Philip K. Dick: Az ember a fellegvárban (részlet)

| 1 |

Mr. R. Childan egy hétig szorongva leste a postát, de az értékes szállítmány a Sziklás-hegységi Államokból csak nem akart megérkezni. Amikor a péntek reggeli nyitáskor az üzletben csupán leveleket látott a földön a levélnyílás előtt, arra gondolt, az ügyfele igen dühös lesz.

Miután ivott egy csésze instant teát az ötcentesekkel működő fali automatából, seprűt ragadott és kitakarított. Az Amerikai Műtárgyak üzlethelyisége rövid időn belül már ragyogott. A kassza feltöltve apróval, egy váza friss körömvirág, a rádióban háttérzene. A kirakatablak előtt, a Montgomery Streeten üzletemberek siettek munkába. A távolban egy villamos haladt el, és Childan megállt, hogy gyönyörködjön a látványban. Nők hosszú, színes selyemruhában. Őket is megnézte. Ekkor megcsörrent a telefon. Felvette.

– Halló – szólt bele egy ismerős hang. Childan elcsüggedt. – Itt Tagomi. Megérkeztek már a polgárháborús toborzóplakátjaim, uram? Bizonyára emlékszik, a múlt hétre ígérte.

Az ingerült, türelmetlen hang már-már megszegte az udvariasság szabályait.

– Vagy nem ezzel a feltétellel fizettem ki az előleget, Mr. Childan? – folytatta. – Ajándék lesz, tudja. Elmagyaráztam. Egy ügyfelemnek.

– Alaposan utánajártam, Mr. Tagomi – kezdett bele Childan –, méghozzá a saját költségemen. Gondolom, tisztában van vele, uram, hogy a szóban forgó csomag régiónkon kívülről érkezik, így…

– Tehát még nem érkezett meg – vágott közbe Tagomi.

– Nem, uram.

Fagyos csend.

– Nem tudok tovább várni – mondta Tagomi.

– Megértem, uram. – Childan rosszkedvűen bámulta a kirakatüvegen keresztül a meleg, napos utcát és San Francisco irodaházait.

– Mivel tudná kiváltani, Mr. Childan? Mit ajánl? – Tagomi szándékosan rosszul ejtette a nevét. A sértés, amelyet azonban nem lehetett számon kérni, Childan fülében csengett. A helyzet kezdett elviselhetetlenül kellemetlenné válni. Robert Childant elnémították egyszerre feltörő megérzései, félelmei és gyötrelmei. Hebegett, kezében a telefon ragacsos lett az izzadságtól. Az üzletet betöltötte a körömvirág illata, szólt a háttérzene, és ő mégis úgy érezte, mintha egy távoli tengerben merülne egyre mélyebbre.

– Nos… – mondta végül. – Vajköpülőt. Egy 1900 körüli fagylaltgépet.

Az agya azonban cserbenhagyta. Amikor már az ember majdnem elfelejtette volna. Amikor már elhinné, hogy minden rendben van. Harmincnyolc éves volt, és még emlékezett, milyen volt az élet a háború előtt, az a rég letűnt világ, Franklin D. Roosevelt és a Világkiállítás. Azok voltak a boldog, szép idők.

– Óhajtja, hogy elvigyek az irodájába bemutatni néhány különleges darabot? – motyogta.

Délután kettőben állapodtak meg. Be kell zárnom addig a boltot, gondolta, amikor lerakta a telefont. Nincs más választásom. Meg kell őriznem az ilyen ügyfelek bizalmát, tőlük függ az üzlet működése is.

Míg ott állt, még remegő térddel, észrevette, hogy időközben egy fiatal pár lépett be a boltba. Jóképű fiú és csinos lány, jól öltözöttek. A tökéletes vevők. Megnyugtatta magát, és a profi üzletember lazaságával, mosolyogva indult feléjük. Éppen elmélyedve hajoltak egy vitrin fölé. A fiatalember felvett egy formás hamutartót. Bizonyára házasok, gondolta. Kint élhetnek a Kígyózó Ködök Városában, a Belmontra néző elegáns új lakásokban a Skyline-on.

