Zsolt Béla: Kilenc koffer (részlet)

Posted on 2015. június 14. vasárnap Szerző:

0


| 1. |

Most itt fekszem a matracon, a templom közepén, a frigyszekrény tövében. A lámpa, amelyet tegnapelőtt este tintával festett kórházi-kékre Németi főorvos, hol kigyullad, hol kihuny. Kinn, a városban zavarórepülés van, de bennünket nem érdekel. A csillag, a bélyeg, nemcsak az élet kedvezményeiből zár ki bennünket, de félelmeiből is. Nem félünk a légitámadástól, semmiféle halálnemtől. A halottak itt hevernek mellettem, jobbról-balról a matracokon a kómás cukorbetegek, az anginások, a galoppierendesek [gyors lefolyású tbc], az urémiások, akikkel az utolsó hetekben már nem törődött senki, s az öngyilkosok, akiket éjjel-nappal szakadatlanul hoznak be hordágyon, rendszerint párosan, a többnyire orvos házastársakat, mert nekik volt kéznél mérgük, s pontosan tudták adagolni.

A szörnyű WC mellett van ugyan egy mosókonyhából lett hullakamra, de már tegnap fél tucat meztelen viaszláb lógott ki a félig nyitott ajtón. A csendőrök nem engednek temetni. „Majd egyszerre valamennyit!” – mondja jeges humorral a csendőr ezredes – s a hullák egyre gyűlnek. Két meztelen gyerekhulla tetőzi a dombot, amely a mennyezetig ér.

Ezért rekedt a templomban kilenc halott férfi és nő, a fülledt melegben bomlanak körülöttem. Matracszomszédom is, Niszel bácsi, az öreg bőrös, milyen nehezen ment el – orvosa szerint otthon, normális körülmények között másodperc alatt békésen lefordult volna a székről családja körében, mert a szívbaja tíz év óta úgynevezett „szép halállal” kecsegtette. S ennyi cepekedés után, itt, a wisznice csodarabbi templomában, amely most a gettó kórháza, másfél napig pöfögött nyitott szájjal, ütemesen, mint a favágó telep kis gőzgépe. Az egész terem unta már a szerencsétlent, a műkedvelő ápolónők rosszallóan csóválták a fejüket, s három türelmetlen beteg, aki kiszemelte magának a matracát a frigyszekrény közelében, közelebb az ablakhoz, negyedóránként szemlét tartott, s faggatta a köpenyében kábultan ténfergő orvost: mennyi van még hátra az öregnek. Végre tíz óra tájban meghalt, de nem vitték ki, neki sem volt helye a hullakamrában. A három beteg, aki a matracát meg akarta kaparintani, mezítláb, ingben és gatyában mégis összeveszett az utódláson, aztán megelégedtek azzal, hogy megosztoznak a holmiján: posztómamusza maradt az öregnek, barna plédje és saját ágytála – ki-ki elosont vele a kék sötétbe.

Az ápolónők szétrebbentek, és újra összebújtak a sarokban. Polgárlányok, úrilányok, nem tanulták a mesterséget, de tülekedtek érte, mert aki feltűzte az ápolónő főkötőjét, szabadon mászkálhatott a gettóban. A többi lány a piszkos, idegen szobákban fülledt tizenhatodmagával, s az ablakhoz sem mehetett: a csendőrnek joga volt használni ellene fegyverét. Itt, a csodarabbi kétemeletes, nagyudvaros templomában szabadabb, derűsebb volt a gettó. A matracokon mosdatlan, saját szennyükben fetrengő betegek pöfögtek, lihegtek, jajongtak, imádkoztak és káromkodtak, s az első két napon roppant sok baj volt velük: mosdatni kellett őket, ágytálat, klistélyt vinni, hőmérőzni, sőt priznicelni is. Az első két napon az orvosok is teljes erővel harcoltak: injekcióztak, öngyilkosok gyomrát mosták, sőt operáltak is, s fenn, az emeleten gondosan levezették a szülést. Aztán elterjedt a hír, hogy a gettót elviszik. A bekerített városrészt átszelő iparvágányra betoltak harminc vagont. Ekkor az orvosok meginogtak, szórakozottak lettek, el-elmaradoztak, naponként többször hazaszöktek a családjukhoz, nyilván, hogy megtárgyalják: nem lenne-e jobb a családirtás. Az ápolónők pedig elszállingóztak, vagy kiültek a hosszú padra, közel a hullakamrához. Tiszták, jól fésültek és csinosan öltözöttek voltak, s férfiak gyűltek köréjük, mint a sétatéren. A beszélgetés mulattató volt, mint odakint, de jóval vaskosabb, mert a lányok két nap után túlozták a felszabadult, beavatott professzionistát, aki minden testi titokkal-piszokkal érintkezik.

