A kiscsaj madárka volt: szépen dalolt, ha békén hagyták, de könnyen megriadt. Gondjai akkor kezdődtek, amikor haláli séróval jelent meg a suliban. Hosszú, fekete haját otthon hidrogénezte, és foltos, csíkos lett. Szegény azt hitte, csak szőkítőport kell venni, a hajára kenni, lemosni és kész. Igazgatónk, a pankrátor fazon Tódor bá, akit Céklafejnek csúfoltak, mert minden szarságért felbaszta magát, a reggeli ellenőrző körútján szúrta ki. Megpörgette, majd kijelentette: vagy eltünteti a fejéről a miskulanciát, vagy kereshet magának új sulit.

Heni a szünetben beesett a könyvtárba, és úgy bőgött, mintha világvége lenne. Orsi néni rózsaszín kendőt kerített – jelentős tartaléka volt, mert mindig valami kendőfélét tekert a nyakára –, és bekötötte a csajszi fejét. Még cikibb lett. Talán tudok segíteni, vigasztaltam. Anyukám fodrász, saját üzlete van Békásmegyeren, magyaráztam. otthon megkérdezem, mit lehet csinálni. Anya sápítozott, szerinte a szőkítést házilag csak elbukni lehet. Vállalta, hogy kezelésbe veszi a csajt. Hétfőn Henike bordó svájcisapkában jelent meg a suli udvarán, azzal fedte a borzasztót. A sapi használt cucc volt, tetejéről hiányzott az a kis farkinca. Félrecsapva viselte, és kurvára jól állt neki. Amikor közöltem, anya délután fogadja és visszafesti a haját feketére, ingyenért, a nyakamba borult.

Másnap már fekete sérót viselt, ami persze nem volt olyan tuti, mint a korábbi, de az igazgató elfogadta. Mégis tovább szórakoztak vele. Osztálytársam, Gujdi Kriszti elnevezte Foltikának, és minden süketgyerek, sőt, az osztályfőnöke, a Marci bá is így szólította. Heninek rosszul esett, hogy egy tanár is beszállt a froclizásba, mert addig sosem piszkálták. Ötödikben osztálymásodik volt. Akkoriban határozta el, hogy tanítónő lesz. Marci bá persze nem ismerhette Heni „rangját”, mert új volt, nemcsak a suliban, hanem a pályán is: nyár elején végezte el a tanítóképzőt. Az, hogy tájékozódjon, és hogy úriember legyen, neki valahogy nem ment.

*

Sokat lébecoltunk a könyvtárban. Ott nyugi volt. Orsi néni szavai lágyan hullottak ránk. Csibének nevezett minket. Nem röhögtünk, hiszen aranyos volt, és megvolt a maga baja: a selyemkendőből kivillanó nyaka olyan volt, mint egy új Pirelli autógumi. Egyik délután későig, fél négyig maradtunk nála.

Hazafelé fagyizni hívtam a kiscsajt. A légkondis, tükörfalú tulipánba mentünk, ahol akkora volt a választék, mint három más cukrászdában együttvéve. Heninek csokit, magamnak sztracsatellát kértem, két-két gombócot. A szalvétába csavart ostyával leballagtunk a metróvégállomás aluljárójába, Újpest legmozgalmasabb terére. Megálltunk a virágüzlet kirakatánál, háttal az üvegfalnak. Már kevés tini lézengett a boltok előtt és az oszlopok körül, mert hazalökte őket a muszáj. Ha volt időm, máskor is lefigyeltem, miként változik az aluljáró közönsége. Kettő után a sulikból kiözönlők borították a teret. Három körül sok, fáradt arcú nő állt a bérletpénztárnál, a péksüteményesnél, a butiknál. Négy körül – vagyis mint most – az újságárus boltja telt meg: cigit, rágót, lottót, üdítőt, bulvárlapot, műsorújságot vásároltak. öt körül a talponállóban lett zsufi. A piások egymás nyakában ültek. Gyakran muzsikáltak az aluljáróban. A country-gitáros oszlopnak vetette a hátát, és órákig pengetett, énekelt. Egy őserdőbajszú és -szemöldökű harmonikás is próbára tette a hallgatóság türelmét: ő a székely himnuszt rángatta vég nélkül. Hittérítők ritkán ereszkedtek a föld alá, nekik kicsi volt a tér. Állandó metálbandával is rendelkezett az aluljáró: a narancstorta-világítótestek fölött dübörgött a plafonzene: fönt, a síneken a 12-es meg a 14-es villamosok vágtattak. Elfogyott a fagyink, de nem akarózott hazamenni. A Városháza mögötti térre battyogtunk, ott az arasznyi magas, lyukas sajthoz hasonló kőcsobogók mellett sütkéreztünk. Odébb, a halott kisgyermekét karjaiban tartó anya szobránál, a Trianon-emlékműnél gazdik figyelték a blökiudvarlást.