– Jó napot kívánok – köszönt oda, és máris jobban érezte magát. Kedvesen visszamosolyogtak rá, a felsőbbrendűség leghalványabb jelzése nélkül. Látta, hogy az áruk elrendezése – ebben valóban ő volt a legjobb az egész nyugati parton – egészen elbűvölte őket, és ezért hálás volt. Végre valaki értékelte a munkáját.

– Igazán kiváló darabok, uram – mondta a fiatalember.

Childan ösztönösen meghajolt.

Szemükből nemcsak emberi melegség sugárzott, hanem a műtárgyak közös csodálata, az ízlés és az igények azonossága is. A tekintetükkel köszönték meg, hogy ilyen élményben lehet részük, hogy megérinthetik és tanulmányozhatják az alkotásokat azok megvétele nélkül is. Igen, gondolta, tudják, milyen üzletben járnak, ezek nem turistáknak szánt szuvenírek, nem vörösfenyőből készült táblák Muir Woods, Marin megye, Csendes-óceáni Államok felirattal, vagy vicces játékok, gagyi gyűrűk, képeslapok vagy festmények a hídról. A lánynak hatalmas fekete szeme volt. Milyen könnyen, gondolta Childan, milyen könnyen bele tudnék szeretni egy ilyen lányba, és mekkora tragédia volna ez rám nézve. Mintha egyébként nem lenne elég szörnyű az életem így, ahogy van. Divatos frizura, lakkozott körmök, lyukasztott fül a kézzel készített, hosszú, himbálózó, réz fülbevalónak.

– A fülbevalója – szólította meg félénken. – Itt vette?

– Nem – mondta a lány. – Otthonról van, Japánból.

Childan bólintott. Ez a hely a múlt otthona, a kortárs amerikai művészetnek nincs helye egy ilyen boltban.

– Sokáig maradnak? – kérdezte. – A mi szép San Franciscónkban?

– Meghatározatlan időre helyeztek ide – válaszolt a fiatalember. – A Hátrányos Helyzetű Területek Felzárkóztató Tervbizottságának kutatócsoportjában dolgozom.

Arcáról csak úgy sugárzott a büszkeség. Nem a seregben szolgál, nem tartozik a kulturálatlan, rágógumin kérődző, parasztos képű kiskatonák közé, akik a Market Streeten bóklásznak, és rácsodálkoznak a peepshow-kra, szexmozikra, a céllövőtermekre és az olcsó mulatókra, melyek plakátjain középkorú szőke cicák csípik össze mellbimbójukat ráncos ujjaikkal és sokatmondó tekintettel. A San Francisco nagy részét uraló, dzsessztől visszhangzó nyomornegyedekre, rozoga bádog- és deszkaputrikra, amelyeket még a bombázás alatt húztak fel a romokon. Nem – ez a fiatalember az elithez tartozik. Művelt, valószínűleg még Mr. Tagominál is műveltebb, pedig ő a nyugati parti Központi Kereskedelmi Kirendeltség magas rangú tisztviselője. De Tagomi már öreg, és stílusán még a Háborús Kormány ideje tükröződik.

– Amerikai népművészeti tárgyakat keresnek ajándékba? – kérdezte Childan. – Vagy netán új lakásukat szándékoznak ilyen módon berendezni?

Mert ha az utóbbi… a pulzusa felgyorsult.

– Eltalálta – válaszolta a lány. – Most kezdtük csinosítgatni a lakást. Még kicsit bizonytalanok vagyunk. Tudna esetleg tanácsot adni?

– Igen. Elmehetek a lakásukra – mondta Childan. – Vinnék magammal többtáskányi tárgyat, és a helyszínhez illőkre tennék ajánlatokat, ha önöknek megfelel. Ez, természetesen, a mi egyedi szolgáltatásunk.

