Khaled Hosseini: Papírsárkányok (részlet)

Posted on 2015. július 3. péntek Szerző:

0


Hosseini_Papirsarkanyok-bor200Első fejezet | 2001. december

Tizenkét évesen, egy fagyos, borongós nap tett azzá, ami ma vagyok. Emlékszem a pillanatra, amikor a düledező vályogfal mögött guggolok és bámulok befelé a befagyott patak melletti sikátorba. Hosszú idő telt el azóta, és már megtanultam, nem igaz, hogy a múltat csak úgy el lehet temetni: vaskarommal kapaszkodik a jelenbe. Most, visszatekintve döbbenek rá, hogy huszonhat éve bámulok abba az elhagyott sikátorba. Tavaly nyáron egy nap Ráhim Khan barátom felhívott Pakisztánból. Arra kért, látogassam meg. Csak álltam a konyhában a kagylót fülemre szorítva, és tudtam, Ráhim Khannal együtt múltam meg nem bánt bűnei szólítanak. Sétálni indultam a Golden Park északi szélén fekvő Spreckels tó partjára. A vizén szikrázott a kora délutáni nap, a friss szellő apró hajók tucatjainak vitorláját duzzasztotta. Ekkor láttam meg két piros papírsárkányt szárnyalni az égen. A park fái felett táncoltak, a szélmalmokon túl, egymás mellett lebegve, mint egy szempár, amely San Franciscóra tekint le, arra a városra, amit ma otthonomnak hívok. Ekkor hirtelen Haszan hangja suttogott a fülembe: Érted, ezerszer is… Haszan, a nyúlszájú sárkányfutó. Ráhim Khan szavait hallottam vissza, mielőtt letette volna a telefont. Van rá mód, hogy újra jók legyünk. És ahogy felnéztem a papírsárkányikrekre, Haszanra gondoltam és Babára. És Alira és Kabulra. Arra az életre, amit addig éltem, míg eljött 1975 tele, és megváltoztatott mindent. Azzá tett, ami ma vagyok.

Második fejezet

Gyerekkorunkban Haszannal sokszor másztunk fel az apám házához vezető kocsifelhajtót szegélyező nyárfákra, és a napfényt egy tükördarabkával táncoltatva bosszantottuk a szomszédokat. Ültünk egymással átellenben két magas ágon, lóbáltuk meztelen lábunkat, zsebünk aszalt szederrel és dióval volt tömve. Egymást váltogatva tükröztünk, eszegettük a szedret, és vihogva-nevetgélve hajigáltuk egymást. Most is látom Haszant odafent a fán, szinte tökéletesen kerek arca, mint egy keményfából szépen kifaragott kínai játékbabáé: orra lapos és széles, szeme ferde és keskeny, ami a fénytől függően aranynak, zöldnek vagy éppen zafírnak látszott. Most is látom kicsiny, alacsonyan ülő füleit és azt a kiugró tompa állat, egy tömör nyúlványt, mintha csak úgy odatoldották volna. És látom hasított ajkát, a középvonaltól épphogy egy kicsit balra, ahol megcsúszhatott a kínai babakészítő szerszáma, vagy talán egyszerűen elfáradt és nem figyelt oda. Néha, amikor fenn ültünk a fák valamelyikén, rábeszéltem Haszant, hogy csúzlijával lövöldözzön diókat a szomszéd félszemű német juhászára. Haszannak soha nem akaródzott, de ha én kértem, ha igazán kértem, nem mondott nemet. Soha nem mondott nekem nemet. Halál pontosan célzott a csúzlijával. Az apja időnként elkapott minket, és ilyenkor épp annyira volt dühös, amennyire egy oly gyengéd ember, mint Ali, képes volt dühös lenni. Ujját rázva integetett, hogy jöjjünk le a fáról, majd elvette tőlünk a tükröt, és anyját idézte, miszerint az ördög is tükrökkel kápráztat: elkápráztatja a muzulmánokat, hogy elvonja figyelmüket az imától. – És még nevet is közben! – tette hozzá rosszallóan minden alkalommal. Haszan mormogott, szemlesütve – Igen, apám –, engem viszont sosem árult el. Sosem mondta el, hogy a tükör meg a szomszéd kutyájának dióval való lövöldözése csakis az én ötletem volt.

