Michael Dobbs: Kártyavár (részlet)

Posted on 2015. július 8. szerda Szerző:

0


Dobbs_Kártyavár-bor200| 24. |

Akkor jön el a változás ideje, amikor már nem lehet tovább ellenállni. Másként fogalmazva, ha valakinek jó szorosan markolod a golyóit, az engedelmesen követni fog.

Október 25. (hétfő) | A Weekend Watch katasztrofális adását követő napon a kormány tagjai valamivel tíz óra előtt összegyűltek a posztóval borított asztal körül. Egyenként hívták őket a Downing Streetre, nem úgy, mint a szokásos csütörtöki kabinetülésre szokás. A legtöbbjük láthatóan meglepődött, hogy a többiek is mind ott vannak. Szinte tapintani lehetett a feszültséget. Mindannyian számos újságot hoztak magukkal. Szokatlanul halkan beszélgettek, amíg a miniszterelnökre vártak.

Ahogy a Big Ben ütni kezdett, kinyílt az ajtó és megjelent Collingridge.

– Jó reggelt, hölgyeim és uraim! – Tompán, de határozottan csengett a hangja. – Hálás vagyok, hogy mindannyian eljöttek. Nem tartom fel sokáig önöket.

Elfoglalta a helyét, az egyetlen karosszéket a helyiségben, és egyetlen ív papírlapot vett elő a kezében tartott bőrkötésű mappából. Gondosan maga elé fektette, és lassan körülhordozta a tekintetét a kollégáin. Véreres szeme kialvatlanságról árulkodott. A teremben egyetlen hangot sem lehetett hallani.

– Elnézésüket kérem, hogy nem tudtam előre tájékoztatni önöket, hogy ez a megbeszélés teljes minisztertanácsi ülés. Biztos akartam lenni benne, hogy mindannyian itt lesznek, és abban is, hogy elkerülünk minden indokolatlan spekulációt. – Körülnézett, mintha mindent leolvasna az arcukról, Barabást keresve. – Most felolvasok önöknek egy rövid nyilatkozatot, amit még ma közzé fogok tenni. Egy órakor elmegyek a Palotába, és hivatalosan Őfelsége elé terjesztem. Fel kell kérnem önöket, esküdjenek meg rá, hogy nem kürtölik világgá az üzenet tartalmát mielőtt hivatalosan közzé nem teszem. Biztosnak kell lennem abban, hogy Őfelsége tőlem hallja először, és nem a sajtóból értesül a dologról. Ez az uralkodó iránti udvariasság kérdése. Továbbá egy személyes szívességet is szeretnék kérni mindannyiuktól.

Felemelte a papírlapot és lassan, szenvtelenül elkezdte felolvasni.

– Nemrégiben bizonyos, velem és a családommal kapcsolatos üzleti ügyekről szóló vádaskodások árasztották el a médiát, amelyek minden jel szerint nem apadnak el. Következetesen kijelentettem, és ezúttal is megismétlem, hogy semmi olyasmit nem követtem el, ami szégyent hozna rám. Mindig szigorúan tartottam magam a miniszterelnökhöz méltó magatartás szabályaihoz és konvencióihoz.

Megnyalta kiszáradt ajkát. Megremegett a kezében a papír.

– Az ellenem felhozott vád az egyik legsúlyosabb, amivel közhivatal betöltőjét illethetik: hogy a hivatalomat a családom gazdagítására használtam fel. Nem tudom mivel magyarázni azokat a rendkívüli körülményeket, amelyekre a média hivatkozik, és amelyek tápot adtak a vádaknak, így arra kérem a kabinettitkárt, hogy folytasson le független vizsgálatot. Biztosra veszem, hogy a kabinettitkár által elindított vizsgálat végül feltárja a valós tényállást és teljes mértékben tisztázni fog.

Pislogott, megdörzsölte a szemét.

– A vizsgálat kétségkívül némi időbe telik. Eközben a kételyek és a gyanúsítgatások komoly károkat okoznak a kormányzat napi munkájában, nemkülönben a pártomnak is, valamint a szeretteimnek. A kormány feladata a választási program megvalósítása, hiszen erre kaptuk újra a felhatalmazást a választóktól, jelenleg azonban ez akadályokba ütközik. Megkérdőjelezték a miniszterelnöki hivatal integritását, márpedig elsődleges kötelességem e hivatal védelme.

