Személyeskedések a színpadon | Slam.Pont 2.

Posted on 2015. április 24. péntek Szerző:

0


Slam.pont-bor180.220Jeges-Varga Ferenc |

A magyarországi slam poetry tavaly esett át az írásba foglalás tűzkeresztségén. A Slam.Pont 1. kötetben a műfaj hazai versenyeinek elsői – Magyarország első (ráadásul első kétszeres) országos slambajnoka (Süveg Márk Saiid), a klubesemények vezető konferansziéja és első női győztese (Mavrák Kata Hugee), valamint Erdély első slambajnoka (André Ferenc) – beszéltek arról, nekik miért annyira fontos, hogy nyomtatásban is megőrződjék a műfaj, amely a szövegelő színpadi jelenléte és élő előadása által formálódik. Most már csak az a kérdés, hogy e kérdés lehet-e még kérdés.

A Csider István Zoltán és Pion István szerkesztésében megjelenő sorozat tétje innentől kezdve az, vajon továbbra is érdekli-e az olvasót, ha folyton ugyanarról beszélnek neki. Márpedig a költészet napjára megjelent Slam.Pont 2. tematikája pontosan követi az első kötetét, bár terjedelme az elsőnél nagyobb lett, és az eredeti koncepciót kissé megváltoztatták a szerkesztők.

A szerzők ismét hárman vannak. A címlapfotón középen láthatjuk a nagyágyút, a Polaroidok sűrű gondolatú, szuggesztív képeivel közismertté vált „hagyományos költő”, Simon Mártont, balra a szintén versek felől érkezett Győrfi Katát. Ő „2 in 1”: minden kötetben szerepel ugyanis határon túli és a szebbik nemhez tartozó; Kata székelyföldi. A harmadik a „vidéki kvóta”, a pesti slammer közösség által is kiemelten számon tartott Sopianae Slam Poetry klub lelke, „Apa világító pavilonja”, a pécsi Kövér András Kövi. Ami a résztvevőket illeti, a második kötet, sokkal erősebbre sikeredett.

Baráti jellegű közösség a hazai slam poetry, tagjai mind ugyanarra áhítoznak, a színpad szabadságára. Ám egymástól egészen eltérő módon gondolkoznak a slamről. Ezért lehet igaz az, amit Kövér András Kövi a vele készített interjúban olyan pontosan összefoglalt: „nem tartom elképzelhetetlennek, hogy eljut majd a kötet olyanokhoz is, akik idáig még egyáltalán nem találkoztak a slammel, mégis valószínűbb, hogy jobbára csak olyanok veszik kézbe, akik már eddig is a rajongók közé tartoztak”. A rajongók pedig szeretik tudni, a mozgalom képviselői miként vélekednek a közös ügyről. Ebből a szemszögből tehát igenis van létjogosultsága annak, hogy újabb három slammert megkérdezzenek, miért éppen ezt a formát tartják alkalmasnak gondolataik kifejezésére. És talán beigazolódik az is, ami kívülről zártnak és belterjesnek tűnik, az valójában emberközeli és nyitott.

Szóval megint azzal kellene kezdeni, hogy pontosítsuk, mi is a slam. Valami olyasmi, aminek egyetlen értelmezése csak az akkorra és az ottra vonatkozik (Győrfi Kata). Nem irodalom, hanem egy olyan előadói műfaj, amely ezer szállal kötődik a költészethez (Simon Márton). Vagy másképpen szólva „költészetben a rock and roll” (Kövér András Kövi).

A válaszok sokfélék, egy dologban azonban újból megerősítenek: képtelenek vagyunk közös nevezőre hozni a slamről való gondolkodást. Mert „ha tegnap megkérdezed, akkor szerintem teljesen mást mondok, mint amit holnap mondanék”. De ha abból indulunk ki, hogy nincs szabály, akkor valami mégis csak kikerekedik az egyes véleményekből. A slam ezek szerint tünékeny valami, mégis több éjszakás kaland, valahol az irodalom és a színház között félúton. Nem feltétlenül forradalom, de mindenképp közösségszervező erő, mert együttgondolkodásra sarkall, és személyes következtetéseket csikar ki a hallgatókból. De a legfontosabb talán „a mikrofonhoz jutás mindenkire érvényes lehetősége”, főleg egy olyan korban, amelyről Simon Marci sokatmondóan úgy fogalmaz: „kedvenc idegen szavam a szabadság”. Vagyis a slam – visszaemlékezve az általános iskolában elhangzott megfogalmazásra –: színtelen, szagtalan, sárga, büdös gáz. Ugye most már minden világos?