Amikor tehát a matrac várományosai Niszel bácsi hulláját kirabolták a sötétben, a lányok szétrebbentek és újra összebújtak. Aztán az egyik kivált a csoportból, és imbolyogva megindult a frigyszekrény felé. Magas, szőke, kicsit kancsal, húszéves szép lány volt, megállt a matracomnál, és leguggolt a szélére.

– Hirschler úr – suttogta. – Most volt itt az a barátságos csendőr. Megmondta, hogy holnap kezdik kiverni az emberekből, hová dugták az ékszert. ABC-rendben kezdik, az apám B betűs.

– Maguk is eldugtak valamit?

– El. Az apámnak magas vérnyomása van. Nem bír el egy ütést sem.

– Talán okosabb lenne megmondani, hogy ne bántsák.

– Akkor is megverik!

– Hát…

– A csendőr azt mondta – suttogta szorosan a fülemhez hajolva –, ha lefekszem vele, kimenti a papát. Én tudom, hogy magának mi az igazi neve, Hirschler úr. Olvastam magától… Maga adhatna nekem tanácsot.

Nem mintha ebben a helyzetben, ebben a pokolban, a csodarabbi templomában különös felelősséget éreztem volna, ha azt tanácsolom, hogy a lány adja le magát a csendőrrel. Mi minden veszett el március 19-e óta? Most már igazán nincs bennem semmi áldolog, semmi pátosz. Úgy mondom, mint amikor valaki elveszti minden cókmókját, valami nagyon szükségeset, nagyon életbe vágót: elsősorban elveszett a haza. Ez a haza nekem mindig fontosabb ügy volt, mint körülöttem a legtöbb embernek: lázasan foglalkoztam vele írásban, szóban és álmaimban, s voltak évek, éppen fiatal éveim, amikor például a szerelmet majdhogy nem is vettem tudomásul tőle. Ez akkor volt, amikor a két forradalom bukása után évekig, közel egy évtizedig, még mindig vártam, hogy politikai eszméim megint felülkerekednek, s száműzött eszményképeim és barátaim visszatérnek, s megmentik a gazemberektől és a fuserektől a hazát. Majdnem tíz évig vártam, s nem volt szeretőm sem. S amikor belefáradtam a várakozásba, s életem tartamára már-már feladtam a játszmát – megnősültem, s mint a hajótörött a mentő deszkába, belekapaszkodtam a magánéletbe: hátha el lehet jutni vele valamilyen partig –, de bevallom, a partról nem voltak illúzióim. S bár tudatosan fel akartam adni „minden őrült eszmém és bogaram”, magánéletem hamar elfanyarodott idilljéből újra és újra kirángatott a közéleti szenvedély: a legegyügyűbb ok valamilyen reménykedésre elég volt, hogy elfelejtsem, hol lakom, s hogy velem lakik valaki, aki vár a vacsorával. Néhány hónappal később, hogy első feleségemtől elváltam, megpróbáltuk barátian kinyomozni ennek a lassú, keserves szétkallódásnak az előzményeit. „Ott kezdődött a baj – magyarázta –, hogy összevissza tizennyolc éves voltam, hathetes asszony, s maga egyszer felébredt, és azt mondta: Bethlen! Ahelyett, hogy észrevette volna – mert a márciusi nap az ágyunkra sütött –, hogy ma van az első tavaszi reggel.”