A házunk az udvarba torkolló nyárfás téglaút bal oldalán állt. Egybehangzó vélemények szerint apám, az én Babám építette a Vazír Ákbár Hán kerületnek – ez Kabul északi részének új és jómódú negyede volt – legszebb házát. A hatalmas házhoz egy rózsabokrok övezte széles ösvény vezetett. A négy fürdőszoba bonyolult mintázatú padlólapjait Baba saját kezűleg válogatta Iszfahánban, az aranyöltésű tapétát és a boltíves mennyezetről lelógó kristálycsillárt Kalkuttában vásárolta. Az emeleten, Baba háló- és dolgozószobája mellett – amit dohányzószobának is neveztünk, mert örökké dohány- és fahéjszagot árasztott – volt az én szobám. Miután Ali felszolgálta a vacsorát, Baba és barátai ledőltek a fekete bőrfotelekbe, megtömték pipáikat – „felhizlalták”, ahogy Baba mondta –, és megtárgyalták három kedvenc témájukat: politikát, üzletet, futballt. Néha megkörnyékeztem Babát, csatlakozhatnék-e, ilyenkor az ajtóba lendülve határozottan utasított rendre: – Nem tűnsz innen, de rögtön! Most a felnőttek vannak soron. Fogj inkább egy könyvet, és olvasgass egy kicsit. – Az ajtó bezárult, én meg gondolkozhattam, vajon miért mindig a felnőttek vannak soron. Lekucorodtam a küszöbre, néha két órát is ültem ott, míg hallgattam a nevetgélést, csevegést. Alattunk a nappalink tömve volt rendelésre készült szekrényekkel, bekeretezett családi képekkel. Egy régi, szemcsés fotó 1931-ből, rajta nagyapám és Nader Sah király, két évvel azelőtt készült, hogy a királyt meggyilkolták. Egy lelőtt szarvas fölött állnak, térdig érő csizmában, vállukra vetett puskákkal. Volt egy kép a szüleim esküvőjének éjszakájáról, Baba kackiás fekete öltönyében parádézik, mellette anyám, mint egy fehérbe öltözött, mosolygós hercegnő. Emitt Baba legjobb barátjával és üzlettársával, Ráhim Khannal a házunk előtt – én még csecsemő vagyok, apám az ölében tart, fáradtnak és komornak látszik. Az ő karjában fekszem, de Ráhim Khan kisujját markolom a kezemmel.

Az ebédlő közepén mahagóniasztal állt. Ekörül könnyedén elfért vagy harminc vendég – miután apám igen kedvelte az extravagáns partikat, rendezett is csaknem minden héten. Az ebédlő végében álló magas márványkandallóban télidőben állandóan ragyogott a narancssárgán izzó tűz.

