Kimberly McCreight: Amelia (részlet)

Posted on 2015. július 11. szombat Szerző:

0


McCreight_Amelia-bor200gRaCeFULLY

Szeptember 5.


Mert az urbandictionary.com 176 meghatározást ad a lúzer szóra. Ne légy statisztikai adat.


Helló, banyák!

Jaj, már megint nyakunkon egy új tanév. És én is újra itt vagyok a nyomdafestéket nem tűrő rizsával…

Szóval, amíg ti mind Southamptonban, Nantucket szigetén vagy Dél-Franciaországban múlattátok az időt, és a teniszjátékotokat vagy a pas de deux lépéseiteket tökéletesítettétek, az első maratoni futásotokra edzettetek, vagy a legújabb sakkbajnoki címetekben sütkéreztetek, addig én az egész nyarat drágalátos tantestületünk jövés-menésének nyomon követésével töltöttem. Mr. Zaritski átruccant a Berkeley-re, hogy tudományos nyári tábort tartson strébereknek. A szülők a második héten állítólag kirúgatták, mert BŰZLÖTT. Mrs. Pearl Miamiban beújított egy latin szeretőt, és megtanult rúdtáncolni. Csak vicceltem. Dehogyis volt neki szeretője. Ugyan, ki akarna lefeküdni vele?

Na és az a cukipofa Mr. Woodhouse. Ugyan, ki ne szerette volna megpillantani valahol egy Speedóban? Sajna, eme rekkenő hónapokban tartózkodási helye ismeretlen, habár azt megbízható forrásból tudom, hogy legalább egy hosszú hétvégét hőn szeretett angoltanárunkkal, Livvel töltött összebújva. Amire én csak annyit mondok, hogy bravó.

Ami pedig benneteket illet, meglesz a nyári hírösszefoglaló is, amint pár napon belül befutnak a frissítések – és küldjétek is őket a gracefullyblog@gmail.com címre. Merthogy itt van, ni, az új évben minden lúzer esélyt kap arra, hogy végre király legyen, és az is lehet, hogy a dagi srácok girhesen fognak előkerülni.

Na és a szokásos kérdések: Az édes kicsi Dylan vajon elárulja-e valaha is, hogy kivel kefél? Heather és Rachel vajon bevallja-e valaha is, hogy egymással kefélnek? Zadie vajon kikerül-e a dutyiból annyi időre, hogy elvégezze az iskolát? Vajon melyik negyedéves csajjal fog először lefeküdni Carter, a mi másodikos házi csődörünk? Na és ki ez a Ian Greene, és vajon tényleg olyan káprázatos, amilyennek a képein látszik? Kétes kilátások, mondja a külön bejáratú varázsgömböm. De ti lesztek az elsők, akik megtudják.

Addig is maradjon tiszta az új cipőtök és ragyogó a mosolyotok. És csatoljátok be magatokat. Mert ez egy eszement menet lesz…

AMELIA | Szeptember 14., 7:37

AMELIA | mióta tudod?
BEN | mit?
AMELIA | h a fúkat szereted?
BEN | nemtom asszem mindig is tudtam
AMELIA | az nM lehet
BEN | de komolyan
AMELIA | & csaQgy elmondtad mindenkinek
BEN | el hát kit érdekel mit gondolnak a többiek
AMELIA | magamról el se tom képzelni h vmiben ilyen biztos legyek v ilyen bátor
BEN | magad is +lepôdnél
AMELIA | á
BEN | Rősebb vagy mint hinnéd
AMELIA | kösz mi lenne vLM ha te nM öntenél belém lLket?
BEN | +halnál? szeretem azt hinni h életek múlnak rajtam
AMELIA | haha mikor fogunk igaziból 1ütt lógni?
BEN | ez most nM igazi?
AMELIA | tudod h értM
BEN | lehet h vmelyik 7en NYC-ben leszek apa üzleti útra m1
AMELIA | és akkor +ismerkedhetünk?
BEN | abszolút
AMELIA | OMG! Komolyan? Már alig várom!!!

Kate | Október 24.

Kate már akkor tudta, hogy Victor nem örül, mielőtt felnézett volna a jegyzeteiből, és meglátta volna az arcát súlyos felhőként megülő haragot. A helyiségben síri csend honolt, mindenki – öt ügyvéd a Slone, Tayertől; tíz az Associated Mutual Banktől – arra várt, hogy a férfi mondjon valamit. Victor ehelyett hátradőlt konferenciaszékén, és a kezét szépen összekulcsolta az ölében. Mákos hajával, tökéletesen szabott öltönyében nyilvánvaló bosszúsága ellenére is jóképűnek és méltóságteljesnek látszott.