Megköszörülte a torkát. Úgy hangzott, mint a mennydörgés.

– Ezért, hogy helyreállítsam és megőrizzem a hivatal kikezdhetetlen integritását, ma Őfelsége, a Királynő engedélyét kértem, hogy lemondhassak a miniszterelnöki tisztről, amint megválasztották az utódomat.

Átható csend támadt. Mintha még a szívek sem dobbantak volna.

– Egész felnőtt életem a politikai eszméimnek szenteltem – folytatta –, és minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy ilyen módon kelljen elhagynom a hivatalt. Nem menekülök a vádak elől, hanem biztosítom, hogy a lehető leggyorsabban és legeredményesebben sikerüljön tisztázni azokat. Szeretném továbbá, ha a családom újra békében és nyugalomban élhetne. Hiszem, a történelem igazolja, hogy helyes döntést hoztam.

Collingridge visszatette a papírlapot a mappába.

– Hölgyeim és uraim, köszönöm – mondta kurtán, és mielőtt bárki válaszolhatott, vagy akár csak sóhajthatott volna, kivonult az ajtón.

| 25. |

A kabinet tagjait gyakran emlegetik becsületes, tiszteletreméltó úriemberekként. Amiben mindössze három szó nem fedi a valóságot…

Urquhart maga elé meredve ült a kabinetasztal végén. Nem csatlakozott a körülötte felhangzó, megdöbbent morajhoz. Hosszan bámulta az üres miniszterelnöki széket.

Megcsinálta! Egyedül. Tönkretette az ország legnagyobb hatalmú emberét. Míg a többiek izgatott és zavart fecsegésbe kezdtek, egy negyvenéves emlék merült fel az agyában, amikor újonc katonaként az első ejtőernyős ugrására készült 2500 láb magasan a lincolnshire-i mezők fölött. Egy kétmotoros Islander fedélzeti nyílásában ülve lóbálta a lábát a légcsavar szélében, és az alanti tájat nézte, amelyet mintha millió és millió mérföld választott volna el tőle. Számára az ugrás a hit megnyilvánulása volt, az elrendeltetésbe vetett bizalomé, míg a többieknek csak félelmeik megtestesülése. Az elé táruló látvány ugyanakkor valós veszélyt ígért, ami csak fokozta az élvezetet. Aztán ugrottak, beléjük kapott és félresodorta őket a szél; volt, aki végül a lábát, más a vállát törte, Urquhartot azonban egyetlen vágy fűtötte, hogy visszamehessen és ismét ugorhasson.

Most, az üres karosszékre meredve, pontosan ugyanazt élte át. Egész belsejét néma ujjongás rázta, miközben sikerült a többiekéhez hasonló megrendülést színlelnie.

Míg a kormánytagok zavartan tehetetlenkedtek, Urquhart visszaballagott a pár méternyire fekvő frakcióvezetői irodába, a Downing Street 12-be. Bezárkózott a pihenőszobájába és délelőtt 10:20-ra elintézett két telefonhívást.

Tíz perc múlva a pártközpontban Roger O’Neill értekezletet hívott össze az egész sajtóirodának.

– Fiúk, lányok, mindenki szépen törli az ebédidőre megbeszélt programját. Most értesültem, hogy nem sokkal egy óra után nagyon fontos bejelentésre számíthatunk a Downing Streetről. Ez abszolút bizalmas, nem árulhatom el, miről lesz szó, legyen elég annyi, hogy készenlétben kell állnunk. Most minden más a sokadik helyre kerül.

Az elkövetkező egy órában öt tekintélyes politikai tudósítóval léptek érintkezésbe, hogy mély sajnálattal lemondják a megbeszélt ebédet. Ketten a stábból, miután megeskették partnerüket a legszigorúbb titoktartásra, bizalmasan megsúgták, hogy „valami nagy dolog készülődik a Downing Streeten”. Nem kellett IQ-bajnoknak lenni, hogy kisüssék, a nagy akárminek köze lesz „a Collingridge-ügyhöz”.

