Makk Károly: Szeretni kell (részlet)

Posted on 2015. február 26. csütörtök Szerző:

0


Makk_Szeretni kell-bor180Los Angeles,
Academy Award Nomination – The „Oscar”

Akik a filmeket igazgatják, meglehetősen kusza módon ott fent, a magas égben, összekevervén embereket, országokat, filmeket – de azért biztosan tartva a sors fonalát –, ezek a Párkák most Los Angelesbe vezényeltek engem. Pár nap múlva osztják az Oscar-díjakat és a Macskajáték a díjra esélyes öt, kiválasztott film között van.

Két, egymáshoz egyáltalán nem passzoló ember, egy férfi és egy nő várt rám a reptéren.

A férfi hetven körüli, alacsony, fáradt arccal, kezében egy öreg, seprűnyélre ügyeskedett cipős doboz aljával – rajta Makk Károly felirat. Mellette egy negyven körüli, jó megjelenésű, régi pesti ismerős, Almási Mari, aki férjével (régi jó barát), és kislányukkal itt él Los Angelesben. Mindketten három órája várnak már, mert a budapesti gép lekéste a New York-i csatlakozást.

A férfi Walter Reisch – ő az „Oszkár-gardedámom”. Kicsit elhasznált, de gyémántéles agyú, Ausztriából keveredett ide a húszas években Lubitsch-csal, Czukor Györggyel, és még másokkal. Most találkozunk először, de sok mindent tudunk egymásról. Jó pár levelet küldött nekem, s én majdnem mindegyikre válaszoltam. Sok felesleges dolgot elmagyarázott, hogy ne úgy érezzem magam, mint aki semmit sem tud.

A nagy pusziváltás után Almási Mari közli velem, hogy akkor ő most visz engem haza. Walter közli velem – a megfelelő hangon, nekem nem kell erőlködnöm –, hogy én most vele megyek, és „majd beszéljünk meg egymással mindent később”. Ha Mari velünk akar jönni a szállodába, a szobaszámláját nem tudják a szervezők fizetni, és a program szoros, „Kaa-ro-lii most a mienk!” Ez volt Walter bemutatkozó jelenete, megmutatta milyen egy osztrák-amerikai, sokat próbált, a filmszakmában még ma is helytálló, komoly ember. Elbúcsúztunk Maritól.

Bekaptam valamit a szállodában, és gyorsan levizsgáztattam az ágyat – Oscar-díjra jelölve – majd elaludtam.

Éjfél felé kopogás, kaparászás az ajtón. Ez csak Walter embere lehet, akiről már említést tett. Belép egy kétméteres, jóvágású, harminc körüli srác, pulóver, farmer: Ádám vagyok.

– Most elviszlek egy kicsit… Csak úgy lógunk, körülnézünk…
A még csukott bőröndömből szó nélkül előkotor egy zakót és egy inget.
– Megyünk táncolni…
– Most?
– Most. Jöhetsz mezítláb is…
Bebújok a cipőmbe.
– Hova megyünk?
– Lent van egy bár, nem a legjobb, de ez van. Akik megjöttek ma, ott fordulnak egyet-kettőt. Ismerkedjetek, barátkozzatok, szeressétek egymást…

Jó a szövege – gondoltam, bár volt benne valami csinált, ugyanakkor ellenállhatatlan.

– Szeretsz táncolni?
– Majd kiderül…
– Az már fél győzelem. Pénzt ne tarts a zsebedben.
Folyosók, liftek labirintusán át jutunk el a homályos terembe, melyen néha keresztbevillan egy-egy éles fényfolt. Nem hangos, de jó. A fiú elkapja a hozzánk legközelebb álló nő kezét, a kezünket szinte csomóra köti. Bemutat bennünket:
– Kaa-ro-lii – mutat rám.
– Valentina – mutat a nőre.
Ötven körüli nő, úgy mozog, mintha most lépett volna ki a balettiskola kapuján. A változó, kusza, fekete-fehér fényfoltokban alig látjuk egymást. Az egész olyan, mint egy amerikai filmvígjáték, amelyben egy állatkert „csak foltos” tagjai a legmagasabb zsiráf születésnapját ünneplik – emberek kizárva és bezárva –, és a világítást foltos páviánok szolgáltatják. Egy szerencsés pillanatra meglátom Daniel Olbrychskit, a lengyel film jelenlegi legnagyobb figuráját, Andrzej Wajda vezető színészét. Intünk egymásnak, csak a szájmozgásáról tudom leolvasni: „tomorrow”.