Csakugyan, gyűlöltem Bethlent, személyes indulattal, mert céltudatosságával, kíméletlenségével és szívósságával egyre reménytelenebbé tette, hogy a forradalom visszatér. És én túl korán, alig tizennyolc éves koromban értem meg eszméim és hazám bukását, s nemcsak politikai, társadalmi és bölcseleti ábrándjaim buktak el, de velük bukott majdnem minden. Ez a bukás máig is legélesebb cezúrája életemnek. Kioltotta, ami eredetileg sokkal forróbban és fényesebben lobogott bennem a társadalmi izgalomnál: a lírikust és az esztétát. S még idegileg és fizikailag is majdnem rokkanttá sebzett: kínos zavarokat támasztott nemi életemben, s a sokéves álmatlanság, étvágytalanság, a sokféle önemésztés, erőtékozlás a hektika határára sodort. Vért köptem, lázas voltam – Bródy Sándor télen azt mondta, hogy nem maradok meg tavaszig –, s közben hajnalig gyűlölködtem és reménykedtem a kávéházban. Tudom, hogy ebbe az emésztő politikai bánatba sok minden belefért: például a keserűség személyi becsvágyaim összeomlása miatt is –, de bizonyos, hogy húszéves koromban ifjúságom oda volt. S jöttek a még fiatal évek, amelyek alatt az idő és a természet sok mindent eltompított, sőt regenerált is, de igazában sohasem tudtam meg többé, mi a jó közérzés. A rossz íz végig megmaradt az ételemben-italomban, s állandóan úgy éreztem, mintha azzal, hogy mást is teszek-veszek a világban, mint a politikai és a vele összefüggő szellemi harcban gyűlölködöm és rajongok, hűtlenséget követnék el. S még ölelkezés közben is bűntudatom volt, hogy ebben a kapcsolatban olyasmit tékozlok el, amit egyedül fontos szenvedélyemnek kellene rezerválnom. S közben majdnem beteges imádati viszonyba kerültem nálam idősebb férfiakkal, akiről feltettem, hogy szenvedélyeik az enyéimnél is tisztábbak és hűségesebbek. Sokáig nem akartam elhinni róluk, ha szemtől szembe is tapasztaltam, hogy sokan közülük a honfibú ellenére keresik a különbékét, s okosan megalkudva s elkorrumpáltan lassan átcsusszannak a másik oldalra.

Bethlen, igen, Bethlen volt, aki lassan elnéptelenítette a belső emigrációt, amelyben Purjesz Lajos haláláig hősi terméketlenségből éltünk. Az emberek átkullogtak, s mert mégiscsak adtak magukra valamit, ideológiát csináltak a tranzigáláshoz, az áruláshoz. Fühlung mit dem feinde – az ellenséggel fenn kell tartani a közvetlen kapcsolatot. Fenntartották, s pénzt kerestek, karriert csináltak, ellenzéki lapot csináltak Bethlennek, ellenzéki mandátum jogcímén szolgálták – s mi magunkra maradtunk néhányadmagunkkal, s ezek között is többségben voltak, akik lusták, fáradtak vagy tehetségtelenek voltak ahhoz, hogy a karrierre törjenek, s akiknek a lustasághoz, a fáradtsághoz és a tehetetlenséghez jogos igazolás volt a politikai salon des refusés.[Kiutasítottak szalonja – Utalás a később impresszionistáknak nevezett festőkre.]

Soha jégbálvány forróbb vonzalmakat nem tudott ébreszteni hidegen kalkuláló uzsorásokban, nagyiparosokban, nagy irodás ügyvédekben, cinikus karrieristákban, mint Bethlen. S alig volt társadalom, amelynek úgynevezett elitje is – keresztények és zsidók – lelkesebb mazochizmussal élvezte volna ki, Bethlen peckes gőgje és kíméletlensége tövében, kicsisége és gyengesége kéjét. Én gyűlöltem azért is, mert nem tudtam beletörődni, hogy intellektuálisan és morálisan tehetetlen vagyok vele szemben. Vadul vetettem magam minden beszédére, amelyben az elán akusztikailag megtévesztően leplezte a logikátlanságot, s a mágnásdölyf a szellemi fölényt és férfiasságot. Ízekre szedtem, lelepleztem ellentmondásait, vakmerő erkölcstelenségét és tájékozatlanságait. Nem használt. Senkit sem győztem meg, és senkit sem ingattam meg. S idővel már volt elvbarátaim is megfeddtek, hogy okvetetlenkedem, s ártok azoknak, akiknek használni úgysem tudok. Tehetetlen voltam, de nem tágítottam. Idővel ő lett minden köz- és magánfiaskóm jelképe: a Zátony. S ez a terméketlen, gyerekes harc – amelyről csak Bethlen bukása után tudtam meg, hogy azért ő is harcszámba vette – valóban mániámmá vadult. Csoda-e, ha azon a reggelen a nevével ébredtem, s az ágyunk, amelyre rásütött a tavaszi nap, nem tudta csillapítani ezt a mániát. Igen, az volt a rögeszmém, hogy előbb a világ rendjét, a haza rendjét kell megváltoztatni, hogy a házamban és az ágyamban örülni tudjak.