Lesütötte a szemét, hogy elrejtse reménykedő tekintetét. Lehet, hogy több ezer dollár a tét.

– Most várok egy asztalt New Englandből – folytatta. – Juharfa. Csak faszögekkel, semmi fém. Hihetetlenül gyönyörű és értékes darab. Illetve egy tükröt az 1812-es háború idejéből. Valamint néhány népi iparművészeti alkotást; egy szett természetes színekkel festett kecskeszőr szőnyeget.

– Én – mondta a férfi – az urbánus művészetet kedvelem.

– Hát persze – vágta rá Childan lelkesen. – Uram, ezt hallgassa meg. Van egy falfestményem a WPA postahivatalából. Eredeti, fadeszkára készült, négy darabból áll, és Horace Greeley-t ábrázolja. Felbecsülhetetlen értékű, muzeális darab.

– Á! – csillant meg a férfi fekete szeme.

– És van egy 1920-as, wurlitzerből kialakított bárszekrényem.

– Á!

– És uram, most figyeljen: Jean Harlow dedikált, bekeretezett képe!

A fiatalember csak pislogott.

– Akkor mikor is ejthetjük meg a találkozót? – kérdezte Childan, megragadva a tökéletes lélektani pillanatot. A belső zsebéből elővett egy tollat és a jegyzetfüzetét. – Felírom a címüket, uram és hölgyem, ha megengedik.

Később, ahogy a pár továbbsétált, Childan ismét az utcát figyelte, miközben kezeit összekulcsolta a háta mögött. Örült. Bárcsak minden munkanap hasonlóan alakulna… De ez több volt, mint egyszerű üzleti siker. Megismerkedhetett egy fiatal japán párral, akik ráadásul emberszámba vették, és nem afféle jenkiként vagy kereskedőként kezelték, aki műtárgyakat árul. Igen, ezek a fiatalok voltak az új generáció, akik nem emlékezhettek a háború előtti világra, sőt, magára a háborúra sem. Ők jelentik a reményt, akik számára a társadalmi státusznak nincs jelentősége.

Vége lesz, gondolta Childan. Egyszer. A társadalomban elfoglalt hely fogalma is elhomályosul valamikor. Nem lesz kormányzó és kormányzott, hanem csak… nép.

Mégis megremegett a félelemtől, amint elképzelte, hogyan kopog majd be az ajtajukon. Átolvasta a jegyzeteit. A név: Kaszura. Beengedik és teával kínálják. Sikerrel jár? Tudni fogja minden pillanatban, hogyan viselkedjen, mit mondjon? Vagy megalázza magát, mint egy barom, valamilyen szerencsétlen lépéssel?

A lányt Bettynek hívták. Az együttérzés az arcára volt írva, gondolta. Az a kedves, megértő tekintet. Bizonyára a boltban töltött rövid idő alatt is ráérezhetett az ő reményeire és kudarcaira!

Remények – hirtelen elszédült. De micsoda őrült, már-már az öngyilkossággal határos vágyálmokat dédelget? Persze hallott már japánok és jenkik kapcsolatairól, bár ott általában a férfi volt a japán, és a nő a jenki. Ez… Elhessegette magát a gondolatot is. És a lány ráadásul férjnél volt. Abbahagyta a fantáziálgatást, és nekilátott, hogy átnézze a reggeli postát.

Most vette csak észre, hogy a kezei még mindig remegnek. Eszébe jutott a két órára megbeszélt találkozója Tagomival. Az idegesség elszántsággá változott benne, és a remegése is megszűnt. Valami elfogadhatót kell kitalálnom, mondta magának. Hol? Hogyan? Mit? Egy telefonhívás. Források. Üzleti érzék. Előkaparni egy teljesen felújított 1929-es Fordot, fekete vászontetővel. Egy ekkora fogással örökre magához édesgetné a vevőt. Kifogástalan állapotú, eredeti csomagolású hárommotoros postarepülőt, amelyre egy alabamai istállóban bukkantak. Elkészíttetni Buffalo Bill mumifikált fejét lobogó fehér hajjal: szenzációs amerikai műkincs. Ismertté kell válnom a Csendes-óceán partjain élő műértő elit köreiben, beleértve Japánt is.