A kínos csend közepette megkordult Kate gyomra. A torkát köszörülve fészkelődni kezdett a székén, remélve, hogy senki sem hallotta meg. Ma reggel túlságosan ideges volt az evéshez. Az értekezlet miatt, meg a veszekedés miatt is, amire Ameliával készülődött. A veszekedésre végül nem került sor. Helyette Amelia mosolyogva és vidáman integetve indult iskolába, Kate meg ott maradt, máris elkésve a munkából, egy csomó fölös, kihasználatlan adrenalinnal.

Kate vágyakozva pillantott a konferenciaterem tálalóján sorakozó bagelek, gyümölcsök és édességek seregére. Csakhogy amikor az ember Jeremy Firth, a Slone, Tayer peres részlegének közkedvelt főnöke helyett tart ügyféltalálkozót, annak kellős közepén nem pattan fel, hogy bekapjon valamit.

– Ugye, tisztában van vele – szólalt meg Kate-re mutatva Victor –, hogy ha ennek az idézésnek eleget teszünk, azzal minden további kifogást érvénytelenítünk.

– Én megértem a csalódottságát, Victor – felelte higgadtan Kate –, de az értékpapír-felügyelet joggal…

– Joggal? – csattant fel Victor. – Én inkább túlkompenzálásnak nevezném.

Kate állta Victor tekintetét, amely közben inkább amolyan fixírozásba váltott. Most a hezitálás, akárcsak a legkisebb is, végzetes lenne. Victor nyilván azt követelné, hogy találkozhasson Jeremyvel, akinek Kate meglehet, a társa, csak éppen még mindig alárendelten. Muszáj, hogy önállóan tudja kezelni ezt az ügyet.

– És mi van az érdemmel? Az nem… – Mielőtt Victor befejezhette volna a gondolatmenetét, mindenkit megriasztva megszólalt a konferenciaterem telefonja. Rebecca, a fiatalabbik ügyvéd kötelességtudóan sietett felvenni, miközben Victor ismét Kate-hez fordult. – Azt akarom, hogy a kifogásaink bekerüljenek a hivatalos jegyzőkönyvbe, és egy költségvetést is kérek ehhez az egész felforduláshoz, mielőtt bárki egyetlen irattartó dobozt is kinyitna. Ha így jár el, megkapja a dokumentumgyűjteményt, rendben?

Mintha Kate majd egymaga vágná zsebre az iroda egész extrabevételét. Ami azt illeti, ő ebből Jeremy elismerésén túl egyáltalán nem fog hasznot húzni. Ami persze nem nélkülözte a logikát. Nagyon is sokat számított, hogy Jeremy egyik kedvenc tanítványa maradjon.

– Teljes mértékben, Victor – felelte Kate. – Mi természetesen mindent el fogunk követni, hogy…

– Elnézést, Kate – mondta egy hang a fülébe. Ahogy felpillantott, Rebecca halálra váltnak tűnt, amiért kénytelen félbeszakítani. – Bocsánat, de a titkárnője van a telefonban. Azt mondja, ezt a hívást muszáj fogadnia.

Kate érezte, hogy elvörösödik. Egy Victor Starke-kal folytatott megbeszélés kellős közepén a telefont felvenni még borzasztóbb dolog, mint bekapni egy bagelt. Kate titkárnője, Beatrice sosem szakítana félbe egy ilyen megbeszélést, csakhogy ő betegszabadságon van. A helyettesének megmondta, hogy ne zavarja, hacsak nincs kifejezett vészhelyzet, de annak a lánynak olyan kifejezéstelen volt a tekintete, hogy Kate biztosra vette, valamivel kiütötte magát. Sajnos az sem jöhetett szóba, hogy ne fogadja a hívást. Az egyik bíró írnokának visszahívására várt egy másik ügyfélre vonatkozó előzetes letartóztatási parancs iránti kérelme ügyében.

– Elnézést kérek egy percre – mondta Kate, igyekezvén úgy feltüntetni a dolgot, mintha nagyon is számított volna arra, hogy félbeszakítják. – Egy másodperc, és itt vagyok.

A helyiség elcsöndesedett, miközben odament, hogy felvegye a kagylót. Érezte, hogy mindenki őt bámulja. Szerencsére abban a pillanatban, hogy megnyomta a villogó Tartás gombot, a háta mögött végre ismét megélénkült a beszélgetés. Victor üzlettársai engedelmesen nevetgéltek, valószínűleg valamelyik viccén.

– Kate Baron.

