Tarjányi Péter, Dosek Rita: Forradalmár (részlet)

Posted on 2015. május 4. hétfő Szerző:

0


TarjanyiDosek_Forradalmár-bor180Első rész | 1913. május

| Első fejezet |

Az ébredő falvakban kakasszó visszhangzott, a hajnali párafelhő még sűrű, fehér takaróként borult a dombokra. A napfény csak egy-egy résen tudta áttörni a köddunyhát, hogy mosolyt csaljon a munkások arcára. A nyirkos, hideg levegő átjárta a földekre induló parasztok testét. Lehajtott fejjel, nyakukat behúzva baktattak az úton.

Hirtelen távoli patkódobogásra lettek figyelmesek, a tejfehér massza azonban nem fedte fel a hangok forrását. A parasztok megálltak, és tanácstalanul néztek körbe. A dübörgés egyre hangosabb lett, és valószínűtlenül gyorsan közeledett, mintha egy kísértetjárat robogna feléjük. Többen kimentek a mező szélére, hogy még véletlenül se állják útját a veszedelmesen közeledő járműnek. A felhőbe vesző úton lassan alakot öltött egy fekete konflis. Hatalmas, fekete mének húzták, egyre sebesebben vágtatva gyűrték maguk mögé az utat. Orrlyukaik kitágultak, testükön fehér tajték rajzolta körül az izmokat. A hajtó kiáltásával mind nagyobb iramra sarkallta őket, és közben erősen tartotta a gyeplőt. Keze szinte mozdulatlanul úszott a levegőben, miközben teste ide-oda rázkódott a fogattal együtt.

A császári címert viselő konflis iszonyatos sebességgel száguldott végig a falvakon, útját a mellette vágtázó két fegyveres biztosította, a hintóhoz illő éjsötét lovakon. A kocsis csak akkor lassított, amikor elfordította a fogatot az Eszterházy-birtok felé. A kovácsoltvas kapun már peckes ügetésben hajtottak be.

– Hóóó! – kiáltotta mély hangján a kocsis, ahogy a kastély elé értek, és hanyatt dőlve megfeszítette a gyeplőt. A hatalmas robajra a főkomornyik jelent meg az ajtóban, és sietős léptekkel szaladt a váratlan vendég elé.

Amint a konflis megállt, a kocsissegéd lepattant a bakról, és kinyitotta a fogat ajtaját. Egy díszegyenruhát viselő, elegáns férfi lépett ki belőle, összehúzta magán a kabátját, és felhelyezte a tiszti sapkáját. A komornyik a vendég elé lépett, és fejet hajtott, láthatóan ismerte a férfit.

– Hol van a gazdája? – kérdezte a tiszt sietősen.

– A gróf úr kilovagolt – felelte a szolgáló tisztelettudóan.

– Ilyen korán? – firtatta a katona.

A komornyik sokat sejtetően bólintott.

– A nagyrétre – válaszolta. A férfi nagyot sóhajtott, láthatóan nem tetszett neki a hír. Fejével biccentett az egyik fegyveresnek, aki azonnal mellé léptetett, és leugrott a lováról.

– Párbajozik – morogta alig hallhatóan az elegáns uraság. A komornyik nem válaszolt, de arckifejezése elárulta, hogy a vendégnek igaza van.

– Mire visszaérek, cseréljék le a lovakat! – utasította a kocsist, majd felpattant a lóra, és a hatalmas platánokkal szegélyezett úton elvágtázott.

Gróf Eszterházy Richárd mélyet szippantott az esőillatú hajnali levegőből. Szinte egynek érezte magát a természettel hófehér szőrű harci ménjén. A szürke elégedett horkantásokkal jelezte gazdájának a korai kilovaglás miatt érzett örömét. Eszterházy büszke tartással lovagolt az őt váró társaság felé. Egyszerű lovagláshoz öltözve is minden porcikája méltóságot árasztott. Mindez nemcsak neveltetéséből, de eddigi életútjából is fakadt. Tiszti kinevezéseit a sikeres küldetéseinek köszönhette, melyek csaknem egytől egyig titkos, külföldi megbízatások voltak a császártól. Nagyon kevesen ismerték hírszerzői érdemeit, ezért tisztában volt vele, hogy gyors katonai előmenetele egyesekből elismerést, irigyeiből azonban felháborodást váltott ki. Büszke emberként azonban sosem hagyta szó nélkül az őt érő sérelmeket. Kihívója éppoly pökhendin állt a hatalmas tölgyfa alatt most is, akár azon az estén, amikor névjegyet cseréltek. Eszterházyt talán nem dühítették volna annyira Bánffy báró becsmérlő szavai, ha csak egy kicsit is tisztelte volna párbajellenfelét. Bánffy képességei azonban messze alulmúlták Eszterházy tisztekkel kapcsolatos elvárásait, és ennek azon a bizonyos estén hangot is adott. Dilettáns pojácának, kirakati bábunak nevezte a kapitányi rangban tetszelgő magyar nemest.