Hatalmas üveg tolóajtó nyílt a félköríves teraszra, amely kéthektárnyi kertre és cseresznyefasorokra nézett. Baba és Ali kis veteményeskertet ültetett a keleti fal mentén: paradicsom, menta, paprika és egy sor kukorica, ami soha nem termett rendesen. Haszannal „a Szenvedő Kukorica Falá”-nak hívtuk. A kert déli végében, egy naspolyafa árnyékában állt a cselédház. A szerény vályogviskót Haszan lakta az apjával. Ott, abban a pici kunyhóban jött világra Haszan 1964 telén, pont egy évvel azután, hogy anyám belehalt a születésembe. Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor léptem be Haszan és Ali fertályára a tizennyolc év alatt, amíg apám házában éltem. Amikor a nap lepottyant a dombok mögé, és befejeztük a napi játékot, Haszannal elváltak útjaink. Én indultam a rózsabokrok melletti kúriába, Haszan pedig a vályogkunyhóba. Emlékeim szerint a viskó szűkös volt, de tiszta, és mindössze egy pár kerozinlámpa világította meg halványan. Két matrac volt a szoba két felében, egy elnyűtt, kirojtosodott szegélyű heráti szőnyeg, egy háromlábú zsámoly, és egy asztal, ahol Haszan rajzolt. A falak csupaszon álltak, egyetlen faliszőnyeget kivéve, amin az „Allah Ákbár” szavakat formázta egy belevarrott rózsafüzér. Baba vette Alinak egyik mashadi útján. Abban a kis kunyhóban, 1964 egy hideg téli napján szülte meg fát Haszan anyja, Szanaubár. Az én anyám elvérzett a szülésben, Haszan pedig nem egész egy héttel világra jötte után veszítette el az övét. Egy olyan sorscsapásban, ami a legtöbb afigán felfogása szerint rosszabb, mint a halál: az asszony megszökött egy utazó táncos és énekes társulattal.

Haszan sose beszélt az anyjáról, mintha nem is létezett volna. Gyakran tűnődtem azon, vajon álmodik-e vele. Álmodik-e arról, hogy nézhet ki, merre lehet. Vajon vágyik-e arra, hogy találkozzon vele. Érez-e fájdalmat, amit én érzek, ha anyámra gondolok, akivel soha nem találkoztam? Egy nap a Zaináb mozihoz igyekeztünk, hogy megnézzünk egy új iráni flmet. A rövidebbik úton mentünk, az Eszteklal középiskola melletti laktanyán keresztül, jóllehet Baba megtiltotta, hogy ezt az utat használjuk, de akkor éppen Pakisztánban volt Ráhim Khannal. Átpattantunk a laktanyát körülvevő kerítésen, aztán egy kis patakon, végül egy tágas földterületre jutottunk, ahol öreg, magukra hagyott tankok porosodtak. Az egyik tank árnyékában egy csoport cigarettázó és kártyázgató katona kuporgott. Egyikük, ahogy meglátott minket, könyökével oldalba bökte társát és odakiáltott Haszannak.

– Hé, te! Én ismerlek ám téged!

Soha nem láttuk azelőtt. Borotvált fejű, tömzsi ember volt, arcát háromnapos szakáll övezte. Ijesztő volt a vigyora. – Meg ne állj! – suttogtam Haszannak. – Te! Nézd csak, a kis hazara! Nézz rám, ha hozzád beszélek! – ugatott a katona. Odaadta a cigarettáját a mellette lévő társának, aztán egyik kezének hüvelyk- és mutatóujjából karikát formált. Másik kezének középső ujját átdugta a karikán, és toszogatni kezdte ki meg be. Ki meg be. – Tudod-e, hogy ismertem anyádat? Nagyon jól ismertem. Hátulról csináltam meg, ott, a patak mellett! A katonák röhögtek. Egyikük úgy visított, mint egy malac. Azt mondtam Haszannak, menjen csak tovább, menjen tovább.