Az egyik lemondott ebédpartner Manny Goodchild volt a PA-tól. Neki azonban esze ágában sem volt malmozva kivárni, amíg fordul a szél, hanem évek hosszú során át kiépített félelmetes kapcsolati hálója, valamint egykor tett szívességek ellenértékének behajtása révén kiderítette, hogy aznap reggelre a kabinet minden tagja lemondta a megbeszélt programokat és a Downing Streetre sietett, bár a sajtóiroda ezt nem volt hajlandó megerősíteni. Bölcs és sokat tapasztalt vén vadászkopó volt, és vért szimatolt, úgyhogy egy megérzéstől vezérelve felhívta a Buckingham-palota sajtóirodáját. A Downing Streethez hasonlóan annak sem volt mondanivalója – legalábbis hivatalosan nem. Ámde a helyettes sajtótitkár sok évvel azelőtt Goodman munkartársa volt a Manchester Evening News-nál, és „én aztán egy szót sem szóltam, különben pedig se nevem, se pozícióm” alapon megerősítette, hogy Collingridge délután egy órára kihallgatást kért.

11:25-kor a PA lehozta a sztorit a titkos kabinetülésről és a váratlan kihallgatásról a Palotában. Ezt a kifejezetten tényekre szorítkozó közlést délre az IRN hírügynökség már kellőképpen feltupírozva adta tovább a rádióállomásoknak, miszerint a miniszterelnök „hamarosan titkos találkozóra indul Őfelségéhez, a királynőhöz. A Westminsterben terjedő spekulációk szerint vagy ki akarja rúgni néhány miniszterét és jelentős kormányátalakításról tájékoztatni a királynőt, vagy kész elismerni bűnösségét a bátyjával folytatott bennfentes kereskedelem vádjában. Egyes híresztelések szerint Őfelségének azt tanácsolják, hogy éljen alkotmányos előjogával, és váltsa le a miniszterelnököt.”

A Downing Streetet kiéhezett sajtóhiénák falkája lepte el. A nevezetes fekete ajtótól végigtekintve az utca vége elhomályosult a kamerák és sebtében felállított televíziós reflektorok erdejétől. 12:45-kor Collingridge megjelent a küszöbön. Tudta, hogy a tülekedés az árulás jele. Valaki megint elárulta. Úgy érezte, mintha karmok mélyednének a lábába. Ügyet sem vetett a médiazsoldosok sikolyaira, nem is pillantott rájuk, nem adta meg nekik ezt az elégtételt. A Whitehallba hajtott. Közvetítőkocsik tapadtak szorosan a nyomába. Egy helikopter zubogását is hallotta. A Buckingham-palota kapui előtt is fotósok hada várta. A méltóságteljes lemondásra tett kísérlete nyilvános keresztre feszítéssé változott.

A miniszterelnök azt kérte, hogy kizárólag igazán életbevágó ügyekkel zavarják. A Palotából visszatérve visszavonult a Downing Street fölötti lakosztályba, egyedül akart tölteni pár órát a feleségével, ám ez a terve is füstbe ment.

– Rémesen sajnálom, miniszterelnök úr – mentegetőzött a magántitkára –, de Dr. Christian keresi. Azt mondja, nagyon fontos.

A telefon halkan felzümmögött, ahogy bekapcsolták a hívást.

– Dr. Christian, miben segíthetek? És hogy van Charlie?

– Attól tartok, támadt egy kis problémánk – kezdte az orvos bocsánatkérő hangon. – Tudja, megpróbáljuk a bátyját elszigetelni mindenféle hírektől, hogy ne zavarják meg a híresztelések. Rendszerint kikapcsoljuk a televízióját és keresünk valamit, amivel elterelhetjük a figyelmét a hírműsorokról, de… Az a helyzet, hogy nem számítottunk az ön lemondásáról szóló soron kívüli bejelentésekre. Igazán a legőszintébben sajnálom, hogy le kellett mondania, miniszterelnök úr, de nekem most Charles a legfontosabb. Az ő érdekeit kell néznem, ugye megérti.

– Persze hogy megértem, Dr. Christian, önnek teljesen igaza van a prioritásait illetően.

– Ma délelőtt mindenről értesült. A részvényügyletről szóló vádaskodásokról. És az ön lemondásáról. Szörnyen feldúlta a dolog. Azt hiszi, mindennek ő az oka, és, sajnálom, hogy ezt kell, mondjam, de arról beszél, hogy kárt tesz önmagában. Már-már reménykedtem, hogy végre sikerül számottevő javulást elérnünk, jelenleg azonban attól tartok, inkább egy komoly krízis határához értünk. Nem háborgatnám önt indokolatlanul, de most igazán szüksége van a segítségére. Nagyon nagy szüksége.