Hogy tovább lelkesítse magát, rágyújtott egy füves cigarettára: a Mosoly Országa kiváló márka volt.

Hay Street-i szobájában Frank Frink az ágyban fekve azon mélázott, hogyan tudna felkelni. A napfény beszökött a redőny résein, és megvilágította a földön szétdobált ruhákat. És a szemüvegét. Vajon rá fog lépni? Más nyomvonalon kellene a fürdőbe kikászálódni, gondolta. Vagyis kivonszolni magát. Fájt a feje, de nem volt szomorú. Nem rágódom a múlton, döntötte el magában. Mennyi lehet az idő? Az óra a kredencen ketyegett. Fél tizenkettő! Atyaisten! De nem kelt fel.

Kirúgtak, gondolta.

Az előző nap hibát vétett a gyárban. Nem a megfelelő hangon beszélt a lapított képű Wyndam-Matsonnal, akinek szókratészi orra volt, gyémántgyűrűje és aranyozott slicce. Más szóval hatalma. Trónja. Frink gondolatai kábán csapongtak.

Igen, gondolta, most feketelistára kerülök. A képességeim meg semmit nem érnek így, képesítés nélkül. Tizenöt évnyi tapasztalat lett oda.

És most majd beidézik a Munkások Igazoló Bizottsága elé, hogy felülvizsgálják a munkaügyi besorolását. Sosem tudta megfejteni, milyen viszonyban van Wyndam-Matson a pinocokkal és a sacramentói fehér bábkormánnyal, épp ezért nem tudta azt sem felmérni, hogy egykori munkaadója milyen befolyással bír a hatalom valódi birtokosainál, a japánoknál. A MIB a pinocok kezében volt.

Négy-öt tokás, középkorú fehér férfi ül majd vele szemben, akik mind Wyndam-Matsonra emlékeztetik majd. Ha ott nem adnának neki igazat, megpróbálkozik majd az egyik tokiói székhelyű Import-Export Kereskedelmi Kirendeltségnél, akik számos irodát tartanak fenn szerte Kaliforniában, Oregonban, Washington államban és Nevada azon részein, amelyek az Amerikai Csendes-óceáni Államok irányítása alá tartoznak. De ha ott sem járna sikerrel…

A tervek csak úgy nyüzsögtek a fejében, ahogy feküdt az ágyban, és a régi csillárt bámulta a plafonon. Például átszökhetne a Sziklás-hegységi Államokba is. Bár mivel az lazán együttműködött a Csendes-óceáni Államokkal, valószínűleg kiadnák. És a Dél? A hátán átfutott a hideg. Jaj! Csak oda ne! Bár fehér emberként több lehetősége lenne, mint itt. De ezekre nem igazán vágyott.

Sőt, a helyzet még ennél is rosszabb volt. A Dél gazdaságilag, ideológiailag és sok egyéb szállal kötődött a Birodalomhoz. Frank Frink pedig zsidó volt.

Eredetileg Frank Fink néven született a keleti parton, New Yorkban. 1941-ben, a Szovjetunió összeomlása után besorozták az Amerikai Egyesült Államok hadseregébe. Miután a japánok megszállták Hawaiit, a nyugati partra helyezték át. Így a háború végén a megrajzolt határvonal japán oldalán találta magát. És itt van még most is, tizenöt évvel később.

