Edouard Louis: Leszámolás Eddyvel (részlet)

Posted on 2015. április 28. kedd Szerző:

0


Eddy_borito.inddA szüleim hálószobája

A szüleim hálószobáját csak az utcai lámpák világították meg. Az elöregedett, a sok esőtől és fagytól megviselt spaletták kevés fény eresztettek be, így csak mozgó árnyakat lehetett észrevenni. Dohos, áporodott szag érződött a szobában. A beszűrődő fényben egyébként látni lehetett a szálló port, olyan volt, mintha egy másik, lassabban múló időben lebegne. Órákon át tudtam nézni mozdulatlanul. Amikor kicsi voltam, nagyon közel álltam anyámhoz (a kisfiúk nagyon bensőséges kapcsolatban tudnak lenni az édesanyjukkal), mígnem a szégyenérzet bizonyos távolságot alakított ki közöttünk. Azelőtt mindenkinek lelkendezett rólam, akivel csak beszélgetett: az anyja fia, ehhez ugye kétség nem fér.

Éjszakánként, megmagyarázhatatlan félelem lett úrrá rajtam. Nem akartam egyedül aludni. Pedig hát nem voltam egyedül a szobámban, osztoztam rajta a bátyámmal vagy a nővéremmel. Öt négyzetméteres szoba, a padló betonból, a falakon kör alakú fekete nedvességfoltok, az egész ház nyirkos volt a közeli tavak miatt. Anyám zavarban volt (zavart mondok, mert nem akarom megint a szégyent ismételni, pedig arról volt szó), mikor megkérdeztem, miért nem raknak apámmal padlószőnyeget a betonra Tudod, szívesen tennénk fel padlószőnyeget, talán meg is fogjuk csinálni. Ez nem volt igaz. A szüleimnek nem volt erre pénzük, de nem is állt szándékukban. A cselekvés lehetetlensége megakadályozta az akarás lehetőségét, amivel lezárult minden lehetőség. Anyám be volt zárva ebbe a körbe, amely megakadályozta, hogy bármit is tegyen Szívesen raknánk fel neked padlószőnyeget, de asztmás vagy, és tudod jól, hogy a padlószőnyeg veszélyes az asztmásoknak.

A penészfoltokat slágerénekesnők és tévésorozatok hősnőinek posztereivel takartam el, amelyeket magazinokból vágtam ki. A bátyám, aki a többi keményfiúval együtt a rappereket és a technót szerette, gúnyosan mondta: Nem unod már ezt a zenét, amit csak a csajok hallgatnak (emlékszem, hogy egyszer, amikor a pékhez mentem vele, egész úton arra oktatott, milyen egy igazi fiú járása Megmutatom neked, hogy csináld, mer úgy nem lehet járni, ahogy te mész, ha összetalálkozok a haverjaimmal, és te így mész mellettem, mind a pofámba fognak röhögni).

A szobánkban egy emeletes ágy volt és egy kisebb fabútor, amin a televízió állt, és ha az ember belépett ebbe a kicsi helyiségbe, máris az ágyon találta magát. A szobában alig volt néhány négyzetcentiméternyi szabad hely, ahol állni lehetett. A teret teljesen kitöltötte az ágy és a televízió. A bátyám egész éjszaka azt nézte, és így nem tudtam elaludni.

Persze nem csak a televízió zavart, a fő gond az volt, hogy féltem egyedül aludni, hetente többször a szüleim szobája elé vonultam, amely azon kivételes helyiségek közé tartozott, ahol volt ajtó. Nem mentem be azonnal, kint vártam, hogy befejezzék.

Általános érvénnyel azt a szokást vettem fel (egészen tízéves koromig Valami nincs rendben, mondta az anyám, valami nincs rendben ezzel a gyerekkel), hogy a házban mindenhova követtem az anyámat. Amikor bement a fürdőszobába, az ajtó előtt vártam. Megpróbáltam erőszakkal kinyitni az ajtót, rugdostam a falat, sírtam, üvöltöttem.

Amikor vécére ment, megköveteltem, hogy ne csukja be az ajtót, hogy vigyázhassak, nehogy elillanjon. Ezt annyira megszokta, hogy azóta is mindig nyitott ajtónál végzi a dolgát (ami később már irtózatot keltett bennem).

Nem engedett azonnal. Viselkedésem irritálta a bátyámat, aki bőgőmasinának hívott, nem szenvedhette, hogy egy fiú ilyen sokat sír.

Annyira erősködtem, hogy anyám végül mindig engedett. Az apám viszont szigorú volt, kiabált. Ez volt köztük a szereposztás, amit a rajtuk kívülálló társadalmi erők írtak elő, és amit ők tudatosan alkalmaztak. Anyám Ha nem hagyod abba, megmondom az apádnak, és amikor az apám nem reagált Jacky, bazmeg, te vagy az apja, nem?