Sarah észrevette az aggodalmat férje arcán. Mellé telepedett, és megfogta remegő kezét.

– Mit tehetek, doktor úr? Bármit megteszek, amit csak szükségesnek lát.
– Meg kéne találnunk a módját, hogyan nyugtassuk meg. Iszonyúan zavart.
– Beszélhetnék vele most, doktor úr? Mielőtt tovább romlana az állapota.
Néhány perces várakozás után a telefonhoz vezették a bátyját. Collingridge pár másodperccel előbb már hallotta a lépteket és Charlie erőtlen tiltakozását.
– Charlie, hogy s mint, öregfiú? – kérdezte.
– Hal, mit követtem el?
– Semmit, Charlie, igazán semmit.
– Tönkretettelek téged, mindent tönkretettem! – Pániktól rekedt hangja különösen öregesen csengett.
– Nyugodj meg, Charlie, nem ártottál nekem.
– De láttam a televízióban! Elmentél a királynőhöz és lemondtál! Azt mondják, miattam meg valami részvények miatt. Nem értem, Hal. Mindent eltoltam. Nem érdemlem meg, hogy a testvéred legyek. Többé semminek nincs értelme. – Elfúló zokogás hallatszott a vonal túlsó végéről.

– Charlie, nagyon kérlek, figyelj rám. Figyelsz?

Újabb nyálas, könnyes, fájdalmas zokogásroham.

– Nincs miért bocsánatot kérned, Charlie. Nekem kéne térdre borulnom és a bocsánatodért esdekelnem. Igen, a te bocsánatodért, Charlie.

– Ugyan, ne hülyéskedj…

– Csak figyelj rám, Charlie! Mindig együtt, családként küzdöttünk meg a problémákkal. Emlékezz csak, amikor én vittem az üzletet, és majdnem csődbe mentünk, emlékszel? Minden szétesett, Charlie, és ez az én hibám volt. Túlságosan lekötött a politikai ambícióm. És ki hozta azt az új ügyfelet, akinek a megrendelése megmentett minket? Igen, tudom, nem életünk legnagyobb megrendelése volt, de a lehető legjobb pillanatban érkezett. Megmentetted a céget, Charlie, és megmentettél engem. Ugyanúgy, mint amikor voltam olyan idióta, hogy karácsonykor elkaptak ittas vezetés miatt.

– Hagyd, nem is csináltam semmit, de tényleg…

– A helyi rendőrőrmestert, akivel akkoriban együtt golfoztál, valahogy meggyőzted, hogy rendezze el az őrsön a szondát. Ha akkor elvesztem a jogsimat, soha az életben nem választottak volna meg a választókerületemben. Soha nem tettem volna be a lábam a Downing Streetre. Hát nem látod, te szerencsétlen, nem hogy nem tettél tönkre semmit, hanem egyenesen te tetted mindezt lehetővé! Te és én, mi ketten mindig együtt néztünk szembe a dolgokkal. És ennek továbbra is így kell maradnia.

– Nem érdemlem meg…

– Nem, Charlie, nem, te vagy az, aki sokkal jobb testvért érdemelnél nálam. Te mindig ott váltál, amikor segítségre volt szükségem, és mit adtam én viszonzásként? Túlságosan elfoglalt voltam, sose szakítottam elég időt rád. Amikor Mary elhagyott, tudtam, mennyire szenvedsz, ott kellett volna lennem, igen, az a legkevesebb. Szükséged volt rám, de mindig más elfoglaltságaim akadtak. Mindig menni akartam, hogy meglátogassalak, csak éppen holnap. Mindig holnap, Charlie, mindig holnap. – Collingridge hangja megremegett az érzelmektől. – Igen, learattam a babérokat, megcsináltam mindent, amit meg akartam. Miközben láttam, hogyan csúszol le, hogyan ölöd meg lassan magad a piával.

Először történt, hogy valamelyikük kimondta az igazságot. Charlest mindeddig vagy az időjárás gyötörte, vagy kimerültnek érezte magát, vagy az idegei rakoncátlankodtak – ó, nem, dehogy, semmi részegség, nemhogy alkoholizmus. De most elhangzott, nem maradt többé kimondhatatlan titok.