„Talán kicsit túlságosan felöntöttem a garatra” – gondolta, felidézve magában az éjszakát, amikor barátaival együtt ünnepelte őrnagyi kinevezését. Biztosan a sors akarta, hogy Bánffy is éppen ott italozzék, és ne bírja szó nélkül hagyni a vidám társaságot. Eszterházy megvetően figyelte a bárót, túlságosan is rangján alulinak tartotta ezt a párbajt, de vérbeli arisztokrataként nem utasíthatta vissza a kihívást.

Leugrott a lováról, és közelebb sétált a négy főből álló társasághoz. A bíró megboldogult apja jó barátja volt, aki fiaként tekintett Eszterházy grófra, bár csak tízéves koráig vett részt a neveltetésében. Noha soha nem beszéltek róla, a fiatal gróf úgy érezte, hogy az öregúr tisztában van küldetései természetével, és a szeme villanásából most arra következtetett, hogy ő sem helyesli ezt a viadalt. Bánffy persze mit sem sejtett a háttérben húzódó eseményekről. Büszkén feszített az alkalomra készíttetett ruhájában. Két segédje hozzá hasonlóan nagyképű alaknak tűnt, Eszterházy csak látásból ismerte mindkettőjüket.

– Gróf Eszterházy, mikorra várhatók a segédei? – kérdezte a döntőbíró, amint a gróf közelebb ért hozzájuk. A fiatal császári és királyi őrnagy pontosan tudta, hogy az öreg nem nézi jó szemmel az állandó csetepatéit. Mióta Fertődön állomásozott, túl sok ideje jutott a környezetét ért igazságtalanságok orvoslására. Így állandó vitába keveredett a parasztokat inzultáló járásbéli dzsentrikkel, ami általában párbajban végződött. A mostani viszont más volt, a hadseregen belül is felkavarhatta a port. Báró Bánffy ugyanannak az ezrednek a tisztje volt, amelynek papír szerint Eszterházy gróf is a tagja volt, így akárhogy is végződött az összecsapás, mindketten megüthették a bokájukat, mert az efféle igazságtétel tiltott dolognak számított Ferenc József hadseregében.

– Nincsenek segédeim – felelte Eszterházy –, magam jöttem.

– Akkor nem engedhetem önöket párbajozni – kapott az alkalmon a bíró. – Nem beszélve arról, hogy ön magasabb rendfokozatban van, mint Bánffy kapitány, ezért, ha párbajozni akarnak, mindkettőjüknek le kell mondaniuk a rangjukról a párbaj idejére! Báró Bánffy már meg is tette ezt…

– Természetesen én is lemondok az őrnagyi rendfokozatomról – legyintett a fiatal gróf a bíró felé. – A harctéren sem nézi a lövedék, hogy kit talál el.

– Még soha nem láttam a harctéren, őrnagy úr – nyomta meg gúnyosan az utolsó szavakat a báró. – A jegyzőkönyv kedvéért lemond a tiszti beosztásáról, hogy ne nevezhessék gyávának, de úgy akar kihátrálni a párbajból, hogy nem hoz segédeket? Pedig itt csak egy ellenséggel kell megküzdenie! – nevetett két segítőjére nézve Bánffy. – Most nem tudja kihúzni a császár a bajból egy aranycsillaggal vagy kitüntetéssel!

Eszterházy gróf mosolyogva figyelte ellenfelét, akinek arca látszólagos jókedve ellenére zavartan vörös volt, és minden szónál hevesen gesztikulált. Látható volt, hogy erőltetett vicceivel csak idegességét próbálja palástolni. „Az ideges ember pedig sokszor elkapkodja a dolgokat, és hibázik” – gondolta Eszterházy. A gróf számba vette a gyengeség minden apró, látható jelét, és azonnal tudta, hogyan fog elbánni Bánffy kapitánnyal. Honnan is tudhatta volna a báró, hogy őrnagyi kinevezését nem a császár barátságának, hanem a legutóbbi egyiptomi kiküldetésének köszönhette! Ahogy másoknak, a bárónak sem volt fogalma arról, hogy a gróf a brit titkosszolgálat kiiktatásával egy nagy fegyverszállítási megállapodást hozott össze az Osztrák–Magyar Monarchiának. A küldetés teljesítése során meg is sérült, ami miatt a Monarchia legmagasabb katonai kitüntetésével, a Mária Terézia-renddel is jutalmazták. A lövedék a combjába fúródott, nem messze állt meg az artériától, és csak hosszas műtéti beavatkozással tudták eltávolítani. Eszterházy emiatt bicegett néhanapján, főleg, ha az idő nyirkosra fordult. Sántaságát úgy próbálta palástolni, hogy sétapálcával kezdett járni, ami nemcsak plusz támasztékot, de titkos fegyvert is jelentett a hírszerzői mindennapokban.