Kellene már valamit mondani ennek a helyes nőnek, akinek negyed-másodpercekre felvillanó arca olyan ismerős…
– Sei attrice?
– Sì.
Színésznő, ahogy gondoltam.
– Italia, Piccolo Teatro di Milano.
Olaszország egyik legkiválóbb színháza Milánóban, Giorgio Strehler vezeti.
– „Notte Americana” di Truffaut?
– Sì.
– Hol a szobád? – kérdezem.
– Nem tudom.
Az ajtónyitó kártyáján különböző nyilak mutatnak különböző jeleket. Elcsípek egy friss párnak tűnő duót, akik szemmel láthatóan szintén ágyra vágynak. A filmjük ugyanabban a kategóriában jelölt, a prospektusban láttam a képét, Sergio Renán, argentin rendező. A versenyben vele együtt öten vagyunk: Fellini, Jerzy Hoffman lengyel rendező – akit most egy pillanatra láttam, valószínű Olbrychski az ő filmjében játszik, Louis Malle és én. Sergio valamit mond az argentin színésznőnek, aki mellém lép és belém karol, Sergio pedig Valentinába. Mi egy pohár valamit ittunk, de ők már egy újabb pohár pezsgőre vágynak – majd a szobában igyunk meg egy búcsúpohárral – így az argentina.

Valentina ijedten megkopogtatja a vállamat, hogy ő már nem. Végre sikerül az ő szobáját megtalálni, így egy kocsi lekapcsolódhat a szerelvényről, kisebb-nagyobb búcsúzkodás után. Nekem is sikerül, és így mindenki elfoglalhatta az őt megillető ágyat. Az én üres ágyamon egy cipős doboz teteje (vagy alja), rajta nagy betűkkel Walter üzenete, hogy reggel tíz órakor a folyosón álló kanapén vár a friss újságokkal.

Ott is volt, kipihenten, frissen borotválva. Régimódi ing, gallérral, amit én nagyon jónak és megkülönböztetőnek láttam.
– Mi volt éjjel?
– Semmi.
Aztán jön egy kis gyorstalpaló bevezető:
– Ne legyél soha bizonytalan. Látszik a mozgásodon, hogy gyors, határozott ember vagy, de néha nem döntesz elég gyorsan.
– Például?
– Amikor a reggelit rendelted… Egyébként jók a ruháid, a cipőd remek, irigylem… – Ezt egy kicsit nevetve mondta. Aztán hangsúlyosabban folytatta. – Ha újságírókkal beszélsz, légy türelmes, nyugodt, és ne ismételd magad.

– Németül fogok beszélni, ő fordít engem. Nyugodt lehetek, minden rendben lesz.
– Vezetsz autót?
– Igen. Lesz rá szükség?
– Nem. Csak aki vezet, annak jobb a mozgása… Egyet jól jegyezz meg, a díj még nincs eldöntve.
– És Fellini? Az övé…
– Nem. Ő a legesélyesebb, de már van Oscarja. A te filmedet szeretik, a Szerelmet is szerették, Adolf különösen.

Czukor Adolfról van szó, aki sajnos nemrégen halt meg, évtizedeken át a legnevesebb amerikai rendezőkhöz tartozott. Kjúkor-nak kellett a nevét ejteni, magyarázza Walter, ehhez ragaszkodott. Ha szóba kerül, el ne felejtsd – nem Cukor, hanem Kjúkor! Ennek a külföldi Oscarnak ő volt a véleményformáló alakja.

Zsigmond Vilit ismered?
– Tanítottam őt a főiskolán fiatal tanársegéd koromban.

– Ő itt egy nagyon komoly, tehetséges ember. – Kis szünet után folytatja. – Idehallgass! Nagy nevek vannak itt, de ne törődj velük. Te esélyes vagy! Amit most mondok, köztünk marad: Czukor nagyon szerette volna, hogy te Oscart kapjál, mert látta a Szerelmet, és talán már azért meg kellett volna kapnod… Ezt ő valóban komolyan mondta és gondolta. Lehetett érezni. Jól esett.

– Itt van néhány komoly, európai ember, te is. Most lesz itt a sajtókonferencia, lesztek vagy százan, ott én fordítok. Utána az ebéd. Az órájára nézett és felállt. – Itt vagyok egy félóra múlva. – Utána szóltam.

– Csak egyet mondj meg nekem, miért cipős dobozokon üzensz?

– Mert azokat elolvasod. A cédulát átfutod, eldobod, elfelejted.

Nem tolakodva, de volt egy kis tumultus a sajtókonferencia-terembe nyíló ajtónál. Ha nincs ez a lökdösődés, talán össze sem kerülök Zsigmond Vilivel és Kovács Lacival. Vili az amerikai operatőr-ász, 1956-ban jött el otthonról Lacival együtt. A Színház és Filmművészeti Főiskola operatőr hallgatói voltak, akiknek a szaktárgyak mellett rendezői feladatokat is meg kellett oldaniuk, ha nem is olyan alaposan, mint egy rendezőnövendéknek. Ezt tanítottam én nekik. Vilit egyszer rajtakaptam, hogy csak úgy üldögél egy megadott feladat előtt, miközben megy az idő. Megálltam mellette, látván a helyzetet, elhúztam előle a papírlapot, és úgy nagyjából megoldottam a feladatot. Vili megköszörülte a torkát, így köszönte meg a támogatást.

