Varsó lázadó krónikása | Sylwia Chutnik a Női zsebatlaszról és emberi ügyekről

Posted on 2015. április 29. szerda Szerző:

0


Chutnik-S_Női-zsebatlasz-bor180Hárságyi Margit |

Kevés az olyan idegenvezető Varsóban, aki egyetemi tanársága mellett alapítványt hozott létre a nők védelmében, és mikor íróként startolt, sorra nyerte a díjakat. Nem véletlen tehát, hogy sztárszerzőként ismerik Sylwia Chutnikot. A fiatal, ízig-vérig varsói írót a Lengyel Kulturális Intézet látta vendégül az év egyik legnagyobb irodalmi eseményén, a XXII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon. Itt mutatták be a közelmúltban megjelent, Női zsebatlasz című regényét.
Az élet minden területéről eltérően gondolkodó, lázadó, a tények rögzítéséért küzdő, azok átörökítésének vágyá­val élő szerző otthonosan mozog Budapesten. Már járt a Könyvfesztiválon 2009-ben, akkor első­köny­vesként. Ahogyan berobbant a lengyel kortárs irodalomba, olyan tempóban terjed a kirekesztett nőkről szóló kötet fénylő sikere, melyet irodalmi díjak és külföldi megjelenések sora fémjelez.

A fotókon punkos külsejű Sylwia helyett egy visszafogottabb benyomást keltő nőt üdvözölhetek, halk szavai mögött mégis sodró erő érződik.

Azt mondja magáról, hogy Varsóban született, nem Lengyelországban. Ennyire fontos önnek a lengyel főváros?
Varsó nem az a tipikus, képeslapokról is jól ismert város, amelyet könnyű elfogadni, mint Párizst, Bécset vagy Budapestet, és amelyeket azonnal és automatikusan lehet szeretni. Varsóban élek születésemtől fogva, a nagypapám rajongott a fővárosért. Egy igazi, minden hájjal megkent vagány volt. Ő árnyalta a képet, a jellegzetes városi dalokat énekelve egy szemléletmódot adott át nekem. Dühítően gyakran kellett hallgatnom a varsói balladákat. Egy lengyel, aki fütyült a közvéleményre. Ami-a- szívén,-az-a-száján-férfi volt, egy igazi varsói. Úgy huszonkét éves lehettem, amikor elkezdtem teljesen másként szemlélni a várost. Idegenvezetést tanultam, hogy megtudjak mindent a város történetéről, és tetszett az is, hogy csoportok előtt beszélhettem erről.

Minden lengyel egy fehér táblával emlékezett a templomokban Katyńra, amikor ez még tilos volt, de ők a két generációval idősebb korosztályhoz tartoztak. Nagy tisztelettel és kis csodálkozással látom, hogy fiatalon nem csupán érdeklődik, hanem tesz is mindazért, ami a múltból nem merülhet feledésbe.
Az emberek egymás közti viszonya, a tág értelembe vett kultúra érdekel, ilyen megközelítésben írom éppen a doktori disszertációmat is. Mindenekelőtt az emlékezésről van szó: hogyan, mennyire pontosan idézzük fel a megtörtént eseményeket. Mindez összegződött az idegenvezetői munkámban és az első könyvemben is. Nekem ez természetes, mert úgy vélem, az utolsó generációhoz tartozom, amelyiknek még lehetősége van találkozni azokkal, akik átélték a háború borzalmait. És számukra is nagyon fontos ezt elmondani, megnyílni. Az én idegenvezetői útvonalaim az ismert nők nyomában vezetnek. Számos rendkívüli nő élt és él közöttünk, akik valami fontosat tettek. Nem csupán a háborúban elesettekről emlékezünk ilyenkor, hanem az áldozatokról, a szenvedőkről is, vagy akik egyszerűen küzdöttek valamiért. A legszebb pillanat ilyenkor, mikor megszólal valaki a csoportból, egy szemtanú, aki átélte az eseményeket. Így sokat tanulok tőlük. El is kezdtem gyűjteni ezeket a történeteket, melyekből már több mint nyolcszáz jött össze. Nem beszélhetek nekik arról, mi történt a varsói felkeléskor, hiszen ők még emlékeznek, én pedig csak olvastam róla. A legfontosabb számomra, hogy ne vesszen el a hiteles történet. Hogy maradjon fenn úgy, ahogy az igazi történelemben szerepel. Ehhez gyűjtök adalékokat. Elszomorító ugyanakkor, hogy Varsói Tudomány­egye­temen nagy értetlenséggel és közönnyel találkozom az óráimon. Provokatív kérdésekre sem válaszolnak a hallgatók, csak ülnek és néznek, mintha semmi közük nem lenne a múltunkhoz, vagy azokhoz, akik segítségre szorulnak. Vagyis legfőképpen a nőkhöz és az idősekhez. Én meg már 11 éves koromban is ilyen voltam. Fogalmam sincs, honnan vettem mindezt, egyszerűen már akkor is lázadtam. Az egyetemisták közönye is arra ösztönöz, hogy írjam le mindazt, amit tapasztalok.

