Georg Klein: Üstökösök (részlet)

(…) Rövid végrendeletében Bartók megtiltja, hogy utcát vagy teret nevezzenek el róla halála után mindaddig, amíg Budapesten bármely utca vagy tér Hitler vagy Mussolini nevét viseli. Ezt a kívánságát is az utált nevek leírása nélkül, de így is félreérthetetlenül fogalmazza meg: azoknak a tereknek említi meg a régebbi nevét – Oktogon és Körönd –, melyek az aktuális időpontban az utált neveket viselik.

Hivatása nyilvános gyakorlásán kívül Bartók ezekben az években visszahúzódó életet él, kevesekkel érintkezik. Soha nem tudhatta, hogy akivel beszél, nem szimpatizál-e a náci eszmékkel.

Az Anschlusst 1938-ban Bartók óriási katasztrófának tekintette, Ausztria elfoglalását hónapokon át valósággal meggyászolta.

Miután 1939-ben meghalt imádott édesanyja, Bartók úgy érezte, nincs több oka rá, hogy Magyarországon maradjon. Úgy született meg benne a döntés, hogy Amerikába emigrál, ahogy a gyümölcs érik meg. Döntése súlyos személyes következményekkel járt, hiszen Magyarországnak nemcsak legnagyobb, hanem hazájához legerősebben kötődő zeneszerzője volt. Úgy hozta meg döntését, hogy sem ő, sem családja nem tartozott az üldözöttek közé. Kizárólag a nácizmus megvetése motiválta, és így döntése a maga nemében egyedülálló volt.

Az amerikai évek

Bartók utolsó öt amerikai éve volt életének legnehezebb időszaka, annak ellenére, hogy az utolsó két év legkreatívabb időszakai közé sorolható. Hogy megértsük, mennyire idegen volt számára az „American way of life”, nézzük először meg viszonyát a társadalomhoz általában, és reakcióját egyre nagyobb ismertségére.

Bartók menekülése az ismertség elől

Bartók irtózása az „ismertségtől” és „ismert emberektől” időnként különös, sőt egészen meghökkentő kifejezést kapott. A Skapelsens fullkomlighet och livets tragedi [A teremtés tökéletessége és az élet tragédiája] című könyvemben írtam a magyar Nobel-díjasról, Szent-Györgyi Albertről, aki C-vitamin felfedezője volt, az egyetlen a tíz magyar tudományos Nobel-díjas közül, aki Magyarországon végezte a díjjal jutalmazott kutatásait.

Fiatalkoromban láttam és hallottam Szent-Györgyit Magyarországon, de személyes találkozásunkra csak az 1950-es évek elején került sor. Akkor már elhagyta Magyarországot, és a massachusettsi Woods Hole-ban telepedett le. Ez a város nagyon népszerű az amerikai biológusok körében, itt található ugyanis a Marine Biological Laboratory, mely egyedülálló körülményeket kínál a tengeri élőlényekkel végzett kísérletek számára, ráadásul könyvtára is remek. Egyik első egyesült államokbeli utam során néhány idősebb amerikai kollega kíséretében látogattam el oda. Mikor odaértünk, a laboratórium főbejárata előtt épp egy nagyszabású koktélparti zajlott. Észrevettem Szent-Györgyit.

– Bemutassalak? – kérdezte az egyik amerikai kollega.

– Nagyon örülnék – feleltem lelkesen.

Kiderült, hogy Szent-Györgyi már hallott rólam unokatestvérétől, a biokémikus Andrew Szent-Györgyitől, aki Magyarországon csoporttársam volt. Megtisztelve éreztem magam. A szavak elragadtatással törtek elő belőlem:

– Amikor gimnazista voltam Magyarországon, két ember volt, akit mindenkinél jobban csodáltam: ön és Bartók Béla. Nem csak a tudományban illetve a zenében elért hatalmas eredményeik miatt. Ön is és Bartók is egyedülálló módon foglaltak állást a nácizmussal szemben. Egyszemélyes ellenállási mozgalom voltak, mindketten a maguk módján. Tekintélyük teljes súlyával, kertelés nélkül kimondták, mit gondolnak Hitler ezeréves birodalmáról és új Európájáról.

