Tarjányi Péter, Dosek Rita: A felejtés bűne (részlet)

(a kórteremben)

Zűrzavarosat álmodott. Tudta, hogy mélyen alszik, mégis egyik fele valahogyan érzékelte mi történik a kórteremben. Furcsa mód hálás volt annak az erős hangnak, ami szinte kirántotta az álomból. Lassan kinyitotta a szemét. Két férfi állt a kórteremben. Először azt hitte, hozzá beszélnek, de amint kitisztult a kép előtte, meglepődve tapasztalta, hogy a vele szemben fekvő idős nénit faggatják.

– Először a személyi adatait akarom ellenőrizni – mondta a magasabb férfi. – Leának vagy Laurának hívják?

– Leaként anyakönyveztek, Laura a magyar nevem – hallatszódott a néni hangja.

– Értem. Akkor most szépen elmondja nekünk, hogy mit csinált pontosan a tüntetésen, kik voltak a szervezők, és hogyan tartották egymással a kapcsolatot.

Ágnes nem értette a kijelentő mondatokat, szinte parancsoknak tűntek. Izgatottan felült. A hasába nyilalló fájdalom éles volt. Felszisszent. Az alacsonyabb férfi ekkor fordult felé.

– Ne zavarjon bennünket – mondta.

Ági dühe egy pillanat alatt az egekbe szökött.

– Mi az, hogy ne zavarjak? – csattant fel. – Ez egy kórház, ember. Itt azért fekszenek a betegek, mert fáj valamijük. Egyáltalán kik maguk? Mert a stílusuk alapján nem orvosok, az biztos.

– Rendőrök vagyunk – fordult felé most már a magasabbik is. – És éppen ki akarjuk kérdezni az idős hölgyet.

– Hát, kérdést még nem hallottam – jegyezte meg Laura néni szigorúan. – Fiatalember, maga utasításokat osztott eddig.

A rendőr láthatóan bosszús lett.

– Nézze – fordult Laura néni felé –, vagy válaszol a kérdéseinkre, és gyorsan végzünk, vagy nem mond semmit, és akkor a kórházból való kijövetele után beidézzük a rendőrségre. Az viszont egy sokkal hosszabb procedúra lesz.

Ágit zavartan húzta össze a szemöldökét.

– De miért vannak itt? Mit csinált a néni?

– Ez nem önre tartozik – mondta az alacsonyabb.

– Mi? De hát én is itt vagyok, nem? Milyen kihallgatás ez, a hétszázát? Mindjárt szólok az orvosoknak és azok helyre rakják magukat! – csattant fel. – A néni otthon leesett valamiről takarítás közben. Eltörött a válla, nyilván pihenni akar. Mi ebben a bűnügy?

– A néni, ahogy maga hívja – fordult felé ismét az alacsonyabbik – nem a hokedliről esett le otthon, hanem felmászott egy emlékműre, miközben a társaival kormányellenes plakátokat akart kihelyezni.

– És ezért vannak itt? – értetlenkedett Ági. – Egy transzparens miatt?

– Nem, kis szívem – kuncogott fel Laura néni. – Azért mert az, aki lerántott, utána kapott egyet tőlem. – Ági végképp összezavarodott, annyira szürreális volt az egész helyzet: a kórház, a verekedő idős hölgy, a keménykedő rendőrök. – Egyébként meg – mondta tovább a néni a rendőrök felé fordulva – nem másztam fel az emlékműre. Két hete körbe van kordonozva, és belül ott vannak a maga rohamrendőr kollégái. Teljes harci díszben – mutogatott jobb kezével. – Esélyem sem lett volna a szoborig eljutni. A kordon oldalához támasztottam egy szétnyitható széket, amit otthonról hoztam. Erre léptem fel és innen rántott le az a férfi. A lepedőt, amire a véleményünket írtuk, szintén. Fel sem tudtam rakni, mert velem együtt az is a földre került – magyarázta. – A földön feküdtem, még a cipőm is leesett, és az a behemót ahelyett, hogy segített volna, még a transzparensemet is összetaposta! Ezek után fogtam a cipőmet, és az orrába vágtam, hogy vegye már észre magát.

