»Melyből nem tér meg utazó« | Nagy Bandó András: Míg meg nem haltak

Posted on 2015. április 25. szombat Szerző:

1


NagyBandó_Míg-meg-nem-bor180Fetykó Judit |

Aki olvasta a Toscanákat, annak Nagy Bandó András könyve a halállal, az elmúlással kapcsolatos témakör további kibontását adja, de most egy másik szempontból. Ez a regény az emberélet egyéni, mégis univerzálisan hasonló öregkori véglezajlásának „soha meg nem szakadó” története.

A Míg meg nem haltakat olvashatjuk mozaikregényként, sőt a belső részeit, részleteit témamozaikként. A könyv színnel jelzett részei mintegy fokozzák a mozaikhatást; önálló, témájukban, történetükben mégis egymást követő és egymásnak akár tükröt tartó fejezeteiben az események, a szereplők szövegei, ki nem mondott gondolatai apró darabkákként illeszkednek össze. E bemutatási módszer mellett szól, hogy az életből való kilépés valóban univerzális, egyforma; csupán a lezajlás gyorsaságában vagy épp az elhúzódásában különbözhet.

A kötetnek az egyik legszebb része a bevezető, és különleges a lezárás is. Ez utóbbiban ismétlődnek a gondozottá vált személy elvárásai és a hajdan vele szemben támasztott igények, majd az új, kezdő gondozóban alakulnak ki hasonló érzések, gondolatok – válaszul az idős ember elvárásaira.

Nagy Bandó András nem kertel a bevezető és záró részben – elvégre Nem babra megy a játék, ahogy a fejezet címe is mutatja. Önmaga lehetőségeiről ír, a végső állomás eléréséről, hiszen – nemcsak az írónak, de mindannyiunknak – a kor előre haladtával szembe kell néznünk saját elmúlásunk lehetséges idejével. Az élet vége ez mindenképp, az egyén hátralévő idejének latolgatása, figyelembe véve a múlt és jelen értékeit, a végső kor hiányait. Meg persze a mi lehetőségünk, hogy viszonylag tiszta tudattal éljünk, ha élhetünk a tervezett, vágyott ideig… Az író bevezető, felvezető, majd záró gondolataiban önmagáról, saját lehetőségeiről beszél, ám érezhetjük ezt akár saját belső monológunknak is.

A fejezetek során egy évszázad történelme jelenik meg sokféle szituációban. A gondozott öregekben felmerülnek a háborúk, a vallási, nemzetiségi hovatartozás miatti hajdani félelmek, sérelmek, az át nem élt élethelyzetek miatti örök hiányok is. Több fejezetben is megjelenik anyanyelvként a jellegzetes ö-ző nyelvjárás, melyet az író – gyökereiből eredően – ma is használ. Hasonlóan érdekesek az öregség és a meghalás, az elkerülhetetlen vég miatti reakciók. Ezeknek ábrázolása Nagy Bandó András egyéniségéből, élet- (halál-) szemléletéből és meggyőződéséből fakad. Nem jellemzője a könyvnek a halál tényének merev elutasítása, a szereplők sem hangsúlyozzák. Ezeknek az idős embereknek a gondolkodásában a fiatalok elleni harag vagy a negatív érzések gyökere csupán a fiatalok fiatalsága – míg tudatosan vagy tudatlanul (f)elismerik saját közelgő elmúlásukat. És még valami hiányzik ebből a könyvből: nem kelti azt az illúziót, hogy a már-már magatehetetlen öreg nyugodtan és tisztán fekszik a habos-csipkés ágyban, mely soha nem lesz szennyes a mindennapok váladékaitól…

A kötet főhősének tekinthető idősápoló, Tilda gyűjtéséből való a Nyolcadik történet, ahol a mesélő szavainak indításával az író mintegy feloldja az olvasóban az előzőek megismerése során keletkező feszültséget – ám nem ok nélkül old. Épp erre van szükség a történet továbbolvasásához.

A többszörös mozaikszerkezet miatt a könyv alkalmas lehetne hangoskönyvnek, egyes fejezetei már így is megállják a helyüket rádiójátékként, színpadi jelenetként, monodrámaként.

A történetekből végig kiérződik Nagy Bandó jellegzetes élet- és halálszemlélete. Az ápolt, ellátásra szoruló személy elmúlása után az immár gyakorlott gondozóvá vált főszereplő újabb és újabb idősekkel foglalkozik (ez lesz a munkája), míg végül az idő haladtával ő is gondozottá lesz – örök körforgás ez.