A Kapituláció Napján, 1947-ben, szinte teljesen elvesztette a józan eszét. Mivel gyűlölte a japánokat, bosszút esküdött. Megolajozta és bebugyolálta szolgálati fegyvereit, aztán elásta őket egy pincében jó három méter mélyre, hogy megőrizze őket arra a napra, amikor majd társaival felkelnek a megszállók ellen. Aztán ahogy az élet egyszerű törvényei szerint az lenni szokott, az idő múlásával begyógyultak a sebei. Ezt korábban nem vette számításba. Ha mostanság eszébe jutottak a régi tervei, a nagy vérfürdő, a pinocok és a japók kiűzése, olyan érzés volt, mintha egy elsárgult gimnáziumi évkönyvet lapozgatna, és szembesülne lapjain kamaszkori elképzeléseivel. Frank ’Aranyhal’ Finkből paleontológus lesz, és megfogadja, hogy Norma Proutot egyszer elveszi feleségül. Norma Prout volt az osztályban a schönes Mädchen, és tényleg megesküdött arra, hogy feleségül veszi. De ez már mind istentelenül régen történt, még azokban az időkben, amikor Fred Allent hallgatták és W. C. Fields filmjeit néztek. 1947 óta legalább hatszázezer japánnal került kapcsolatba, és azt az első hónapokban rátörő vágyat, hogy kinyírja őket, sosem elégítette ki. Az idő múlásával egyszerűen az egész elvesztette az aktualitását.

De várjunk csak! Volt egy eset, egy bizonyos Mr. Omuro, aki San Francisco belvárosában egy csomó kiadó ingatlan használati jogát felvásárolta, és így egy ideig Frank is tőle bérelt szobát. Az aztán micsoda rohadék volt, gondolta Frank. Egy hiéna, aki soha nem javíttatott meg semmit, a szobákat egyre kisebbekre osztotta fel, a lakbért pedig egyre csak megemelte… Omuro az ötvenes évek gazdasági válságának idején valósággal kiszipolyozta a szegényeket, főleg a nyomorgó, munkanélküli, leszerelt katonákat. Végül az egyik japán kereskedelmi kirendeltség eltávolította üzérkedés miatt. Mára már a kemény, rugalmatlan, de igazságos japán polgárjog ilyen mértékű megsértése teljesen elképzelhetetlen. Ez is azt bizonyítja, hogy a japán megszállás tisztviselőit nem lehet megvesztegetni, főleg azokat nem, akik a Háborús Kormány bukása után érkeztek.

A Kereskedelmi Kirendeltségek szigorú és sztoikus integritása biztonságérzettel töltötte el Frinket. Bizonyára még Wyndam-Matsont is elhajtanák, akár egy zajos legyet. Hiába a W-M Vállalat tulajdonosa. Legalábbis ezt remélte. Mintha tényleg hinnék ebben a Csendes-óceáni Szövetség a Közös Jólétért című szarságban, gondolta magában. Különös. Így visszagondolva, hogyan is indult az egész… akkor olyan álságosnak tűnt. Üres propagandának. Mostanra pedig…

Felkelt, és bizonytalan lépésekkel kibotorkált a fürdőbe. Mosdás és borotválkozás közben meghallgatta a déli híreket.

– Ne mosolyogjuk meg ezt az erőfeszítést – mondta éppen a rádió, amikor Frink egy pillanatra elzárta a meleg vizet.

Nem, nem fogjuk, gondolta Frink keserűen. Pontosan tudta, milyen erőfeszítésről volt szó. Bár kétségkívül volt valami humoros abban a képben, hogy egykedvű, mogorva németek sétálnak a Marson a vörös homokban, ahol még sosem járt ember előttük. Miközben kente az arcára a borotvahabot, egy gúnydalt dúdolt. Gott, Herr Kreisleiter. Ist dies vielleicht der Ort wo man das Konzentrationslager bilden kann? Das Wetter ist so schön. Heiss, aber doch schön…

– A közös jóléti civilizációnak meg kell állnia egy pillanatra – folytatta a rádió –, és döntést hozni abban a tekintetben, hogy törekvésünket a kölcsönös teherviselés és felelősség kiegyensúlyozott elosztásában az ellenszolgáltatással párosítva…

Az uralkodóosztály jellegzetes zsargonja, nyugtázta Frink.