– Tehát elismeri, hogy bántalmazta a férfit – jelentette ki a magasabb rendőr.

– Bántalmaztam? – nevetett meghökkenve Laura néni. – De szépen fogalmaz, fiam! Igen! Miután lerántott, eltörte a vállam, majd megtaposta a plakátot, felálltam és megütöttem. És egyáltalán nem bánom!

– A feljelentő orra eltört, és emiatt nyolc napon túl gyógyuló sérülést szenvedett.

– Ó, tehát feljelentett – emelte fel a kezét Laura néni. – Hát ez Magyarországon mindig gyorsan ment. Hány éves egyébként az a szegény ember?

– Nem adhatunk ki információt – közölte az alacsonyabb rendőr.

– Értem – bólogatott a néni. – Szerintem, ha volt huszonhat éves, akkor sokat mondtam. Magas, rövid hajú, sportoló kinézetű az áldozat, igaz?

A két rendőr a helyzet abszurditásán feszengve láthatóan zavarba jött.

– Mi csak a munkánkat végezzük. Parancsot teljesítünk.

– Ja, parancsot… – ismételte megvetéssel a néni. – És akkor már nem is felelősek a tetteikért, igaz? Hát, kedveskéim, akkor bizony bűnös vagyok, tegyék, amit tenniük kell, és tartóztassanak le egy nyolcvannégy éves öregasszonyt.

– Tehát, el tetszik ismerni a tettlegességet? – kérdezett vissza újra a magasabbik férfi.

– Nem – jelentette ki a néni. – Engem támadtak meg, és csak védekeztem. Ezt nyilván az az izmos feljelentő ősember is pontosan tudta. Látta, amikor a mentő értem jött, és hallhatta a mentőorvos diagnózisát, hogy valószínűleg törésem van. Ezt hallva betojt, és gyorsan feljelentett, hogy ne neki, hanem nekem kelljen védekeznem. Őt kérdezzék, mit tett, mielőtt kapott egyet az orrára, ne engem!

– Más kérdések is felmerülnek – hozakodott elő kényszeredetten az alacsonyabbik férfi. – Mondja el, kik szervezték a rendezvényt, és hogyan tartják a tüntetők a kapcsolatot!

Ágnes dühe ismét az egekbe csapott.

– Ezt is a feljelentő akarja tudni, jóember? – kérdezte.

– Nem, ezt a felettesem – mondta végképp zavarban a rendőr. A magasabb, hogy mentse méltóságuk látszatát, élesen felcsattant.

– Ismételten megkérem, hogy ne zavarja a jegyzőkönyv felvételét. Ha folytatja, kivitetem a szobából.

Ágnes fájdalmaival mit sem törődve teljesen felült.

– Na, most álljon le! – kezdte. – Nem elég, hogy egy idős embert szabálytalanul hallgatnak ki – mert ez kihallgatás, nem jegyzőkönyvfelvétel –, még engem is megfenyeget?

– Nincs itt semmi szabálytalanság – emelte meg a hangját a rendőr.

– Nincs? – kérdezte Ági. – Azt hiszi, nem látom, hogy csőbe akarja húzni a nénit? Azt akarja, hogy beismerjen valamit, aztán már le is zárhatja az ügyet. Hol itt az ügyvéd? Hol volt a néni jogainak ismertetése? Mondta neki egyáltalán, hogy akár hallgathat is? Közölte Laura nénivel, hogy tanú vagy gyanúsí­tott? Egyébként meg több lónak is elég fájdalomcsillapítót kapott, így az egész meghallgatás semmit sem ér!

– Mi maga? Ügyvéd? – kérdezte immár jóval halkabban a rendőr.

– Nem, újságíró – csattant Ágnes hangja. – És ha vizsgálat lesz, el fogok mondani mindent, amit most láttam és hallottam. Talán meg is írom!