Nagy Bandó András így ír a kötet utolsó fejezetéről: „A záró fejezet, az utolsó naplójegyzet szokványosan indul, és látszólag szokványos a folytatása is. Ebben, és ezt csak néhány oldal elolvasása után vesszük észre, az előző idősápolásokról szóló naplójegyzetek esszenciáját olvashatjuk, mintegy abszurd végjátékként, hogy közben és végig rádöbbenjünk: csak az ápolók és az ápoltak személye változik, a történetek egymást követve és másolva, hasonló fordulatokkal és történésekkel ismétlődnek meg. Az utolsó, meglepő fordulatot elhallgatom, maradjon titok, és javaslom a majdani Olvasóknak is: semmiképpen ne lapozzanak hátra, várják ki türelemmel, amíg soronként jutnak el a befejezésig…”

A könyv az emberélet olyan állomásáról szól, melyet korunk embere nem szeret emlegetni. Sokan épp halálfélelmükben – egész életükön átívelő „haldoklásukban” – se beszélni, se olvasni nem hajlandók róla. A civilizáció sok változást hozott. A temetők a templomok mellől a települések szélére, az élőktől távolra szorultak. Már általános, hogy haldokló nem a saját környezetében, a saját ágyában vonul ki az életből, hanem kórházban – ahogy a születés is ott zajlik. A halottak ellátása – mosdatás, ravatalozás, búcsúztatás – sem otthon történik. Megváltozott a gyász, és megváltoztak külsőségei is. És főleg megváltoztak a körülmények, melyek között a család valamikor maga tudta ellátni a segítségre szoruló öreget. Az otthoni segítés, gondozás azonban sokakat érdekelni fog, és érdekesek az idős embernek és hozzátartozóinak, a gondozónak ennek során született feljegyzései, vélekedései. Mert ez olyan „tartomány, melyből nem tér meg utazó”. Mindenki sejt valamit, hogyan is megy végbe, de a valós történésről keveset vagy semmit nem tud…

Így vagyok én is – írja naplójába Mikes (14. történet) –: hallom, olvasom, partecédulákból megtudom, hogy egy-egy rokonom, ismerősöm, barátom hogyan végezte, és a saját halálomat is hozzájuk hasonlónak képzelem el. Nincs halálfélelmem, eleget éltem ahhoz, hogy mosolyogva adjam meg magam. A halálnál, a meghalásnál is nehezebb földolgoznom, hogy nincs tovább, hogy nem lesz tovább, vagyis, hogy lesz tovább – nélkülem.”

A szerkesztő megjegyzése: Nagy Bandó András könyve (és annak tervezője) egy technikai problémát old meg igen szellemes tipográfiai ötlettel. A tartalmakat, a különböző szereplőkkel készült interjúkat képszerűvé teszi, hogy minden szereplő megszólalása eltérő betűtípussal vagy betűváltozattal jelenik meg. Ez kezdetben zavarba ejtő lehet, de ha az olvasó hozzáedződik, a szöveget olvasva szinte filmszerűen láthatja a különböző megszólalókat: az életből kivonuló idős embert, a gondozót, az ápolónőt, a rokonokat stb. A cikkhez kapcsolódó könyvrészlet ezt csak töredékesen tudja megmutatni, teljes valójában a könyvben látható.

Nagy Bandó András

Nagy Bandó András

Nagy Bandó András: Míg meg nem haltak.
Amatőr idősápolók, kezdő ápoltak és a kulcsnélküli emberek könyve
Szamárfül Kiadó, Pécs, 2015
400 oldal, teljes bolt ár 3600 Ft
ISBN 978 963 988 0283

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

A könyvemben olvasható húsz történet mintegy harminc, élete utolsó periódusába jutott emberről, és az őket halálukig ápolókról szól. Ezek az egyszeri és egyszerű embermesék mintegy száz esztendőt ölelnek át és föl. Akad történet, mely a huszadik század első éveiből eredeztethető, vannak olyanok is, melyek a második nagy világégés éveihez is kötődnek. A sorsokba beleíródott az elmúlt század történelme, éppúgy, ahogy a magyar történelembe is belevésődtek ezek a hétköznapinak nevezhető sorsok. A hőseim életének végső napjait rögzítő meséimmel ápoltak és ápolók előtt tisztelgek.