Henike kiengedett. Arcát félrefordította, hogy jobban érje a napfény. Nyáron hetekig járt az egyik osztálytársával, az Olár Rolanddal, mesélte. A srác sajnos követelőzni kezdett, ő pedig nem engedett.

Kibukott belőlem, hogy nekem is volt hasonló élményem.
– Igen, tudom – válaszolta lazán Henike.
– Tényleg? És mit? – lepődtem meg, és megemeltem a hangom.
– Ne haragudj, Virág! Nem akarlak megbántani.
– Oké – mondtam.
– Állítólag a barátod, a Sárkány bement az Apafiba tanítás után, és ott, a klotyón történt. Vagy nem történt.
– Micsoda?
– A tekerés. Vagy micsoda. Amiért kirúgtak.

Káromkodtam, felugrottam, elrohantam. Amikor a tízemeletes házunk elé értem, itatni kezdtem az egereket, ezért inkább az épület mögötti parkba fordultam. A bekerített játszótér és a betonfalba olvadt partizán között álló pingpongasztalra ültem. Ott vártam ki, hogy a könnyeimet felszárítsa a Szellemtelepen állandóan futkorászó szél.

*

Másnap, könyvtárazás után elmondtam Henikének az igazat.

Henrik, a Sárkány, a kerület ifjú maffiózója nem a barátom. Csak egy ismerős. Június közepén bejött az Apafiba, mert az utcán több mint két órát várt rám, hiába. Én nem hívtam, nem is sejtettem, hogy engem les. Besétált, és senki nem állította meg. Délután volt, a diák-portaszolgálat véget ért, pedagógus, gondnok, karbantartó, takarító sehol. Feljött az emeletre, ahol az egyik kába csajtól megtudta, hogy vége a kóruspróbának – az évzáróra készültünk – és én a klotyón vagyok. A lüke, az idióta, a barom bejött oda.

A fülkében voltam, az ajtó zárva. Szólított, én sikítottam. Amint végeztem, kimentem: sehol senki. Később kiderült, azért nem láttam, mert rátört a szükség, és ott intézte a folyó ügyeit. Erzsi néni, az aggszűz tanárnő csak azt látta, hogy kijövök a klotyóról, a folyosón téblábolok, és két perc múlva utánam oldalog a Sárkány. Mivel nem húzta fel a cipzárt, a nadrágslicce nyitva volt és valami kilátszott. Hogy mi, azt később senki nem akarta tisztázni.

A vénkisasszony betuszkolt az áporodott levegőjű igazgatói irodába, ahol a srác tagadott, én kuka voltam. Kapkodtam a levegőt. Tudtam, ha Sárkány nem lenne cigány, és ha én nem lennék félig az, ez az elmebaj fel sem merülne. A tehetetlenség érzése zárta le a szám. Miért csinálják ezt velem? Nem ismernek? Három éve oda járok. Osztályfőnököm még az épületben lézengett, behívták, de úgy védett meg, hogy abban nem volt köszönet. Nincs rá konkrét bizonyíték, mondta. a gazember. Vigyorát alig tudta leplezni. Az igazgatónő sem kímélt, mert a tanév elején felhasítottam a fasiszta unokaöccse pofáját. Csak ráztam a fejem, kitörtem és elrohantam. Anya másnap bement, magyarázott, de nem hittek neki. Ha semmi sem történt, a lánya miért nem tiltakozik? kérdezték. Mert vérig sértették, mondta anya. Erre gúnyos mosoly volt a válasz.

Kibédi Varga SándorOtthon annyit bőgtem, hogy eláztattam az alattunk lakót. Anya azzal vigasztalt: most Isten szól hozzád. Mindig, amikor gáz volt, amikor nagyon fájt valami, ezzel jött. Ez a nagymami tromfja volt, ő szokta mondani, hogy Isten két módon szólítja meg az embert: a Bibliával és a szenvedéssel. Két nap múlva elfogadtuk az ajánlatot: áttesznek a Lánc utcai általánosba, a kerület legutolsó sulijába. Vagyis a nyolcadik osztályt már ott kezdem.

A kiscsaj úgy mozgatta a fejét, mint a kocsik szélvédője mögött bólogató mütyürkutya. Vagy elhitte, amit mondtam, vagy csak nyugit akart.

Kibédi Varga Sándor: A tizenöt éves gerilla
K.u.K. Könyvkiadó, Budapest, 2015