– Jó napot, Ms. Baron – mondta egy nő a vonal másik végén. – Itt Mrs. Pearl beszél, a Grace Hall tanulóinak elöljárója.

A hívás, amit muszáj volt fogadnia. Hogy lehet az, hogy a lánya még csak meg sem fordult a fejében?

– Amelia jól van? – Kate-nek meglódult a szívverése.

– Igen-igen, semmi baja – felelte leheletnyi bosszúsággal a hangjában Mrs. Pearl. – De történt egy incidens. Ameliát három napra felfüggesztettük, azonnali hatállyal. Ide kell jönnie, hogy aláírja az elismervényt, és hazavigye a lányát.

– Felfüggesztették? Ezt hogy érti?

Amelia még soha életében nem került slamasztikába. A tanárai lelkendezve beszéltek róla – okos, kreatív, figyelmes, összeszedett. Kitűnő atléta volt, és minden elképzelhető tanításon kívüli tevékenységben részt vett. Havonta egyszer önkéntes munkát végzett a CHIPS nevű helybeli népkonyhán, és rendszeresen besegített az iskolai rendezvényeken. Felfüggesztették az iskolából? Nem, Ameliát aztán nem. Kate feszített munkatempója ellenére is ismerte a lányát. Igazán ismerte. Itt valami tévedés történt.

– Igen, Ameliát három napra felfüggesztettük – ismételte meg Mrs. Pearl, mintha ezzel megválaszolta volna a kérdést, hogy miért. – És kézenfekvő okokból csak valamelyik szülőjének vagy gondviselőjének adhatjuk ki. Problémát jelent önnek, Ms. Baron, hogy idejöjjön érte? Tisztában vagyunk vele, hogy ön Manhattanben dolgozik, Amelia édesapja pedig nem elérhető. Sajnos azonban az iskolai irányelvek, azok iskolai irányelvek.

Kate igyekezett leküzdeni az érzést, hogy védekezésre szorul. Még abban sem volt biztos, hogy ítélkezés az, amit Mrs. Pearl hangjából kihall. A kínos kérdésekből, a csúfondáros pillantásokból és az alig palástolt rosszallásból azonban már megszenvedte a magáét az évek során. A saját szülei mintha még mindig a bűnös ostobaság különösen elfajzott formájának tartották volna a döntését, hogy terven kívüli terhességét kihordja, holott jogi tanulmányait még be sem fejezte. A döntés persze nem vallott rá. Kate világéletében mindig a megfelelő dolgot tette a megfelelő időben, a férfiakat kivéve legalábbis minden más tekintetben. Az igazság az, hogy a férfiakkal kapcsolatban az ítélőképessége kissé mindig megbicsaklott. Nem egykönnyen hozta meg ugyan a döntést, hogy megtartja a babát, de nem is bánta meg.

– Már indulok is, most azonnal. De azt legalább el tudná mondani, hogy mit… – Kate itt megtorpant, a benne lakozó ügyvéd egyszeriben tudatosította, hogy alaposan meg kell válogatnia a szavait. Nem állt szándékában beismerni a lánya bűnösségét. – Pontosan minek az elkövetésével vádolják Ameliát?

– Attól tartok, fegyelmi ügyeket nem tárgyalhatunk ki telefonon – mondta Mrs. Pearl. – Azokra titoktartási szabályok, külön procedúrák vonatkoznak. Biztosra veszem, hogy megérti. Az igazgató úr, Mr. Woodhouse majd tudatja önnel a részleteket, ha megérkezik. Ami pontosan mikor is lesz?

Kate lepillantott az órájára. – Húsz percen belül ott vagyok.

– Ha húsz percnél hamarabb nem megy – mondta Mrs. Pearl, mint aki valójában ennél valami jóval kevésbé elnéző dolgot akart volna mondani –, alighanem az is megteszi.

A húsz perc egetverő túlzásnak bizonyult. Victor hangosan tiltakozott, amikor Kate megpróbált idő előtt véget vetni a megbeszélésnek. Végül aztán nem maradt más választása, mint odahívni Jeremyt.

– Nem szívesen teszem ezt – mondta neki a konferenciaterem előtti folyosón. És valóban nem szívesen távozott. Olyasmi volt ez, amit a gyermektelen, rég elvált Daniel – az ő mérhetetlen versenyszellemmel megáldott, volt jogi egyetemi csoporttársa, mostani egyenrangú üzlettársa – sohasem tett volna meg, még ha belül vérzik is a szíve. – De Amelia iskolájából hívtak. Érte kell mennem.