– Nem hagytuk ki számításainkból a lehetséges jövőbeli fórumot, ahol az emberiség közügyei zajlanak majd, legyenek akár északiak, japánok vagy negroidok… – és így tovább.

Öltözködés közben kedélyesen szórakozott az iménti dalocskán. Az idő schön, annyira schön. Mindjárt megfulladunk…

Tény, hogy a Csendes-óceáni Államok nem kísérletezett a bolygók gyarmatosításával. Viszont beavatkozott, vagy inkább belekeveredett a dél-amerikai helyzetbe. Míg a németek teleszórták a világűrt hatalmas önvezérelt masináikkal, a japánok még mindig a brazíliai esőerdőket irtották, és nyolcemeletes agyagházakat húztak fel a néhai fejvadászoknak. Mire a japánok fellövik az első űrhajót, a németek már az egész naprendszert belakják. A történelemkönyvek lapjain létező régi időkben a németek csendesen kimaradtak a gyarmatosításból, míg az európai hatalmak az utolsó simításaikat végezték birodalmaikon. Ezúttal, gondolta Frink, talán nem akartak utolsóként célba érni, ennyivel okosabbak lettek.

És ekkor Afrika jutott az eszébe, és a nácik ott végzett kísérlete. A vér egy pillanatra megfagyott az ereiben, majd tétován újra megindult.

Afrika, az a hatalmas, üres romhalmaz.

– …azonban büszkék lehetünk arra, hogy különösen fontosnak tekintjük a népek alapvető fizikai szükségleteit az egész világon mindenütt, a nem lelki jellegű vágyaikat, amelyeket muszáj…

Frink kikapcsolta a rádiót. Aztán később, mikorra lehiggadt, visszakapcsolta.

Bassza meg, mondta magában. Afrika. Kihalt törzsek kísértetei. Kiirtották őket… pontosan miért is? Ki tudta? Talán még a tervek kiagyalói sem, ott messze Berlinben. Agyatlan gépek, akik hülyére dolgozzák magukat, építenek. Építenek? Ledarálnak. Olyanok, mint az őskori témájú kiállítások emberalakjai, akik épp az ellenség koponyáját hasznosítják újra ivókupaként, de előtte még kikaparják belőle az agyvelőt, tápláléknak. És a sípcsont is hányféle praktikus eszközzé alakítható! Gazdaságos, hisz nem csak elfogyasztod, akit nem kedvelsz, de konkrétan kieszed a saját koponyájából. A vezető technikusok! Ősemberek, steril, fehér laboratóriumi köpenyben egy berlini egyetemen, akik azzal kísérleteznek, vajon hányféleképpen használható még fel az emberi koponya, bőr, fül vagy zsír. Ja, Herr Doktor. Nézze, mi mindenre használható egy nagylábujj; az ízület egy gyors működésű öngyújtó mechanizmusává alakítható. Ha mármost Herr Krupp megfelelő mennyiségben le tudná gyártani…

Elborzasztotta a gondolat, hogy az ősi és hatalmas kannibál előember napja újra felragyogott, ismét ő uralja a világot. Évmilliókig menekültünk előle, gondolta Frink, és most visszatért. És nem egyszerű ellenségként… hanem felettünk uralkodni.

– …helytelenítjük – üzenték a rádióban a tokiói apró sárga fazonok. Istenem, gondolta Frink, és mi majomnak csúfoltuk ezeket a civilizált, görbe lábú vakarékokat, akik pedig nem építenének gázkamrákat, és nem jutna eszükbe a feleségüket beolvasztani pecsétviasznak.