Azokon az éjszakákon, amikor annyira féltem, hogy nem tudtam aludni, és a szüleim szobája elé mentem, az ajtón keresztül hallottam egyre jobban felgyorsuló lihegésüket, elfojtott kiáltásaikat, de a lélegzetvételüket is lehetett hallani, olyan vékony volt a gipszkarton fal. (Én bicskával könnyen rá tudtam vésni az enyémre Ed szobája, és még azt az abszurd mondatot – abszurd, hiszen nem volt ajtó – Belépés előtt kopogjon a függönyön.) Anyám boldog nyögései Kurva jó, csináld még, még!

Vártam, hogy befejezzék és beléphessek. Tudtam, hogy előbb-utóbb apám hatalmas, zengő kiáltást fog hallatni. Tudtam, hogy ez a kiáltás tulajdonképpen annak a jelzése, hogy most már be lehet menni a szobába. Megszűnt az ágyrugók nyikorgása. A kiáltást követő csend még része volt a kiáltásnak, ezért még néhány percig türelemmel voltam, késleltettem az ajtó kinyitását. Apám kiáltásának illata lebegett a szobában. Ha ezt az illatot érzem, még ma is mindig felidéződnek bennem gyermekkoromnak e sokszor ismétlődő jelenetei.

Mindig bocsánatkéréssel kezdtem, asztmarohamra hivatkoztam Tudjátok, hogy az asztmarohamba bele lehet halni, ugye ez történt a nagymamával, ez nem lehetetlen, nem elképzelhetetlen (nem így mondtam, de e sorok írása közben vannak napok, amikor belefáradok, hogy rekonstruáljam az a nyelvet, melyet akkor használtam).

Apám nem fogta vissza a haragját, dühösen szidalmazott. Nem dőlt be a nagymama- és asztmatörténeteknek, ezek csak ürügyek, baromságok, egyszerűen csak félek a sötétben, mint a lányok. Fennhangon tépelődött. Aztán azt kérdezte az anyámtól, hogy fiú vagyok-e. Bazmeg fiú ez, vagy mi a fene van? Állandóan bőg, fél a sötétben, nem igazi pasi. De mér? Mér ilyen? Mér? De hát nem lánynak neveltem, úgy neveltem, mint a többi fiút! A rohadt, kurva életbe! A kétségbeesés átsütött a hangján. Nem tudhatta, hogy én is ugyanezeket kérdeztem magamtól, ezek a kérdések kínoztak. Miért sírtam folyton? Miért féltem a sötétben? Ha kisfiú voltam, miért nem voltam mégsem igazán az? És főként: miért viselkedtem így, miért affektáltam, hadonásztam olyan széles mozdulatokkal beszéd közben, mint egy bolond nő, miért volt kislányos az intonációm, miért volt magas a hangom. Nem tudtam, mi az oka a másságomnak, és nagyon bántott, hogy nem tudom.

(Ugyancsak ekkoriban, tízéves korom körül történt, hogy nem tudtam szabadulni egy gondolattól: egy éjszaka, amikor tévét néztem – rendszerint az egész éjszakát így töltöttem, amikor a testvéreim nem voltak otthon, barátoknál aludtak –, láttam egy riportot, amely egy olyan fogyókúracentrumról szólt, ahol elhízott gyerekeket fogyasztottak le drasztikus eszközökkel, könyörtelen diétával, kemény sportolással, rendszeres alvással. Az adás után nagyon sokáig álmodoztam egy ehhez hasonló intézményről, ahol olyanokat kezelnek, mint én. Folyton kísértett két kínzóm, elképzeltem hát két nevelőt, akik minden alkalommal megvertek, amikor nem akadályoztam meg, hogy testem engedelmeskedjen nőies hajlamainak. Arról álmodtam, hogy gyakoroltatják velem, hogyan képezzem a hangokat, hogyan járjak, hogyan nézzek. Kitartóan próbáltam ilyen tanfolyamokat találni az iskolai számítógépen.)

Edouard Louis

Edouard Louis

Az affektál, nőies szavak visszhangoztak körülöttem a felnőttek szájából is, nem csak a középiskolában, nem csak a két fiútól hallhattam ezeket. Éles késként hasítottak belém, órákon, napokon át ismételgettem őket magamban. Igazuk van, ismételgettem magamban. Reménykedtem, hogy meg tudok változni. A testem nem engedelmeskedett, a sértő szavak nem maradtak el. A falubeli felnőttek nem mindig sértésként, nem a szitkozódásra jellemző intonációval mondták, hogy affektál, nőies. Néha csodálkozva mondták. Mér akar úgy beszélni és viselkedni, mint egy lány, pedig fiú? Brigitte (az anyám), nagyon furcsa a fiad, hogy így viselkedik. Ez a csodálkozás összeszorította a torkomat, görcsbe rántotta a gyomromat. Tőlem is megkérdezték Mér beszélsz így? Értetlenséget színleltem, hallgattam – aztán üvölteni szerettem volna, de képtelen voltam rá, a kiáltás megakadt a torkomon, és égető, idegen testként ott rekedt.

Fordította: Pataki Pál

Edouard Louis: Leszámolás Eddyvel
Ab Ovo Kiadó, Budapest, 2015