Szent-Györgyi áttetszően kék, fiatalos szemével tűnődve nézett rám. – Igen, talán ezt elmondhatjuk. De ami Bartókot illeti…

Éreztem, hogy érzékeny pontra tapintottam, de el sem tudtam képzelni, mi lehet az.

– Valójában sosem találkoztam Bartókkal – mesélte Szent-Györgyi. – Miután Stockholmból hazatértem, és egész Magyarország ünnepelt, egyik este elmentem egy koncertre. Észrevettem Bartókot a nézők között. A szünetben odamentem hozzá és bemutatkoztam. „Szent-Györgyi Albert vagyok. Talán meg kéne ismerkednünk,” mondtam. Ám Bartók kezét a vállamra tette, (a fájdalmat még ekkor is tisztán éreztem hangjában) finoman de határozottan félretolt, és szó nélkül továbbment.

Rettentően udvariatlannak, szinte kegyetlennek hangzott. Ám Bartókot gyakran irritálta a külvilág, különösen az ismertségéből fakadó társadalmi kötelezettségek. Az az érv, hogy „én egy nagy ember vagyok, Ön egy nagy ember, barátkozzunk” valószínűleg azonnal heves ellenszenvet váltott ki benne. Sok szemtanú tud hasonló esetekről beszámolni. Vegyünk egy másik példát.

Nehéz évei alatt az Egyesül Államokban Bartók és felesége, Pásztory Ditta szoros kapcsolatban állt egy régi baráttal, aki korábban Bartók tanítványa volt, a magyar-amerikai zongorapedagógus Illés Ágotával, későbbi nevén Agatha Fassett-tel. Bartókról szóló könyvében [Agatha Fassett: The Naked Face of Genius, The Riverside Press, 1958. (Magyarul: Bartók amerikai évei, Zeneműkiadó, Budapest, 1960)] Fassett részletesen beszámol a Bartók házaspár nyári látogatásáról vermonti házában, 1942-ben. Bartók nagyon szerette az ottani tájat, mint a szabad természetet mindenütt, ahol csak megfordult. A ház körül található állatok iránt is élénk és szeretetteli érdeklődést mutatott. Leromlott egészségi állapota ellenére folyamatosan dolgozott, és a legkisebb zavaró tényezők is bosszantották. Meghallott olyan hangokat is, amiket senki más. Amikor egy vemhes macska hirtelen eltűnt és kilenc napig nem került elő, Bartók az éjszaka közepén lejött szobájából, és közölte, hogy a messze távolból nyávogást hallott. Senki más nem hallotta. Ahogy volt, hiányos öltözékben, Bartók céltudatosan elindult befelé a sötét erdőbe. Egyenesen ahhoz a fához ment az erdő belsejében, melynek koronáján ott ült a macska.

Bartók legendásan érzékeny hallása sokszor komoly szenvedést okozott számára. A ház elektromos generátorának zaja, melyet a többiek csak halk zúgásnak hallottak, Bartók számára kifejezett kínszenvedést okozott. Gyerekes boldogsággal reagált, amikor a generátor egyik este elromlott. Öröme ujjongássá fokozódott, amikor megpillantotta a petróleumlámpát, melyet az áramszünet miatt vettek elő, és amely gyermekkori emlékeket juttatott eszébe.

Vendéglátójuk, Agatha egyik nap levelet kapott közeli barátaitól, két német-zsidó emigráns házaspártól, akik az Egyesült Államokban ismert koncertszervezők lettek. New Yorkból autóztak fel Vermontba, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megismerkedjenek Bartókkal. Agatha háza elég nagy volt ahhoz, hogy mindannyian elférjenek. Bartók felesége, Ditta el volt ragadtatva. Bartóknak sok gondja akadt az amerikai koncertszervezőkkel. Az Egyesült Államokban nem volt igazán ismert, és minden kapcsolat jól jött a zenei világban. Ám amikor közölték vele, hogy látogatók érkeznek, szinte egyáltalán nem reagált, de Agatha látta, hogy arca hirtelen elkomorul.