Csider és Pion ezúttal is hosszabb, bemutatkozó interjút készített mindhárom slammerrel, amelyben a megszólítottak elhelyezhetik magukat a slam poetry hazai színterén. Beszélhetnek arról, honnan és milyen úton jutottak el a színpadig, ott miként változott meg a műfajról vallott korábbi elgondolásuk, mivel gazdagodtak általa, és milyen témákat tartanak közlésre alkalmasnak, minek az érdekében akarnak hatni a közönségre. Maradt a Gyorsan kulcsszavakra épülő, majdhogynem asszociációs kérdezz-felelek játéka, és egy-egy saját szöveg direkten eltúlzott lábjegyzetelése: „a mi a fenét gondolt a költő, akarom mondani slammer”.

A műfaj határairól ezúttal Kálmán C. György tanár úr töpreng el meglehetősen kiveséző kommentárjaiban. Gondolatfolyondárjaiból megtudhatjuk, mi is a slam nagy trükkje, milyen szerepeket játszik elbeszélője. Elhatárolja az epikától, lírától, drámától, és azonmód össze is hozza velük. Elvégre mi a csuda lenne a slam, ha nem irodalom. De megérti az ellenvéleményt is, hiszen annyi minden mást is csinál a slammer, mint a költő, és annyiféleképpen, hogy azt elsorolni is nehéz lenne.

A kötet vizuális megjelenését lényegében a korábbi csapat hozta össze. Máté Péter a műteremből kimerészkedett a macskaköves utcákra, steril alagutakba, hideglelős sikátorokba. Az új alanyokról is készültek portrék előadás közben, amint a szerzők arcára a saját szövegük vetül (Pereszlényi Erika lesifotói). Az illusztrátori poszton helycsere történt. Csordás Dániel comic stripjei helyett P. Szathmáry István szürreális rajzkompozícióit és a beszélők színpadi személyiségére reflektáló karikatúráit kapjuk.

A kötet készítői lényegesen nagyobb teret hagytak most maguknak a szövegeknek. Ráérezhettek, hogy a rajongók valószínűleg nem elégedettek a Slam.Pont 1. megoldásával, ahol minden slammer csak három munkát mutathatott be. Csökkent a magyarázatok aránya: elvégre ne a slammer érveljen a mű helyett. Ezúttal a hetes lett a győztes – Simon Marcié valójában nyolc, de a Pilvaker és a Pilvaker 2 ugyanarról a tőről fakad, ezért volt indokolt mindkettőt közzétenni.

A Slam.Pont 2. hármasában van közös: a személyes vonatkozások hangsúlyos beemelése – bár mindegyikük egészen másra koncentrál. Győrfi Katánál az esetlegesség és az éneklés támogató közege emelhető ki, Simon Mártonnál a folyamatos agyalás, az önirónia és öngyógyítás, Kövinél a sztorizgatás, a személyes tér univerzálissá tágítása. A kötetet olvasva hol görnyedezve röhögünk, hol bólogatunk a nagyon is ismerősre, és befelé fordulunk, mint amikor a tükör előtt nézünk szembe önmagunkkal.

A slamet – mondja Simon Marci – csak az legitimálhatja vagy érvénytelenítheti, ami a színpadon történik. A nyomtatás ugyan megkísérli megörökíteni a múlékonyat, de az élőszó számtalan jellegzetességét, a véletlen kimeríthetetlenségét nem képes visszaadni. Hogy az olvasó mégis közelebb kerülhessen, apró újításként a szövegek végére QR-kódokat helyeztek el. Az alkalmazásukkal utólag megtekinthetők videón, hogyan hangzottak a kötetbe foglalt slamek a színpadon. S bár sokan egyetérthetnek Kövivel, aki szerint a képfelvétel alig reprodukálhatja a helyszíni élményt, az írott szöveghez fűzve mégis támpontot ad a slam lényegének megfejtéséhez.

Csider István Zoltán, Pion István (szerk.): Slam.Pont 2.
Győrfi Kata, Simon Márton, Kövér András Kövi
Libri Kiadó, Budapest, 2015
108 oldal, teljes bolti ár 2490 Ft
ISBN 978 963 310 4798

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Magyarországon 2006 óta jönnek-mennek a slammerek, de leginkább jönnek, jönnek és jönnek, beköltöznek szomszédságunkba, és közben folyamatosan bizonyítják, hogy értéket teremtenek, őszinték és megzabolázhatatlanok. Van, aki már ismeri őket, és van, aki még csak ismerkedik az új szomszédokkal. Nekünk ők lakótársaink, és szívesen vezetünk körbe közös terünkben a hívatlan látogatótól a beköltözni vágyóig mindenkit.

Ezért készül ez a könyvsorozat a slammerekről és a slam poetryről. Ezúttal Győrfi Kata, Kövér András Kövi és Simon Márton nyitják ki nekünk az ajtót, és invitálnak be minket közös tereikbe – oda, ahonnan elindulnak a színpadra, oda, ahol maga a színpad áll, és oda, ahová a színpadról vezet az út.

Mert ez a slam. És pont.