Sylwia Chutnik a Lampa folyóirat címlapján (Agata Nowicka grafikája)

Sylwia Chutnik a Lampa folyóirat címlapján (Agata Nowicka grafikája)

Lázadónak tartja magát? A kilenc év létrehozott MaMa – az anyákat, nőket támogató, segítő alapítvány – is egyfajta társadalmi riport, ugyanolyan a szerepe, mint a Női zsebatlasznak. Magyarországon rosszul kezelik azokat, akik nem a bevett szokások szerint élnek és gondolkodnak. Lehet, hogy ez Lengyelországban könnyebb.
A lengyel anyákat, feleségeket, nőket támogató alapítványunk olyan dolgokról szól, melyekről nem illik beszélni. Kirúgott többgyerekes anyák, utcára kitett idősek problémáin igyekszünk segíteni. Nem egy helyben ülő panaszkodó vagyok, aki folyamatosan igyekszik megfelelni a társadalmi elvárásoknak. Tenni akarok, sok a dolgom és nem érek rá azzal foglalkozni, mit is szólnak mindehhez az emberek.

A másság elfogadása is jelen van a Női zsebatlasz című könyvében, mely négy, sok szempontból tipikus, de mindenképpen kirekesztett nőről szól. Hol érzelmesen, hol kegyetlen, dokumentarista tényszerűséggel – és igazi varsói nyelvezettel. Kiváló humorral ábrázolt árusok, bazárosok, öregek, s közöttük feltűnik Roman, a férfi-nő férfi.
Igen, szeretnék a nagy irodalmi elődöktől kissé eltérni. Számomra ők nem egyszerűen homoszexuálisok vagy leszbikusok, hanem megértésre vágyó emberek, akiket befogadnak a szomszédok, sőt gyakran tisztelik is őket.

A Női zsebatlasz címről akár azt is gondolhatnánk, hogy egy igazi női könyvet kapunk, romantikus történetekkel, étkezési, életvezetési, kozmetikai tanács­adásokkal, ahogy azt a magazinokból megszoktuk. Ehelyett a kötet fájdalmasan érzékeny látlelet valódi sorsokról, idősekről, alkoholistákról. Sőt még egy kislány is szerepel közöttük, aki az olvasót önre emlékezteti. Egy ennyire varsói kötődésű regény lehet érdekes külföldön is?
Mindenütt, ahol megjelent, eddig hasonlóak a tapasztalatok, tehát New Yorkban és Moszkvában egyaránt jól érthető, amit elmondok. De másként fogadják ott, ahol nem ennyire közösek a gyökereink, mint itt, Kelet-Európában, ahol hasonló események alakítottak mindannyiunkat a szocializmusban, majd az átalakulásokkor. A jelenünk is emlékeztet bennünket egymásra: a bürokrácia, a korrupció, a politikai visszaélések vagy a második világháború eseményei. Németországban természetesen felvetődnek a lengyel–német viszonyt beárnyékoló leggyakoribb gondok a múltunkból. A könyvbemutatókon ezekről is szeretnek beszélgetni velem. Ugyanakkor annyira emberi ügyekről írok, annyira hasonló sorsokat élnek át emberek a Földön mindenütt, csak a díszlet változik, a forgatókönyv hasonló.

Feministának tartja magát?
Természetesen.

De hiszen ez egyáltalán nem divatos Kelet-Európában…
Engem viszont nem érdekel, mi a divat. Sokszor megütköznek az emberek lázadó tetteimen, de én ilyen vagyok, nem tehetek másként. Ismerem az értékeimet, nem akarok megfelelni, inkább cselekszem, amennyit csak tudok. Főleg a nőkért, most ők vannak elsősorban a szemem előtt.

Sylwia Chutnik (Fotó: Adam Kozak)

Sylwia Chutnik (Fotó: Adam Kozak)

Sylwia Chutnik: Női zsebatlasz
Typotex Világirodalom sorozat
Typotex Kiadó, Budapest, 2015
196 oldal, teljes bolti ár 2500 Ft
ISBN 978 963 279 8400

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

A varsói bérház négy lakója köré felfűzött történetekre tekinthetünk akár regényként, akár egyedi Varsó-útikönyvként, akár egy meg­alku­vások nélküli, a nagyváros legszegényebb rétegét meg­vizsgáló feminista tanulmányként. A szerep­lők nőisége széles spektrumot fog át: a generációs különbségek elemi eszközén túl még a nemek közti átfedés is megjelenik egy elnői­ese­dett férfi szemé­lyében. A szerző hol természet­filmes szenv­telen­séggel, hol a hétköznapi tra­gédiák iránti megértéssel teli szeretettel mutatja be a tipikusnak tekinthető bérház és az utca ökoszisztémáját a maga rendező elveivel és az őshonos fajokkal egyetemben.

Sylwia Chutnik (1979) író, újságíró, idegenvezető. Kultúratudomány és gender studies szakon végzett a Varsói Egyetemen. Mindezek mellett önkéntes munkát is végez, valamint vezetője a lengyel anyák és nők jogaiért küzdő MaMa Alapítványnak. Egyedülálló idegenvezetéseit Varsó jeles nőalakjainak történeteire fűzi fel. Íróként Női zsebatlasz című regényével rendkívül sikeresen debütált, 2008-ban elnyerte a neves Paszport Polityki irodalmi díjat, és a 2009-es Nike-díjra is jelölték. A könyv azóta számos nyelven megjelent, többek között németül és oroszul is.