– Tudod mit, Charlie? Kisétálok a Downing Streetről, és örömmel mondok egy köszöntőt a boldog megszabadulásomra, és hidd el, képes leszek szarni az egészre… ha tudom, hogy még megvan a testvérem. Csak attól félek, hátha már túl késő, hogy olyan nagyon semmibe vettelek, hogy már hiába kérem a bocsánatodat, olyan sokáig magadra hagytalak, hogy már nem látod értelmét a javulásnak.

A vonal mindkét végén patakzottak a könnyek. Sarah átölelte a férjét, és úgy kapaszkodott belé, mintha a heves érzelmi vihar különben felkapná és mindörökre elsöpörné.

– Charlie, ha nem bocsátasz meg nekem, akkor mi értelme az egésznek? Akkor mindez a semmiért történt.
Csend.
– Mondj már valamit, Charlie! – mondta kétségbeesetten.
– Tiszta hülye vagy, annyi szent – bökte ki a bátyja. – Te vagy az elképzelhető legjobb tesó.
– Holnap meglátogatlak. Ígérem. Ezután mindkettőnknek sokkal több ideje lesz a másikra, na?
– Bocs a nagy műsorért.
– Hogy őszinte legyek, évek óta nem éreztem ilyen jól magam.

| 26. |

A hűtlenség árnyékának mindig ott kellene ólálkodnia a küszöbön, különben megavasodik a házasság.

– Ó, Mattie, micsoda meglepetés – mondta Urquhart, amikor ajtót nyitott és megpillantotta a lányt a lámpa fényében. – Mintha került volna az utóbbi időben.

– Tudja, hogy ez nem igaz, Mr. Urquhart. Maga került engem. Valahányszor megpróbáltam a közelébe jutni a pártértekezleten, valósággal menekült előlem.

– Nos, elég hektikus napokat éltünk meg Bournemouthban. Maga meg mégis csak a Chronicle-tól jött. Be kell látnia, hogy nem lett volna… – a megfelelő szót kereste – helyénvaló pont az ő munkatársukkal társalognom, különösen egy olyan, hogy is mondjam, szőkével, mint maga.

Vidáman csillogott a szeme, és a lány megint csak elbizonytalanodott, mint annyiszor korábban, amikor felemelte a telefonkagylót, de visszatette. Még csak nem is tudta, miért. Tudta jól, ez az ember veszélyes, olyan érzéseket váltott ki belőle, amiken úrrá kellett volna lennie, ám valahányszor találkoztak, tetőtől talpig bizsergette az izgalom.

– Az emberek félreérthették volna, ha azt látják, hogy mi ketten valami sötét zugban sutyorgunk, Mattie – folytatta komolyabban Urquhart. – És az a bizonyos címoldaluk igenis halálos csapást mért a miniszterelnökömre.

– Az sújtott le, aki kiszivárogtatta az adatokat, nem én.
– Nos, minden az időzítésen múlik. És lám csak, magácska megint itt van. Hogy kérdéseket tegyen fel nekem.
– Pontosan, Mr. Urquhart.
– Ami azt illeti, meglehetősen hűvös az idő az évszakhoz képest. – Végignézett az utcán, mintha az időjárást ellenőrizné, no és hogy ki láthatja. – Miért nem kerül beljebb?