Körülöttünk aknák, csapdák, vad kalóznép:
Lánnyal fiú itt most ne csókolózzék

Ezt írtam akkor, mert úgy éreztem, hogy keserű, veszélyes kényszerűség minden csókom.

| 2. |

Ezt a hazát tehát elvesztettem – s mi mindent még március 19-e óta. Egy levelezőlap érkezett árja baráti címre, anyám írja már a vagonból, a komáromi állomásról. Ezt még végig sem akarom gondolni: az anyám tehát már nincs otthon, az Úri utcai házban, ahonnan tizenöt év óta alig mozdult, s ahova évenként nem is sokszor, nem is lelkendezve, betoppantam, mintha el sem mentem volna. Mindig a mondat közepén kezdtük a beszélgetést, fél év után is, mintha közben csak kiszaladtam volna a szobából, mintha csak telefonhoz hívtak volna – s most folytatjuk a vesszőnél. Valamikor nagyon szép asszony volt, mint az anyák a fiuk emlékében általában, érzelmileg szemérmes, naiv, de okos, kritikus, de velem szemben hiszékeny, illúziótlan, de rólam voltak ábrándjai. Ő volt nekem az időtlenség, állandóság és folytonos s mindennél és mindenkinél kipróbáltabb centruma érzelmi térképemnek. Sohasem tudtam elképzelni, hogy egyszer hazamegyek, és ő már nincs a helyén, a központban, hogy ő már nem él. Sohasem próbáltam magam kínozni, s megbarátkozni a vízióval, hogy az anyám sírjához járok. Önmagam halálával fiatalon, már az első világháborúban sokszor szembenéztem, s a másodikban a téli országutakon forrón kívántam a halált –, de az anyám olyan volt nekem, mint a Mont Blanc – örökké lesz, akkor is, ha én már nem leszek. Most lesz hetvenöt éves a vagonban, s a haja olyan fehér, mint a Mont Blanc borús időben.

Most úgy érzem, ledőltek a hegyek.

S mi minden veszett el még! Nem, az úgynevezett emberi méltóságomból csak azért sem veszett el semmi. Ha a kannibálok falják a civilizált embert, csak testileg fájhat – okozhat-e erkölcsi fájdalmat a vadember agyarának harapása? Engem mindvégig, mióta zsidóként gyötörtek itthon, irigy és mohó bugris módra: először a pénzünkre és a civilizált örömeinkre törő törvényeikkel, a nyomunkba szegődött denunciánsokkal és detektívekkel, s a tele pofájú, gépiesen duhaj sajtóhajszával – aztán odakünn Oroszországban kábeldróttal és bikacsekkel –, csak a fizikai és anyagi kényelmetlenségek és bántalmak zavartak, és gyötörtek, de sohasem tudtak erkölcsileg vagy érzelmileg megsebezni. Gyűlöletük túlzott, szinte mesterkéltnek ható tajtékzásában inkább mindig azt gyanítottam, hogy elsősorban önmaguknak szeretnék bebizonyítani, amit sehogy sem hisznek el maguknak: hogy csakugyan különbnek érzik magukat nálam. Én nem gyűlölöm őket – gyűlölni csak olyasvalakit lehet, akit szeretni is lehet –, csak émelyedtem ezektől a politikába szabadult közönséges bűnözőktől, sajtószajháktól, pénzen vett költőktől és pojácáktól s vérebbé kitenyésztett, emberi mészároskutyáktól. Undorodtam tőlük, megvetettem őket – s szemtől szembe talán kissé túlságosan is elárultam dölyfömet, mint ahogyan az angol kalandregényben a parafa sisakos fehér ember, aki az utolsó pillanatig gőgösen émelyedik a rablott rumtól megvadult feketéktől, s ezzel csak további kegyetlenségre ingerli őket fölényével. S mert ezt észrevették, azért bántak velem gyakran különösen kegyetlenül. De, mondom, törvényeik, szennyes szavaik és korbácsaik csak a bőrömön és a húsomon fájtak, s most is, hogy becepeltek ide a gettóba, úgy érzem magam, mint a Poe-novellában az elmekórház orvosa, akire a fellázadt őrültek ráhúzták a kényszerzubbonyt, és bezárták a cellába. Most ők laknak az orvosi lakosztályokban, ők handabandáznak a műszerekkel és az orvosságokkal, amelyek gyilkos szerszámmá és méreggé válnak a kezükben, s WC-papírrá szeletelik az orvosi könyveket. De annyira mégsem őrültek, hogy el ne lopják az orvos pénzét, óráját, ruháját, s amije van…

Zsolt Béla: Kilenc koffer
XXI. Század Kiadó, Budapest, 2015