A következő napokban egyre kevesebbet mutatkozott a házban. A vendégek érkezésekor visszahúzódott a szobájába, mint egy teknős a páncéljába. Dittának utasításokat adott, milyen ürügyekkel mentse ki. Azt mondta, túlságosan fáradt, és nem ismeri eléggé a nyelvet ahhoz, hogy társalogjon. (Valójában Bartók mintegy tíz nyelven folyékonyan tudott társalogni, igazi nyelvzseni volt.) Mikor lejött a vacsorához, szinte tudomást se vett a vendégekről. Olyan személytelenül biccentett nekik, mintha vak lenne. Ráadásul legtöbbször az étkezésekre se jött le. Tökélyre fejlesztette technikáját, amivel szinte észrevétlenül tudott ki-be járni a házban.

Csak akkor enyhült meg egy kicsit, amikor megtudta a vendégek elutazásának pontos időpontját, és ekkor egy kis búcsúkiránduláson is részt vett. Úgy ült be a vendégek nagy, kényelmes autójába, mint egy autóbuszba vagy taxiba.   Az autóút alatt megenyhültek vonásai. Láthatólag élvezte a szép táj látványát és a gyönyörű napsütést.

Amikor elérték az úti céljukat, előkerültek a piknikkosarak. Három kilométeres séta várt rájuk az erdőben egy keskeny ösvényen. A vendégek közül a nők aggódtak cipőjük és ruhájuk miatt. Bartók tudomást sem vett aggodalmukról, és nem is reagált alig rejtett óhajukra, hogy menjenek vissza az autóhoz. Ellenkezőleg, szinte el volt ragadtatva a séta lehetőségétől. Gyors léptekkel haladt előre a göröngyös ösvényen, amit helyenként teljesen benőtt a fű. Mintha puha sárban lépkedtek volna. Az ösvény egyik oldalán néhány elmosódott útjelzés bukkant fel, nem pedig a nyílt tenger, amit vártak.   A másik oldalát mohával benőtt kövek szegélyezték.

A vendégek panaszkodtak a „piszkos” sár miatt, és igyekeztek meggyőzni Agathát és a Bartók házaspárt, hogy forduljanak vissza. Amikor az egyik asszony, aki túlságosan nagydarab volt a kis ösvényhez, elesett, a vendégek úgy döntöttek, visszafordulnak. Ám Bartók nem volt hajlandó! Zavartalanul folytatta útját a cél felé. Ditta és Agatha követték. Bartók sokáig nem szólt semmit, a nők pedig nem tudták, vajon megértette-e egyáltalán, mi történt. Ám Bartók hirtelen megfordult is így szólt: – Láttátok, mekkorát esett szegény Hajó asszonyság? (Az asszony neve németül hajót jelentett.) Remek hangulatban volt, mintha hosszú fogságból szabadult volna.

– Semmi baja ennek az ösvénynek – mondta. Csodálatos lenne mezítláb járni, és érezni a puha talajt a lábujjaim között.

Ez színtiszta agyag. Csak a német városlakók nevezik piszkos sárnak.

– Miért viselkedsz így, Béla? – kérdezte a felesége. – Tudod jól, hogy rettentő udvariatlan voltál. Nagyon kedves emberek.

De Ditta sem tudta elrejteni mosolyát, mikor látta, Bartók milyen boldog.

– Persze, teljesen igazad van – felelte Bartók. – De a legkevésbé sem furdal a lelkiismeret miatta.

Agatha Fassett láthatólag más vonásokat is felfedezett a „zseni meztelen arcán”.

Fordította: Kúnos László

Georg Klein: Üstökösök. Három öntörvényű élet
Corvina Kiadó, Budapest, 2015