– …ahogy már eddig is számtalanszor fejeztük ki helytelenítésünket az emberi életnek a haladás hajszolása érdekében végzett irtózatos pazarlása miatt, amely az emberiség nagy részét a törvényen kívül helyezi. – A japóknak bezzeg a törvénykezés volt az erőssége. – Ahogy egy közismert nyugati szent is megállapította: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?”

A rádió elhallgatott. Frink, aki éppen a nyakkendőjét kötötte, szintén tartott egy pillanatnyi szünetet. Ez afféle reggeli szertartása volt.

Itt kell velük kiegyeznem, ébredt rá. Akár feketelistára kerülök, akár nem, végem van, ha elhagyom a japán felségterületet, és Délen vagy Európában kötök ki – vagy bárhol a Birodalomban.

Az öreg Wyndam-Matsont is ki kell engesztelnem.

Leült az ágyra egy csésze langyos teával, és levette a Ji Kinget a polcról. A bőrtokokból előhúzta a negyvenkilenc pálcikát. Koncentrált, hogy teljesen úrrá legyen gondolatain, és megfogalmazódjanak benne a kérdések.

– Hogyan környékezzem meg Wyndam-Matsont, hogy az ügyünk korrektül rendeződjön? – kérdezte fennhangon. A kérdést az írótáblára is feljegyezte, és addig dobálta egyik kezéből a másikba a pálcikákat, míg össze nem állt az első vonás, a kezdet. Egy nyolcas. Így már a hatvannégy jel fele nem jöhetett ki. Elosztotta a pálcákat, és leszámolta a második vonást. Hamarosan, hiszen ebben profi volt, mind a hat vonás összeállt. Kész volt a jel, és még a táblázatból sem kellett kikeresnie. Megismerte: a Tizenötös. Csien. A szerénység. Á! Utolsókból lesznek az elsők, a hatalmasok megbuknak, a gazdagok elszegényednek, bele se kellett néznie a leírásba, mert már kívülről tudta. Szerencsés előjel. A jóskönyv kedvező tanácsot adott.

Mégis csalódott volt. A Tizenötös Jel ostobaságnak tűnt. Túl iskolásnak. Még szép, hogy szerénynek kell lennie. Bár talán mégiscsak jó tanács. Végül is semmi hatalma nem volt az öreg W-M felett. Nem kényszeríthette, hogy vegye vissza. Nem volt más választása, mint magáévá tenni a Tizenötös Jel szemléletét. Ez az a pillanat, amikor könyörögni kell, remélni és hittel várni. Mert ha eljön az ideje, a mennyek ura visszaemeli régi beosztásába, sőt, talán még jobb munkát is adhat.

Nem voltak megfejtendő vonások, se kilencesek vagy hatosok. A jel nyugalomban volt, nem alakult át új jellé. Ezzel akkor megvolt.

– Látom-e még valaha Julianát? – tette fel hangosan az új kérdést.

Juliana a felesége volt, pontosabban a volt felesége. Már egy éve elváltak, a nő otthagyta, és Frink már hónapok óta nem látta. Mi több, fogalma sem volt, hogy merre lehet. Nyilvánvalóan már nem San Franciscóban él. Talán már nem is a Csendes-óceáni Államokban. Közös barátaik sem hallottak felőle semmit, vagy pedig csak nem árulták el neki.

Buzgón átrendezte a pálcákat, szemét le nem véve róluk. Hányszor tette már föl ugyanezt a kérdést Julianáról? Vagy másikat? Az új jel már alakulóban volt, a sors mozgatta a szárakat. Véletlenszerűen, mégis az adott pillanat függvényében. Hiszen ebben a pillanatban élt és fonódott össze az élete a világegyetem összes többi életével és részecskéjével. A jel folytonos és megszakított vonásokkal feltárta és kirajzolta a helyzetet, benne őt, Julianát, a Gough Street-i gyárat, a Kereskedelmi Kirendeltségeket, a bolygókutatásokat, a halomnyi vegyi hulladékot Afrikában, amelyek már nem emlékeztettek holttestekre; körülötte a San Franciscó-i nyomortelepeken élő emberek ezreinek vágyait és a berlini szörnyetegek mániákus terveket szövögető nyugodt arcait – mind összefonódtak ebben a pillanatban, amikor elvetette a pálcikákat, hogy megtalálja a megfelelő bölcsességet egy könyvben. Ezt a könyvet a kínai bölcsek még az időszámításunk előtti harmincadik században kezdték el írni, és ötezer éven keresztül dolgoztak rajta, hogy a tökéletességig rostálják és csiszolják – a kozmológiatudomány teljességét már akkor írásba foglalták, amikor Európában még összeadni és kivonni sem tudtak.

