Túlélni nem elég| Tarjányi Péter, Dosek Rita: A felejtés bűne

Posted on 2015. május 26. kedd Szerző:

0


TarjanyiDosek_A-felejtés-bune-bor200Bedő J. István |

Nagyon időponthoz kötődve, tavaly jelent meg az ismert szerzőpáros könyve. A német megszállás és a deportálások kezdetének évfordulóján került a bol­tokba, de kissé kimaradva a fősodorból. Aktua­li­tá­sát akkor a Szabadság téri turulos emlék­mű és a körülötte zajló polgári mozgalmak adták. De idő­szerű most is, amikor a Saul fia zajos és jo­gos cannes-i sikert arat.

Tarjányi Péter és Dosek Rita regénye hangsúlyozottan fikció. A második világháború véghónapjaiban meg azt követően játszódik. Szerzői a szokásos módszerrel dolgoznak: hiteles visszaemlékezések adják a kiindulópontot és a történelmi hitelességet, a hézagokat pedig a szerzői fantázia tölti ki.

Érdemes azonban előbb felidézni a múltból a Guszev-jelenséget, éppen mert nem vonok párhuzamot. Az egykor felkapott – anekdotázó és ikonná emelt – író, Illés Béla tette népszerűvé egy írásában Guszev kapitányt, aki az 1849-es szabadságharc idején a magyar oldalra állt (a hamisított regényalak történetét lásd itt). Az irodalmi kalandot csupán azért idézem fel, mert A felejtés bűne egyik (vállaltan fiktív) főhőse Mattauer hadnagy, az SS tisztje. A könyv vázát a német megszállás (44 tavasza), a deportálások előkészítése, folyamata adja. Belekerül az auschwitzi jegyzőkönyv sokszorosítása, és a benne részt vevők lebukása is. Mattauer – ahogy a kortárs egyházi méltóságok és politikai szereplők – nem hisz a megsemmisítő táborról szóló szemtanúi beszámolónak, míg csak maga is oda nem kerül. Korábbi megingása most már szembe fordítja a nácikkal és a fegyveres testülettel, melynek elveit és gyakorlatát addig lelkesen vallotta. Megbízhatósága révén az elhurcolt zsidók vagyonának és műkincseinek „kimenekítésében” (vagyis elrablásában) vesz részt, és egyben bekerül a túlélésre és (dél-amerikai) utóéletre pályázó titkos csoportba (ld. még F. Forsyth: Odessa ügyirat). Ám dicstelen halála előtt még tesz valamit, aminek pozitív hatása – mint a mesékben – csak nagy sokára következik be, de bekövetkezik…

A szerzőpáros cselekményvezetése azonban nem áll meg itt, egy szál tovább gombolyodik. A győztesek belekapcsolódnak a nácivadászatba – és a műkincsek felkutatásába. A rendszerváltásig nem volt ildomos beszélni a szovjet titkosszolgálat magyarországi, háború utáni munkájáról, a túlélők esztelen meggyanúsításáról, a kényszervallatásaikról. Így tehát ez is belekerül a regénybe, meg a szórványos irodalmi feldolgozásokból ismerős náci–vatikáni alkudozás, most és itt megfejelve néhány akciófilmes fordulattal.

Nagyon sok erénye van Tarjányi és Dosek regényének. Legelsőként, hogy a népbírósági tárgyalások jegyzőkönyveit és összefoglaló szövegeit visszaírják valódi párbeszédekké, éppen csak a szükséges mértékig bemutatva a magyar politikusok gyalázatos szereplését a deportálásokban. Szintén igen jó, hogy a nagy összefoglaló, történeti művek megállapításait lehozzák az egyes ember viselkedésének szintjére. Érthetővé válik ezáltal Mattauer vonakodó, felemás pálfordulása. Jól szervesül a regény menetébe számos amatőr szerző tiszteletre méltó, de főként csak forrásértékű, inkább csak archívumba és nem az irodalomba illő, tanúságtevő műve (melyekre az utolsó oldalakon hivatkoznak is).

Mattauer alakja nem nagyon hasonlítható Wallenberghez vagy Perlascához – igaz, ők civil oldalról kapcsolódtak az embermentés feladatába. Az SS-tiszt meghasonlása lényegesen romantikusabb regénybe illene – de kétségtelen, hogy léteztek hozzá hasonló figurák, akiknek nevét A világ igazai (Jad Vasem) listája őrzi.

Különösen mellbevágó a békeidők kezdetéről szóló történetszál. Jelenetei – a jegyzőkönyvet lefordító túlélő meggyanúsítása, megzsarolása és ügynökké beszervezése – a sztálini iskola továbbélését („Mindenki gyanús!”) mutatják meg – és persze előrevetítik a konstruált perek metódusait és légkörét is.

Akár a korábbiakban, ebben a regényben is fölbukkannak Tarjányi „alteregói”, a modern stratégiai gondolkodású német tisztek és orosz felderítők (meg partizánok). Az álcázások, közelharcok és leszámolások pontos felépítése olyan rejtett szerzői névjegy, mint Mozartnál a trilla-motívum. Ezek a legpontosabban megrajzolt, leghitelesebb, átélt jelenetek.

A mű egésze: visszaemlékezés, melyet kórházi szituáció foglal keretbe. A haláltábort túlélő egykori kamaszlány – immár idős, sokat meg- és túlélt hölgy – meg szobatársa, a hallgatóságát jelentő fiatalasszony találkozása. A hölgy azon tüntetők és (a rendőrség szóhasználata szerint) rendbontók egyike, akik tettlegesen is tiltakoztak a Szabadság téri emlékmű ellen. Ebben a kórtermi epizódban fogalmazódik meg a címben is leírt gondolat. A felejtés olykor lehet gyógyító hatású is, ám az idős Laura esetét tekintve mégiscsak az egyetlen tisztességes út: a nem-felejtés. Kár, hogy éppen a kerettörténet zárásában döccen meg kicsit a regény. (Lehet, hogy ebben részes volt a megrendelő, a könyvkiadó.) A jó dramaturgiájú egészet követő lezárás lehetett volna erősebb, jobban megformált. Talán ütősebb is – hiszen a cím maga előre ígéri a záró mondatokat.

Mégis fontos tett ez a könyv. Eljuthat azokhoz, akik számára a Nemes Jeles László Saul fia című – cannes-i nagydíjas – filmjében említett Sonderkommando ismeretlen fogalom. Laura néni életének történetével figyelmeztet arra is: olykor változik a színe a múltnak. Tegyük hozzá: a mai turulszobros emlékezethamisítás gusztustalansága megint felidézi a múlt már sokszor látott átfestését.

Tarjányi Péter és Dosek Rita

Tarjányi Péter és Dosek Rita

Tarjányi Péter, Dosek Rita: A felejtés bűne
Patmos Records, Budapest, 2014
304 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft
ISBN 978 963 961 7896