Eszterházy mérges volt magára, amiért hagyta idáig fajulni az eseményeket. Annyival több volt, mint a vele szemben álló férfi, mégsem tehetett semmit, mivel nyilvános helyen kezdték sértegetni egymást. Bár be kellett vallania magának, már a báró személye is végtelenül fel tudta bosszantani. Minden alkalommal, ha találkoztak, szinte késztetést érzett, hogy megleckéztesse, és ha már így alakult, jól akarta csinálni.

– Vagy talán azt akarja mondani, hogy nem tudta, mik a párbaj szabályai? – provokálta tovább Bánffy. – Szép kis katona maga!

– Csak nem akartam fölénybe kerülni.

Eszterházy figyelte, ahogy ellenfele segédei készségesen elveszik a báró vállára terített kabátot, és felkínálják neki bőrkesztyűjét. „Micsoda pojáca” – gondolta magában.

– Ez teljességgel lehetetlen, így nem hagyhatom önöket összecsapni! – állt közéjük a bíró.

– Csak írjon be két nevet találomra a jegyzőkönyvbe – vont vállat Eszterházy.

– Azt nem tehetem! – tiltakozott az öreg.

– Akkor legyen olyan jó, urambátyám, és görbítse a saját nevét a rubrikába – kérte a fiatal gróf, de közben le sem vette a szemét Bánffyról. – Kezdhetjük? – kérdezte.

– Nekem megfelel! – válaszolta sziszegve ellenfele. – Az őrnagy úr nyilván nem akar még több szemtanút, amikor csúnyán alulmarad a küzdelemben.

– Úgy? Majd meglátjuk – jegyezte meg nyugodt hangon Eszterházy.

– Itt mit sem számítanak az udvarbéli barátai! – fröcsögte kihívója. – Köszönetet mondhat nekem, ma megszerzi az első kard általi sebhelyét! Majd eldicsekedhet vele, hogy egy csatában szerezte!

– Nagyszerű – dobta le a kabátját a gróf is. – Ezek szerint kiválasztotta a fegyvert! – fordult a döntőbíróhoz.

– Tehát, kard… – hümmögött a bíró. Az öreg láthatóan feladta, hogy a gróf lelkére beszéljen. Nyilván nem akarta kényelmetlen helyzetbe hozni a fiatal arisztokratát a könyörgésével. A segédek meg sem várták a felkérést, máris előhoztak két kardot.

– Ne olyan sietősen – emelte fel a kezét a bíró. – Nyomatékosan újra megkérem önöket, hogy a nézeteltéréseiket inkább szóban vitassák meg, és a fegyvereket csak jelképesen használják! Először is meg kell kérdeznem a feleket: hajlandók-e kibékülni. Báró Bánffy János, ön a sértett fél. Eszterházy gróf, hajlandó elnézést kérni?

– Nincs okom rá – ingatta a fejét Eszterházy továbbra is farkasszemet nézve Bánffyval. – Semmi olyat nem állítottam, ami ne lenne igaz.

– Maga nyilvánosan megalázott! – csattant fel Bánffy. – Alaptalan hazugságokkal rágalmazott! És hozzá nem értőnek nevezett a tiszttársaim társaságában!

– Nos, ismert tény, hogy maga alig bírta elvégezni az elemi iskolát – felelte Eszterházy ugyanolyan higgadtsággal, ahogy néhány napja. – A maga által vezetett katonai gyakorlatok pedig egytől egyig kudarcba fulladtak, így a dilettáns kifejezés véleményem szerint tökéletesen helytálló volt, csak úgy, mint a pojáca, hiszen csak magára kell nézni ebben az öltözékben…

A báró szinte magán kívül volt a dühtől. Eszterházy már várta, hogy ellenfele mikor szegezi neki a kardját. Felkészült az ellentámadásra, de a bíró gyorsabb volt nála. Sétapálcájával leütötte Bánffy kapitány kezében felemelkedő pengét, még mielőtt a grófra támadhatott volna.

– Csak lassan! – próbálta csillapítani a feleket, mielőtt még jobban elszabadultak volna az indulatok. – Akkor kijelenthetjük, hogy nem békülnek – állapította meg. – Ennek ellenére, el kell napolnunk a párbajt, mivel ön, gróf úr, nem rendelkezik két segéddel. Még ha a magam nevét az öné mellé is írom, akkor sincsenek meg a bajvívás szükséges feltételei.

– Ez csak formaság… – nézett rá kérően Eszterházy.