– Micsoda szűk kis cukros pinája volt! – kiáltotta a katona, és társai vigyorogva rázták a kezét. Később, a film kezdete után hallottam a sötétben Haszan hüppögését. Csorogtak a könnyek az arcán. Átnyúltam a széken, átkaroltam és magamhoz húztam. Vállamra hajtotta a fejét. – Összetévesztett valakivel – suttogtam. – Összetévesztett valakivel. Azt mesélték, senki nem volt igazán meglepve, amikor Szanaubár világgá ment. Az emberek akkor néztek csodálkozva, amikor Ali, az a férfi, aki kívülről tudta a Koránt, feleségül vette Szanaubárt. Egy tizenkilenc évvel fiatalabb, szép, de köztudottan gátlástalan nőt, aki rá is szolgált tisztességtelen hírnevére. Ő is síita muzulmán volt, és hazara nemzetiségű. Unokatestvére is egyben, így természetes módon esett rá Ali választása, amikor feleséget keresett. Mindezeken túl Aliban és Szanaubárban nem sok közös vonás volt, de legkevésbé küllemük alapján illettek össze. Míg Szanaubár ragyogó zöld szemei és huncut arca rengeteg férfit csábítottak bűnbe (legalábbis a szóbeszéd szerint), Ali alsó arcizmai születésétől fogva bénák voltak, ami képtelenné tette a mosolygásra, és örökösen mogorvaságra kárhoztatta. Különös dolog volt a kőarcú Alit boldognak vagy szomorúnak látni, mert mindig csak barna, vágott szemei szikráztak örömében, vagy éppen sötétültek el bánatában. Azt mondják, a szem a lélek tükre. Soha nem volt ez igazabb, mint Ali esetében, aki csakis a szeme által tudott kitárulkozni. Ahogy hallottam, a hűtlenség ábrándjait rendszerint Szanaubár kihívó lépte, rengő csípője keltette életre a férfiakban. Alira viszont a gyermekparalízis egy kifordult, elsorvadt jobb lábat hagyott, ami egy papírvékony izomréteget leszámítva nem volt több sápadt bőrrel fedett csontnál. Emlékszem, amikor nyolcéves koromban Ali elvitt a bazárba kenyeret venni. Dülöngélve lépkedtem mögötte, a járását próbáltam utánozni. Figyeltem, ahogy csapott félkörívben lendíti vézna lábát, aztán lehetetlen mértékben billen jobbra a teste, amint a lába földet ér. Kisebb csodának tűnt minden egyes lépésénél, hogy nem dől el. Én meg majdnem beleestem egy kanálisba, ahogy próbálkoztam. Ezen aztán kuncogni kezdtem, Ali megfordult, és rajtakapott, hogy majmolom. Semmit nem szólt. Sem akkor, sem később. Ment tovább szótlanul. Arca és járása jó néhány kisgyereket megrémisztett a környéken. Az igazi gond azonban a nagyobb kölykökkel volt. Követték az utcán, gúnyolódtak rajta, amikor arrafelé bicegett. Páran rákaptak arra, hogy Babalunak hívják, vagyis Bugizósnak. – Hé Babalu, kit ettél meg ma? – ugattak kórusban röhögve. – Kit ettél meg, lapos orrú Babalu?

Lapos orrúnak csúfolták, Ali és Haszan jellegzetes mongoloid hazara vonásai miatt. Évekig csak annyit tudtam a hazarákról, hogy mogulivadékok voltak, meg egy kicsit a kínaiakra hasonlítanak. A tankönyvek épphogy csak megemlítették őket, mellékesen utalva származásukra. Aztán egy nap Baba dolgozószobájában a holmijait nézegetve egyszer csak rábukkantam anyám egyik régi történelemkönyvére. Egy egész fejezet Haszan népének szentelve! Egy Khorani nevű iráni volt a szerző. Aznap éjjel az ágyamba csempésztem, egészen el voltam kábulva attól, hogy a hazara történelem egy egész fejezetére akadtam. Azt olvastam, hogy a pastuk, az én népem, üldözték és elnyomták a hazarákat. A tizenkilencedik században a hazarák felkeltek a pastuk ellen, de a pastuk „elmondhatatlan kegyetlenséggel letörték a lázadást”. Az állt a könyvben, hogy a pastuk gyilkolták a hazarákat, elűzték őket földjeikről, felgyújtották házaikat, eladták asszonyaikat. Mindennek egyik oka, hogy a pastuk szunnita muzulmánok, a hazarák pedig síiták. A tanáraim eddig soha nem beszéltek ezekről a dolgokról. Baba sem. Persze olyasmiket is írt, amit tudtam, hogy a pastuk a hazarákat egérevő, lapos orrú, teherhordozó szamaraknak hívták. Hallottam már ezeket a neveket, ahogy Haszanra üvöltik a környékbeli kölykök.