Lesegítette a lány kabátját, leültette egy terebélyes bőrfotelbe a dolgozószobájában, és mindkettejüknek whiskyt töltött.
– Remélem, ez viszont elég helyénvaló – kockáztatta meg Mattie.
– Itt nincsenek kíváncsiskodó tekintetek, nem úgy, mint Bournemouthban.
– Mrs. Urquhart…?
– Az operában, egy barátjával. Egy ideig nem jön haza. Ha egyáltalán.
Ezzel a pár szócskával a konspiráció sötét köpenyét kanyarította magukra. Mattie kissé csodálkozva ébredt rá, hogy egész kényelmesnek találja.
– Micsoda nap – sóhajtotta, és belekortyolt az whiskybe.
– Nem mindennap esik meg, hogy üstökös tűnik fel az égbolton és látványosan hamuvá ég.
– Beszélhetek önnel őszintén, Mr. Urquhart, még csak nem is tudósítóként?
– Akkor jobb lenne, ha Francisnek szólítana.
– Megpróbálom… Francis. Csak éppen… Az apám erős jellem volt. Tiszta, kék tekintet, tiszta elme. Bizonyos mértékben rá emlékeztet.
– Az édesapjára? – lepődött meg kissé Urquhart.
– A tanácsát kérném. Hogy megértsek pár dolgot.
– Mint egy apától?
– Nem. De nem is mint frakcióvezetőtől. Mint egy… baráttól? – A férfi elmosolyodott. – Mindez csak véletlen egybeesés?
– Mármint micsoda?
– Ezek a kiszivárogtatások. A közvélemény-kutatási adatok. Tudja, aztán valahogy csak úgy elém került.
– Különös, mi tagadás.
– Aztán a Renox-részvények. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy valaki áll emögött.
– Összeesküvés? Valaki meg akart szabadulni Henry Collingridge-től? De Mattie, mégis hogy képzeli?
– Tudom, hogy elég ostobán hangzik, de…
– A kiszivárogtatás a szokásos ügymenet része, Mattie. Tudja, bizonyos politikusok nem ronthatnak be csak úgy a Guardianhoz, hogy kitálaljanak.
– De mégsem lehet csak úgy véletlenül tönkretenni egy miniszterelnököt.
– Mattie, Henry Collingridge-ot nem rejtélyes ellenségei tették tönkre, hanem a saját bátyja a Renox-részvényekkel. A bukása nem valamiféle titokzatos összeesküvésnek köszönhető. Egész egyszerűen elcseszték.
– De Francis, én találkoztam Charlie Collingridge-dzsel. Órákat töltöttem vele a pártértekezleten. Imádnivalóan bűbájos volt, és teljesen részeg, de egyáltalán nem úgy festett, mint aki képes akár kétszáz fontot összekaparni, nemhogy tízezrekkel kezdene részvényspekulációkba.
– Alkoholista.
– Néhány ezer fontért veszélyeztette volna a bátyja karrierjét?
– Az alkoholisták többnyire nem viselkednek felelősségteljesen.
– De Henry Collingridge nem alkoholista. Komolyan képes elhinni, hogy bennfentes részvénytippeket adjon a bátyjának azért, hogy az piát vehessen?
– Értem, mire gondol. És magácska szerint az hihetőbb, hogy a párt egyes vezető tagjai összeesküdtek a miniszterelnök megdöntésére, feje tetejére állítva a politikai egyensúlyt?
Mattie a homlokát ráncolta.
– Nem tudom – ismerte el. – De lehetséges – tette hozzá konokul.
– Lehet, hogy igaza van. Átgondolom. – A férfi befejezte az italát; a pillanat elmúlt. Felsegítette a lány kabátját, aztán az ajtóhoz kísérte. Kezét a kilincsre tette, de egyelőre nem nyomta le. Szorosan egymás mellett álltak.
– Nézze, Mattie, lehet, hogy van valami abban, amit mond.
– Én semmit sem mondok, Francis – helyesbített Mattie. – Csak gondolkozom.
– Akárhogy is, a következő pár hét elég zsúfoltnak ígérkezik. Megismételhetjük ezt a kis megbeszélést később, hogy megosszuk egymással, milyen felfedezéseket tettünk időközben, csak magácska és én? Teljesen magánjelleggel?
A lány elmosolyodott.
– Ezt a meglepetést, pontosan ugyanezt akartam kérdezni magától.
– Mrs. Urquhart nem tölti az egész hetet Londonban. Gyakran van távol, egyéb dolgai kötik le. Kedd és szerda esténként többnyire egyedül vagyok itthon. Csak ugorjon be, amikor jónak látja.

Michael Dobbs

Michael Dobbs

Pillantása határozott, átható volt, a lánynak veszélyérzete támadt.
– Köszönöm – mondta halkan. – Élni fogok a lehetőséggel.
A férfi kinyitotta az ajtót. Mattie visszafordult a lépcsőről.
– El fog indulni, Francis?
– Én? De hát én a frakcióvezető vagyok, és nem a kormány teljes jogú tagja.
– Maga erős, és érti a hatalom működését. És kissé veszedelmes is.
– Szerintem pont annyira, amennyire maga. De nem, nem indulok el.
– Szerintem pedig kellene.
A lány tett még egy lépést, de a férfi utána szólt.
– Jól kijött az édesapjával, Mattie?
– Szerettem – mondta a lány, és elnyelte az éjszaka.

Fordította: Rindó Klára és Szabados Tamás
Michael Dobbs: Kártyavár
Kossuth Kiadó, Budapest, 2015