– Nem gond. Ami azt illeti, épp most mentettél meg attól, hogy az új lakásban találkoznom kelljen Verával meg a kivitelezőkkel. Bármikor szívesebben tartok ügyféltalálkozót Attilával, a hunok vezérével, mint hogy teherviselő falakról társalogjak – mondta Jeremy a védjegyévé vált mosollyal. Beletúrt idő előtt megezüstösödött hajába. Magas, jóképű férfi volt, és mint mindig, elegánsan festett rózsaszín csíkos ingében. – Minden rendben?

– Nem tudom – felelte Kate. – Amelia a jelek szerint valamiféle slamasztikába keveredett, aminek semmi értelme sincs. Nem szokása slamasztikába kerülni.

– Amelia? Épp most fejeztem be a róla szóló dicshimnuszt, amellyel beajánlom a princetoni nyári egyetemre, úgyhogy talán elfogult vagyok, de én ezt természetesen nem veszem be. – Jeremy egy pillanatra együtt érzőn Kate vállára tette a kezét, és ismét elmosolyodott. – Tudod, milyenek ezek a magániskolák. Előbb megvádolnak, és csak azután kérdeznek. Akármi is történt, biztosra veszem, hogy van rá ésszerű magyarázat.

És hipp-hopp, Kate máris egy kicsit jobban érezte magát. Ez volt Jeremy, mindig tökéletesen eltalálta azt az empatikus félmondatot. Ráadásul őszintén csengett, még Kate fülében is, pedig neki több esze lehetett volna.

– Victor nincs oda a boldogságtól – mondta Kate a konferenciaterem csukott ajtaja felé bökve. – Egy kicsit olyan érzésem van, mintha a farkasok elé löknélek.

– Ne izgulj – legyintett fesztelenül Jeremy. Képes volt hajnalig dolgozni, aztán egy vesztésre álló ügyben bemenni a bíróságra, hogy egy zaklatott ellenféllel meg egy elégedetlen ügyféllel egyszerre nézzen farkasszemet, és közben egy pillanatra sem olvadt le róla a mi-itt-mind-barátok-vagyunk máz. – Victor Starke-ot majd én lerendezem. Te csak menj, és törődj Ameliával.

Kate úgy döntött, metróval megy, hogy a belváros forgalmát elkerülje, de már így is háromnegyed órás késésben volt, amikor a 2-es vonal szerelvénye közvetlenül a Nevins Street előtt nagyot zökkenve megmagyarázhatatlan módon megállt. Ötven-ötvenöt perces késésben lesz, mire a Grace Hallhoz ér. Ha szerencséje van. Az iskola ezt nyilván annak jeleként értelmezi majd, hogy csapnivaló szülő. Megkésett anyuka, elzüllött gyermek. Tiszta sor.

És minél többet gondolkodott rajta, annál inkább meg volt róla győződve, hogy bárminek az elkövetésével vádolják is Ameliát, az csak valami rossz dolog lehet. A Grace Hall azzal büszkélkedett, hogy liberális, előítélet-mentes, tanulóközpontú intézmény. A New York-i értelmiségiek – drámaírók, művészek és politikusok – egy csoportja által kétszáz éve alapított iskola kiváló tudományos és párját ritkító művészeti programja miatt nagy megbecsülésnek örvendett. Noha gyakran a manhattani magániskolák nagy múltú élcsapatával – a Daltonnal, a Collegiate-tel és a Trinityvel – egy lapon emlegették, a Grace Hall Brooklynban működött, tehát azoknál egy bohémabb pedigrével rendelkezett. És mint ilyen, az iskola a tankönyvektől és az egységesített vizsgáktól egyformán őrizkedett, a tapasztalaton alapuló tanulás javára. Tekintettel a formális iskolai szabályok teljes hiányára, Kate elképzelni sem tudta, mivel érdemelheti ki egy tanuló a felfüggesztést.

A szerelvény egy szisszenéssel hirtelen előrébb döcögött pár lábnyival, majd egy rándulással ismét megállt. Kate az órájára nézett. Egy óra és öt perc késés, legalább. És még mindig négy megállóra van. Azistenit. Mindig mindenhonnan elkésett. Fölállt, odament a metrókocsi ajtajához, és ott álldogált, miközben lassan beléje lopódzott a kétség.

Amelia az utóbbi időben zaklatottnak tűnt, sőt, egy kissé rosszkedvűnek. Tizenöt éves volt, és a hangulatváltozás ugyan a tinédzserek sajátja, de ez azért ennél többnek tűnt. Ott volt például az a faggatózás az apjával kapcsolatban. Nyilvánvalóvá vált, hogy Kate jól bevált szövege, amivel azt szokta indokolni, hogy Ameliának miért nincs apukája – a férfi egyetlen röpke légyottot követően lelépett, hogy Ghánában tanítson gyerekeket, és azóta se jött vissza –, már nem állta meg a helyét. Aztán épp előző reggel ott volt az a kérlelése is, hogy hadd vehessen részt azon a képtelen külföldifélév-programon.