A két rendőr összenézett. Az alacsonyabb intett a fejével a kórterem előtti folyosó irányába. A magasabb bólintott, és kimentek. Ági hátradőlve kilátott a folyosóra, ahol a magasabb rendőr éppen telefonálni kezdett.

– Elképesztő mit csinálnak ma a rend őrei itthon – fordult Laura néni felé.

– Ugyan kedveském – rázta meg a fejét a néni –, ők csak félnek. Meg akarnak felelni a főnökeiknek, és a főnökeik főnökeinek. Semmi olyat nem csinálnak, amit ne láttam volna már.

– Milyen tüntetés volt, amin kint tetszett lenni?

– Egy olyan megmozdulás, ahol felemeltük a szavunkat azok ellen, akik ma már szinte tagadják a deportálást és a háborús borzalmakat. Azt mondják, nem is történt semmi, sőt mi, zsidók kitaláltuk az egészet.

– Á – válaszolta Ági. – Maga holokauszt-túlélő. Most már értem. Ez kényes téma itthon. Sajnos nem tudnak a helyzet kezelésében megegyezni a felek.

– Megegyezni? – visszhangozta Laura néni. – Miben kéne megegyezni? Több százezer embert átadott és eladott az akkori magyar állam. Sőt: segített a náciknak a gyilkosságokban. Ezen nincs mit megegyezni.

Ági megszeppent a néni szemében fellángoló dühtől. Újságíróként tudta, hogy Magyarországon évtizedek óta nem lezárt társadalmi vita a magyar állam háborús részvétele a holokausztban. Mielőtt megszólalhatott volna, a két rendőr ismét belépett a kórterembe.

– Beszéltünk a főnökünkkel és elmondtuk, hogy ön, asszonyom, áldozatnak tartja magát. Abban maradtunk, hogy a rendezvényről készült rendőrségi videók ellenőrzése után keressük meg újból. Jó lesz így? – próbált mosolyogni Laura nénire.

– Ezt megtehették volna korábban is – válaszolta az idős asszony. – De természetesen elfogadom.

A két rendőr bólintott, és elköszönve a nénitől, távoztak.

– Hát, a nevüket csak nem tudtuk meg – mondta félig magának Ági.

– Bemutatkoztak nekem az elején – mondta az idős hölgy. – Valamilyen Kristófnak és Ferencnek hívják őket.

Ági bólintott és hátradőlve próbált kényelmesebben elhelyezkedni. Becsukta a szemét.

– Bocsánat – hallotta ismét a néni hangját. – Nem akartam durva lenni az imént. Tudom, hogy itthon megváltozott a világ, és látom, hogy lassan nekünk túlélőknek kell bizonygatnunk a múlt történéseit. De erről nem a maiak tehetnek, vagy csak részben.

– Ön tényleg túlélő? – kérdezte Ági. – Ott volt Auschwitzban?

– Igen – bólintott a néni. – Ott és máshol is.

Ági érdeklődve pillantott a nénire, legbelül örült, hogy valaki elvonja a figyelmét bánatáról.

– Akar erről mesélni? Úgysem tudok még legalább két napig mit csinálni. Szívesen hallgatom!

Laura néni tekintete az ablakból látszódó szélfútta falevelekre tévedt.

– Azt hiszik, hogy az egy más világ volt… – mondta keserűen. – Pedig nincs több világ, csak egy. Ha elfelejtjük a múltunkat, arra ítéljük a jövő generációját, hogy elkövesse ugyanazokat a hibákat, mint mi – emelte fel a fejét. Ági érdeklődve figyelte, hogyan változnak meg a néni arcvonásai. Úgy érezte, egyszerre szállják meg jó és borzalmas emlékek, lénye mégis erőt sugárzott. – Ha tényleg érdekli, hosszú mese lesz. A német megszállás egy hűvös tavaszi napon kezdődött…

Tarjányi Péter, Dosek Rita: A felejtés bűne
Patmos Records, Budapest, 2014