Nyomultunk együtt hármasban befelé, én leültem volna a hátsó sorok egyikébe, de Vili belém karolt, látványosan végigvonultunk a termen, és leültünk az első sorban. Közben őket jobbról-balról üdvözölték, ők a ’nagyok’ udvariasságával visszaköszöntek, én pedig vártam a fejleményeket. Megjelent Walter is, odaült közénk, és nagyon meg volt elégedve a helyzettel.

Egy jó félóra után enyém lett a szó. Egy kritikus érdeklődött, nem gondolom-e, hogy a történet, Erzsi és Viktor szerelmi története és konfliktusa az ő korukban már irreális, sőt, gusztustalan.

– Érezte-e ön a filmnek ezt a hibáját?

Én erre valami olyasmit válaszoltam, hogy ezekben az idős emberekben rengeteg felhalmozott érték és érzelem van, ami – ha még megnyilatkozhat – az emberi természet utolsó ajándéka. És egy közösség vagy a társadalom, harmonikusabban élhet együtt emiatt az érzelmi gazdagság miatt ezzel az idősebb generációval. De ha a nézőknél ez nem így működik, és ezt nem érzik – az az én hibám.

Az utolsó mondatot Walter nem fordította, és ezt rögtön el is mondta nekem. Ő ebben a filmben semmiféle hibát nem látott, és ezért vette a bátorságot, hogy engem felülbíráljon.

Aztán egy váratlan fordulattal folytatta a „fordítást”, magáról kezdett beszélni: mióta dolgozik Amerikában, hogy jöttek el Lubitsch-csal együtt Ausztriából Billy Wilderrel, hogy jött Németországból William Wyler, és hogy az ő tehetségükkel mennyit gazdagodott Amerika. Most, hogy a vasfüggöny nem zár olyan szorosan, megismerkedhetünk a mögötte élők tehetségével is, akiknek egyike itt ül közöttünk, ennek a filmnek az alkotója.

Nagy tapsot kapott, aztán felemelte Zsigmond Vili kezét – újabb taps –, ők ketten pedig felráncigáltak engem néhány közös meghajlás – és fotó – erejéig.

Vége lévén a sajtókonferenciának, visszaszivárogtunk a szállodába egy újabb, nem-igazi kávéra, és már kezdték is keresni az ebédre meghívottakat. Walter visszaintegetett a sofőröknek, hogy mi is rögtön indulunk, aminek az lett a vége, hogy a többiek elindultak nélkülünk. Engem közben már vitt a kijárat felé, ahol megállt egy igen tekintélyes limuzin, benne Henry King, ismert és tekintélyes amerikai rendező, aki az idegen nyelvű filmek nevezetteiért volt felelős – egyébként ő rendezte Molnár Ferenc Liliom című darabjából készült amerikai filmet, a Carouselt.

Walter kutyafuttában megkérte, hogy vinne el engem magával, mert a többiek már elmentek. Én kinyitottam a járda felőli ajtót, mögülem hangosan mondott valamit Walter, megfordultam, és már le is lettem egy tucatszor fényképezve, ahogy egyedül beszállok a kocsiba emellé a nagy ember mellé. Walter tudta, mit csinál, amikor lekésette velem a többieket.

Az Oscar díjat szervezőknek egy titkuk van. Minden jelölttel el tudják hitetni, hogy nekik itt esélyük van, hogy ők itt nyerhetnek! Ez volt életemben az a pillanat, amikor csacska módon ezt, itt, én is elhittem.

Makk Károly a Szeretni kell könyvbemutatóján

Makk Károly a Szeretni kell könyvbemutatóján

Az ebéden elképesztő névsor: Frank Capra, William Wyler, Billy Wilder, John Frankenheimer és az elnök, Henry King a vendéglátók, valamint a jelöltek, a várt vendégek: Federico Fellini, Jerzy Hoffman, Louis Malle, Sergio Renán és Makk Károly.

Frank Capra egy lötyögő, nagykockás pantallóban, és egy kanárisárga golf-ingben jelent meg – mosolygós, könnyed öregúr. William Wyler vékony, nem-túl-jókedélyű férfi, úgy hatvan körül. Billy Wilder bécsiesen közvetlen. John Frankenheimer, aki Pesten egy fél évig forgatott egy filmet – futólag ismertem – elegáns, jó megjelenésű, jóképű férfi, kiváló teniszjátékos. Fellini és Louis Malle még nem érkeztek meg.

Együtt, így, az egész társaság OK, egy igazi filmes banda voltunk.

Makk Károly: Szeretni kell
Kossuth Kiadó, Budapest, 2014