– Anya, nem tudnál nyugton maradni, és itt és most egyetlen percre rám figyelni?

Keskeny homokkő házuk konyhájában Amelia keresztbe font karral állt a pultnak dőlve. Ahogy hosszú, szőke haja hullámokban a vállára omlott, és csodaszámba menő szemei – az egyik kék, a másik mogyorószínű – megcsillantak a meleg reggeli fényben, Amelia annyival idősebbnek – és magasabbnak – látszott, mint akár csak egy napja is. Kate-től örökölt magas járomcsontjával és szív alakú arcával Amelia gyönyörű kislány volt. És most szexi is, abban a csípőfarmerben meg szűk, ujjatlan pólóban. Hála istennek, egy kicsit azért még mindig fiús alkata volt.

– Igen, Amelia, tudok figyelni, egy perced van – mondta akkor Kate, igyekezve nem kijönni a sodrából. A lánya savanyú ábrázatából ítélve a hálaadásnapi bermudai kirándulás, amit Kate épp az imént javasolt, egyenértékű volt azzal, mintha azt indítványozta volna, hogy egy hétvégét töltsön a fogorvosnál. – Én mindig meghallgatlak.

– A következő félévet Párizsban szeretném tölteni – mondta Amelia.

– Párizsban? – Kate egy maroknyi iratcsomóval együtt a táskájába gyömöszölte a laptopját, aztán újra a telefonját kezdte keresgélni, amiről azt hitte, hogy a pulton hagyta. Amelia pillantásától követve a hajába túrt. Még mindig nedves volt, pedig megesküdött volna rá, hogy megszárította. – Egy egész félévet? Ráadásul Párizs olyan messze van.

Kate a legjobb szándéka ellenére is kezdett feldühödni. Nehezére esett nem szándékosságot látni abban, ahogy Amelia ezt a beszélgetést forszírozta, holott nagyon jól tudta, hogy ő máris késésben van. Kate néha azon töprengett, Amelia vajon nem nagyobb stratéga-e, mint amennyire ő erre okot ad. Egy csomó mindenre áldását adta – késő estig való kimaradásokra, másutt alvásokra, bulikra –, mert Amelia akkor jött elő a kéréssel, amikor ő stresszelt, vagy éppen rohannia kellett. De egy félév Európában, az egészen más tészta. Kate-nek ez ügyben esze ágában sem volt beadni a derekát, csak mert úgy könnyebb lenne. Pedig az lenne. Sokkal, de sokkal könnyebb.

– Mit számít az? – Amelia bosszús torokhangot hallatott. – Te úgysem vagy itthon soha.

Amelia rendszerint nem panaszkodott az anyja hosszú munkaideje miatt. Kate mindig azt feltételezte – a remélte talán jobb szó erre –, hogy ez azért van így, mert a lánya semmilyen más életet nem ismer, csak a teljes embert kívánó foglalkozást űző egyedülálló anyáét. De azért lelkileg mindig fel volt rá készülve, hogy egyszer kiderül, a lánya érzékeli ezeket a réseket, hiába igyekszik lázasan azon, hogy szeretettel tömködje be őket.

– Ugyan már, Amelia, ez nem szép tőled. Egy félév külföldön különben is főiskolásoknak való, nem gimnazistáknak.

– Tanulni fogok belőle.

Kate a lányára pillantott, remélve, hogy a tekintetében némi humorra utaló jelet fog felfedezni. De nem. Halál komolyan beszélt.

Harlan Coben

Harlan Coben

– Amelia, bárcsak egyszerűen lefújhatnám a találkozómat, hogy ezt megbeszéljük – mondta Kate, és így is gondolta. – De biz’ isten nem tehetem. Lehet azt, hogy majd este folytassuk, ha hazaértem?

– Csak mondj igent, anya! – üvöltötte ekkor Amelia, megijesztve Kate-et. A lánya nem szokott üvöltözni, Kate-tel biztosan nem. – Ez pofonegyszerű, figyelj: igen. Ennyi az egész.

Itt van, ni, gondolta akkor Kate. Hivatalosan már tinédzser. Mostantól fogva ő lesz ellenem, nem pedig mi a világ ellen.

Fordította: Komló Zoltán

Kimberly McCreight: Amelia – Egy élet cserepei
Gabo Kiadó, Budapest, 2015