A következő héten, iskola után megmutattam a könyvet a tanáromnak, a hazarákról szóló fejezetre bökve. Átfutott gyorsan egy pár oldalt, jókat röhögcsélt közben, aztán visszaadta a könyvet. – Látod, ez az egy dolog, amit a síiták jól csinálnak – szedegette össze papírjait –, mártírnak állítják be magukat. Amikor a síita szót kimondta, úgy fintorította el az orrát, mintha valami fertőzésről beszélne. A nemzeti örökség és a családi kötelék ellenére Szanaubár együtt gúnyolta Alit a környékbeli kölykökkel. Ahogy hallottam, nem csinált belőle titkot, mennyire iszonyodik az ura külsejétől. – Ez egy férj? – fitymálta Alit. – Ennél egy vén szamár is jobban megfelelne férjnek. – Végül is mindenki gyanította, hogy a házasságot Ali és nagybátyja, Szanaubár apja rendezte el.

Azt mondják, Ali azért vette el az unokahúgát, hogy segítsen a nagybátyja nevén esett szégyenfoltot lemosni, annak ellenére, hogy az ötéves korában árvaságra jutott Alinak nem volt semmiféle vagyona vagy említésre méltó öröksége.

Ali soha nem torolta meg az őt ért gyötrelmeket. Egyrészt azért, mert úgysem tudta volna utolérni a gúnyolódókat kicsavarodott lábával. De legfőképpen azért, mert Ali fel volt vértezve támadói sértegetéseivel szemben: megtalálta az örömét, az ellenszert, abban a pillanatban, hogy Szanaubár világra hozta Haszant. S ez a világrahozatal meglehetősen egyszerűen zajlott. Semmi szülőorvos, semmi aneszteziológus vagy cifra kórházi berendezés. Csak Szanaubár, egy csupasz, foltos matracon, és Ali egy bábával, aki segíteni jött. Nem is volt igazán szükség segítségre, Haszan már születésekor is hű volt természetéhez: képtelen volt fájdalmat okozni. Egykét nyögés, pár lökés, és már kinn is volt. Mosolygott kifele jöttében.

Amint azt a bába bizalmasan elfecsegte a szomszéd cselédjének, aki persze továbbadta mindenkinek: Szanaubár csupán egy pillantást vetett az Ali karjaiban nyugvó csecsemőre, és ahogy meglátta nyúlszáját, keserű nevetésben tört ki:

– Nesze! Most már megvan a magad féleszű gyereke, aki majd helyetted is mosolyog. – Haszant az ölébe sem vette. Öt nap múlva eltűnt.

Baba ugyanazt a dajkát fogadta fel Haszan szoptatására, aki engem is táplált. Ali gyakran mesélt nekünk a kék szemű hazara nőről Bamijanból, az óriás Buddha-szobrok városából. – Micsoda édes hangon énekelt! – gondolt rá vissza sokszor.

Haszan és én mindig megkérdeztük, mit énekelt, bár tudtuk jól, Ali elmondta számtalanszor. Azt szerettük volna csak, hogy énekeljen nekünk.

Megköszörülte torkát, és nekikezdett:

Egy magas hegyen álltam,
És kiáltottam neved, Ali, Isten Oroszlánja,
Ali, Isten Oroszlánja, Emberek Királya,
Hozz örömet bánatos szívünkbe.

Aztán elmagyarázta, hogy akiket ugyanazon emlő táplált, testvérei egymásnak. Olyan kötelék van köztük, amit az idő sem tépázhat meg.

Khaled Hosseini

Khaled Hosseini

Haszant és engem ugyanazon emlő táplált. Ugyanazon a pázsiton, ugyanabban a kertben tettük meg első lépéseinket. Ugyanazon tető alatt mondtuk ki első szavainkat. Az enyém Baba volt.

Az övé Amir, az én nevem.

Most, így visszatekintve, azt hiszem, ami 1975 telén történt – és minden, ami azután következett – már benne gyökerezett azokban az első szavakban.

Fordította: Vajda György

Khaled Hosseini: Papírsárkányok
Libri Könyvkiadó, Budapest, 2013