Jelenetek egy kapcsolatból | Duke of Burgundy / Peter Strickland filmje

Abonyi Barbara |

Peter Strickland, a lassan tiszteletbeli ma­gyar­rá avanzsáló rendező szereti kicsit megpisz­kálni a műfajokat. Korábban a Berbe­rian Sound Studióval értelmezte némi­leg új­ra a giallo filmeket, a Duke of Burgun­dyval pedig a fülledt erotikus filmek­kel teszi ezt. Azazhogy nem telje­sen.

Az előzetes megtekintésekor teljesen azt hittem, hogy valami ilyesmit fogok látni. Leszbikus lepkegyűjtők valami vidéki kúriában – gondoltam –, szado-mazochisztikus viszonyok, szex, szenvedély, bőrcsizma, ilyesmik. Pogány módon még A szürke ötven árnyalata is beugrott, mostanság divatos dolog úszkálni a népszerűnek mondott történetek farvizén. Mi van, ha ahhoz akar hasonlítani? (Bár őszintén reméltem az ellenkezőjét.) Nos, Strickland itt bizony kiszúrt mindenkivel, én pedig nagyobbat nem is tévedhettem volna. A film a legkevésbé sem tekinthető erotikus thrillerdrámának. Ellenben rendkívül finom és érzékeny, pontos bemutatása kapcsolatoknak, illetve az azokon belüli hatalmi játszmáknak.

A történet kezdetén Evelynt (Chiara D’Anna) látjuk, aki minden jel szerint szolgálólányként dolgozik a biológus-lepkegyűjtő Cynthiánál (Sidse Babett Knudsen). Elkésik, kisebb-nagyobb hibákat követ el a ház körüli munkában, amiért is Cynthia eleve ridegen bánik vele, később pedig megbünteti. Ezek a büntetések pedig egészen konkrétan szexuális jellegűek. Hamarosan napvilágra kerül azonban a helyzet fonák oldala. A büntetést, a megalázást egyáltalán nem Cynthia találja ki. Éppenséggel Evelyn az ötletgazda. Kis levélkéket hagy pontos utasításokkal, hogy a másik mikor nyisson rá („öt percnél több, de negyedóránál kevesebb, úgy, hogy ne számítsak rá”), mit kifogásoljon a munkában, és mi legyen a büntetése. Cynthia az elején ezt elnéző mosollyal teljesíti. Látszik, hogy ez a játék neki jóval kevésbé szükséges, mint a másiknak. Nem a saját kedvéért teszi, és ez meg is látszik – belealszik a várakozásba, többször memorizálja a szövegét, és lelkiismeretesen issza a pohár vizeket, hogy a megfelelő ponton a megfelelő módon büntethesse ifjú társát.

Az is szépen lassan világos lesz, hogy ez a világ, bár hasonlíthat talán a negyvenes évek egy békés változatára, nagyon nem a mi világunk. Egy szál férfi sem tűnik fel sehol, csak nőket látunk – illetve tudományos előadásokon néhány felöltöztetett kirakati babát a közönség soraiban. Az is kiderül, hogy errefelé nemcsak Cynthia szenvedélye a lepkék és a bogarak, hanem mintha a környéken senki nem lenne, akinek más a foglalkozása. És nem is csak az ő játékuk a megalázósdi. Amikor az Ács méretet vesz egy készülő alvóládához, úgy emlegeti, ki mindenki kért eddig hasonlót az utcában, mintha egy népszerű kerti bútorról lenne szó. Nagyon úgy tűnik tehát, hogy ebben az univerzumban Cynthia és Evelyn kapcsolata legalábbis átlagos.

Mindez a kicsit szürreális, elvarázsolt közeg pedig paradox módon könnyebbé teszi, hogy a lényegre koncentráljunk. A két nő lehetne akárki más. Lehetnének férfi és nő is, kutathatnának lepke helyett akár japán miniatúrákat, vagy akár bányászok is lehetnének. A szexuális játékaik is lehetnének sokkal extrémebb, vagy éppenséggel hétköznapibb vágyak is annál, mint a másik arcára ülni, vagy emberi toalettnek használni az alárendeltet. A dolog veleje ugyanis a kapcsolatok dinamikája – mégpedig abból a szempontból, hogy mit teszünk meg a másik kedvéért. Ilyen helyzetekben mindannyian kötünk kompromisszumokat. Az igazi kérdés az, hogy mikor lesz ez túl sok, mennyit lehet egyáltalán elvárni egymástól, és mit tehetünk, ha a másik kevésbé partner abban, amit mi szeretnénk?

Generációs különbségekről is szó van: Cynthia ugyanis idősebb Evelynnél, és a behódolása a domina szerepbe (micsoda kontraszt) leginkább a félelemből fakad, hogy a másik elhagyja, ha nem viselkedik megfelelően. Ugyanakkor neki már más az életritmusa, fizikailag kevésbé bírja a tempót – és igen, el tudná képzelni azt is, hogy ne csak szexuális játék kapcsán legyen érdekes mondjuk a derekának megmasszírozása, hanem ezt Evelyn puszta szeretetből is megtehetné. Ennél hétköznapibb problémák nehezen elképzelhetőek, ez mindannyiunknak ismerős. Strickland tehát ezekről akar velünk beszélgetni – a két színésznő pedig tökéletes partner is ebben. Minden rezdülésük csodálatosan hiteles, a játékuk magával ragadó. Nincs pedig könnyű dolguk: két korban és habitusban is különböző ember kapcsolatának legkülönfélébb fázisait kellett igen közelről megmutatniuk, és nem hibáznak.

Ha már a közelieknél tartunk: a film képi világa elvarázsol. A Cat’s Eyes indie-pop duó zenéjével karöltve egy nagyon más világba kalauzol el, ahol mintha jó régen megállt volna az idő, és csak a körforgás lenne örök. De minden kis részlet egyszerűen gyönyörű, és azon kapjuk magunkat, hogy elmélázunk a mosóvíz felszínén megcsillanó szivárványos buborékon, vagy egy gombakalapon mászkáló cincért figyelgetünk. Ezek a részletek általában valamifajta természetes békét és nyugalmat sugároznak, nincs bennük feszültség. Kizárólag a felszín alatt és az arcokban, nem fizikailag a világban. A lepkék és rovarok metaforája olykor nagyon találóan alájátszik annak, ami éppen történik a két nővel. Az egész olyan atmoszférát hoz létre, amit nagyon sokáig nem is lehet elfelejteni – de szerencsére nem is kell. Ami pedig a tizennyolcas karikás tartalmakat illeti, a film meglepően szűkszavú e szempontból. Explicite alig látunk valamit abból, ami történik, bár direkt utalások persze elhangzanak. De a karakterdrámát nem nyeli el olcsó, öncélú pornó.

Gyönyörűen fényképezett, szép és magával ragadó kapcsolati dráma a Duke of Burgundy. Filmínyenceknek mindenképpen kötelező darab a színészi játék és a látvány miatt. (Ami pedig az ötven árnyalatot és egyebeket illeti, Strickland a sajtótájékoztatón elmondta, hogy az újságíró, aki rábeszélte, hogy megnézze az ún. sikerfilmet, még mindig lóg neki a mozijegy árával…)