A jel. Elszontyolodott. A Negyvennégyes. Kou. Az előzékenység. A kijózanító jóslat. A szűz erős. Nem szabad ilyen szűzzel egybekelni. Már megint Julianával kapcsolatban kapta ezt a tanácsot.

Ajvé, gondolta, és hátradőlt. Nem volt hozzám való, tudom jól. De nem ezt kérdeztem. Miért kell a jóslatnak is erre emlékeztetnie? Megpecsételte a sorsomat, hogy megismertem és beleszerettem, mint ahogy most is szeretem.

Juliana volt a legszebb nő, akit valaha feleségül vett. Koromfekete haja és szemöldöke hordozta a spanyol vér nyomait, miként még az ajka is. A rugalmas és teljesen hangtalan járása. Egy gimnáziumból megmaradt férficipőt hordott. Ami azt illeti, minden ruhája kopott volt, a régiség és gyakori mosás benyomását keltették. Olyan sokáig nem volt egy vasuk sem, hogy szépsége ellenére pamutpulóverben járt, cipzáros vászonkabátban, barna gyapjúszoknyában és bokazokniban. Azt mondta, úgy néz ki, mint aki teniszezik, vagy mint aki az erdőbe jár gombát szedni, ezért a ruhái mellett Frinket is utálta.

Mindenekfelett az elején a fura, dilinyós tekintete vonzotta igazán. Juliana minden ok nélkül baljós, bárgyú Mona Lisa-mosollyal üdvözölte az utcán az idegeneket, akik zavarukban azt sem tudták, hogy visszaköszönjenek-e. Olyan szép volt, hogy általában visszaköszöntek, de addigra Juliana már messze járt. Eleinte Frink azt hitte, hogy a lány csak rosszul lát, de végül rájött, hogy ilyenkor az egyébként rejtett, mégis súlyos butasága bukkan elő. Így végül Julianának ez a szokása idegesíteni kezdte, és az is, hogy úgy jött-ment, némán, mint valami küldetésen lévő beépített ügynök. De még ekkor, a vége felé is, amikor már folyton veszekedtek, Frink még mindig úgy érezte, hogy Isten pontosan és csakis neki szánta ezt a nőt. Hogy miért, azt soha nem fogja megtudni. És mert szinte vallásos meggyőződéssel hitt ebben, nem tudta magát túltenni az elvesztésén.

Olyan közelinek tűnt most Juliana… mintha még összetartoznának. Szelleme még ott sürgött-forgott az életében, nesztelen léptekkel kereste a szobájában a… bármi volt is az, amit Juliana keresett. És a gondolataiban is megjelent, akárhányszor kinyitotta a jóskönyvet.

Míg a magányosságának romjaival övezve ült az ágyon, és lassan felkészült, hogy kilépjen az ajtón és elkezdje a napot, azon töprengett, hogy San Francisco hatalmas és átláthatatlan városában ki fordulhat még a jóskönyvhöz ugyanebben a pillanatban. Vajon mindenki olyan nyomasztó tanácsokat kap, mint ő? Vajon ez a Pillanat másoknak is ugyanannyira kedvezőtlen, mint neki?

Fordította: Gerevich T. András

Philip K. Dick: Az ember a fellegvárban
Agave Kiadó, Budapest, 2015