Ebben a pillanatban egy lovas tűnt fel a távolban. A párbajozók egy percre megfeledkeztek egymásról, és kardjukat leengedve figyelték a közeledő alakot. A törvény büntette a párbajozást, azonban ritkán került sor büntetés kiszabására, mert ez csak amolyan látszattörvénynek számított. Császári tisztek esetében azonban mégis volt példa rá, hogy igen kellemetlen következménnyel járt a karrierjükre nézve, ha valakit párbaj közben rajtakaptak a csendőrök.

Eszterházy hamarosan felismerte a lovasban a Monarchia egyik legfontosabb parancsnokának tiszti szárnysegédjét.

– Gróf Eszterházy! – kiáltotta a lovas, amint hallótávolságba ért. – Sürgős üzenetet hoztam!

– Na lááám – húzta el gúnyosan a száját Bánffy. – A fejemet rá, hogy a gróf úr szándékosan időzítette úgy udvari barátjának érkezését, hogy kimentse magát a párbaj alól! A császár keze idáig is elér…

A lovas megállította a lovát, és megvetően a báróra nézett.

– Ki ez a férfi? – kérdezte Eszterházytól.

– Nem fontos – sóhajtotta a gróf.

„Úgy látszik, ma nem tudok elégtételt venni a becsületemért” – gondolta. Tudta, hogy jó barátja, Maximilian Ronge őrnagy, a császári hírszerzés helyettes vezetője csakis fontos ügyben küldethette érte a szárnysegédjét.

A küldönc hosszasan nézett a báróra. Arcán látszódott, hogy noha épp csak most találkoztak, máris mélységesen megveti a piperkőc férfit. Végül nagyot sóhajtott.

– Nem állok a becsülete útjába – mondta. – Intézze el gyorsan az ügyét, aztán menjünk!

Eszterházy köszönésképpen meghajtotta a fejét, igazából remélni sem merte, hogy a tiszttársa nyíltan szemet huny a kihágás felett. Visszafordult a bíróhoz.

– Nos, itt a második segédem… – jegyezte meg halkan, majd mélyen Bánffy szemébe nézett. – Még most is azt hiszi, hogy ki akarok bújni a párbaj alól?

A báró pökhendisége egy pillanat alatt eltűnt az arcáról. A tekintete mindent elárult.

A gróf kiváló harcos volt, számtalan csatában vett részt a Monarchia oldalán, és nemcsak katonaként, de arisztokrataként sem tűrhette, hogy holmi senkiházik sértegessék.

– Első vérig vagy halálig? – kérdezte még utoljára ellenfelét. – Döntse el, hogy mit szeretne jobban, szégyenben élni, vagy párbajban meghalni!

– Ma nem én fogok itt meghalni! – kiáltotta Bánffy, és kardját előretartva támadásba lendült. Eszterházy számított a szúrásra. Villámgyorsan oldalra lépett, és lefelé ütötte a felé törő pengét, aztán egy köríves mozdulattal, kardlappal halántékon ütötte Bánffyt, aki megingott és a földre rogyott.

A gróf mellé lépett, és a torkának szegezte a kardját. Körülöttük feszült csend lett, mindenki lélegzet-visszafojtva figyelte az alig két másodperces történéseket. Eszterházy nem akarta megölni a bárót, csak megleckéztetni, hogy Bánffy egyszer és mindenkorra megtanulja tisztelni katonatársait.

– Igaza van, ma tényleg nem fog meghalni! – mondta egészen közel hajolva hozzá. – De csak azért, mert én így döntöttem!

– Grófom, igyekeznünk kell! – türelmetlenkedett a szárnysegéd.

– Máris megyek – szólt hátra Eszterházy, majd egy apró mozdulattal megvágta a báró fülcimpáját. Tisztek között ez volt a legmegalázóbb sérülés. Az ilyen seb egyet jelentett az „ügyetlen vívó” szégyenbélyeggel. Egy tisztességes párbaj esetén az őrnagy férfihoz méltó vágást ejtett volna ellenfele arcán, de Bánffyt még ennyire sem tartotta. „Csak felvágna vele” – gondolta.

Tarjányi Péter és Dosek Rita

Tarjányi Péter és Dosek Rita

Eszterházy felegyenesedett, és jelentőségteljesen a földbe döfte a kardot Bánffy arca mellé, majd visszasétált a fa alatt legelésző lovához, és felpattant a hátára.

– Gondolja, hogy a szégyenbélyeg megtanítja ezt a piperkőcöt, hogy befogja a száját? – kérdezte tiszttársa.

– Ha mást nem is, talán a kardforgatást ezek után biztosan elsajátítja.

Tarjányi Péter, Dosek Rita: Forradalmár
Elhallgatott évszázad trilógia, 1. rész
Libri Könyvkiadó, Budapest, 2014