Nem slágerzene | Liszt-művek férfikarra

Posted on 2015. február 27. péntek Szerző:

0


Liszt Ferenc (korabeli levelezőlapon)

Liszt Ferenc (korabeli levelezőlapon)

Bedő J. István |

Minden valószínűség szerint még a Liszt-rajongók között – most nem kifejezetten a zeneművészekre gondolok – is vannak, akik a romantikus mesternek csak bizo­nyos műveit – a nagyzenekariakat, zon­gora-átiratait, a szólószonátáit vagy éppen az egyháziakat részesítik előnyben. Annyi­ra sokszínű életművet hagyott maga után, a hosszú élet fordulataival párhuzamosan oly sokféle stílus, érzelem, műfaj jelenik meg palettáján, hogy a hallgató ízlés alapú válogatása természetesnek tekinthető.

Ha azonban valamilyen hangszeres együttes válogat a maga számára, megfordul a helyzet – nem kizárólag az ízlés vagy a tetszés dönt, hanem a virtus: vajon sikerül úgy előadni a művet, hogy a hallgatónak csak a zenehallgatás öröme jusson, s ne törődjön a feladat megoldásának nehézségeivel.

A Honvéd Férfikar Liszt világi kórusaiból adott válogatást 2015. február 17-én. A Vigadó teljesen megújult díszterme (végre) megjavult akusztikával fogadta a hangversenyre érkező zenei ínyenceket. A program először a Liszt-bicentenáriumra készült összeállítás, melyet 2011 tavaszán élőben mutattak be és lemezre is rögzítették. Ettől azonban a kórusművek ismertsége csak kis mértékben növekedett. A mostani hangverseny is jórészt szűz közönségnek szólt.

Liszt férfikarra szerzett művei (ahogy a CD-hez csatolt ismertetőben Kaisinger Rita írja) nagyobbrészt egyházi vonatkozású kompozíciók. A viszonylag kevés kivétel különböző romantikus – és a saját korában kedvelt, mára lexikoncikké zsugorodott – költők műveinek ihletésére született.

Titán (Szólista: Fátrai János)

Titán (Szólista: Fátrai János)

A műsort indító Titan című kórusművet Franz von Schober verse ihlette, 1842 elején keletkezett. Indító szavai („Athos kék sziklacsúcsán vágyom ülni”) klasszikus elvágyódó szituációt idéznek fel. Liszt hat éven keresztül újra meg újra visszatért a végül basszusszólón és férfikaron megszólaló zenedarabhoz, melyet zongora kísér. A mostani hangversenyen is feltűnő volt (majd a válogatás többi darabjában is), hogy Liszt mennyire nem kipárnázott fotelbe ülteti szólistáit. Fátrai Jánosnak a hangterjedelme éppen csak elérhető legmélyebb pontjáig kellett alászállnia, miközben időnként szinte a tenorszólamig is fel kellett tornáznia magát. És ment!

Himnikus nagy mű következett, egészen elképesztő hangszerelési változatban. „A romantika vezető művészei közül sokan azonosultak Friedrich Schiller erkölcsi parancsával, amelyet An die Künstler – A művészekhez – című versében fogalmazott meg. (Az érdeklődők megtalálhatják a hosszú költeményt, melynek csak néhány részlete került a zeneműbe, az Európa Könyvkiadó Lyra Mundi sorozatában megjelent, 1977-es Schiller-kötetben, Rónay György fordításában.) Közéjük tartozott Liszt is, akinek egész életműve e parancs szellemiségében fogant. Schiller költeményének néhány sorát 1853-ban zenésítette meg, és második weimari hangszerelője, Joachim Raff még ugyanabban az évben elkészítette a két tenor és két basszus szólóra, valamint férfikarra és zongorára komponált karmű zenekari változatát. Liszt a többi, ebben az időben keletkezett hangszereléshez hasonlóan azonban ezt is átdolgozta.” (Szintén a CD kísérőfüzetéből.) Ebben a kórusváltozatban is érződik a komponista örök elégedetlensége, vágyakozása a még tökéletesebb megoldásra. A négy szólistát (Hajdu András, Dékán Jenő, Bodó Levente, Tóth Péter) – különösen a két tenort – a maximumon túli teljesítmény nyújtására kényszeríti, míg a kórust közel sem ennyire terheli meg (nyilván ebben a kortárs férfikarok korlátosabb lehetőségeihez igazodott).

A munka himnusza-Bodó-ÁLLÓ

A munka himnusza (Szólista: Bodó Levente)

Némiképp félrevezető volt az ezután következő, számomra eddig ismeretlen mű kopogós és hangzásával és ritmikájával. Azt hittem, a műsorban beharangozott A kovácsot hallom, de nem, az egyáltalán nem himnikus mű A munka himnusza volt – ismét Bodó Levente érzelemgazdag és technikás előadásában. Liszt az énekes fizikai korlátait egyszerűen figyelmen kívül hagyja, amikor a legmélyebb fekvésben is teljes erőt követel, majd a dallamot ismét szinte a bariton felső határáig kergeti. Ezt a művet egyébként a solingeni szabadkőműves páholy számára komponálta Philipp Kaufmann – leányainak nevelője – versére. Már ez a darab is egyre erősebben vitt afelé, hogy az énekszólam és a zongorakíséret időnként fontossági szerepet vált. Még intenzívebben jelent ez meg A kovács tenor-basszus duójában, majd a második rész Négy elem című férfikari ciklusban.

Ezekben a zenedarabokban a kórushangzás egyre inkább operai, dramaturgiai súlyú lett. A szóló és a férfikar egymásnak felelgetése, koncertálása teljesen a Wagner-operák hangulatát idézte fel – noha Liszt soha nem akart operát írni, de hát a kor levegőjében ez benne volt…

A kovács (Szólista: Dékán Jenő)

A kovács (Szólista: Dékán Jenő és Fátrai János)

Nagy László Adrián a műsor első részében zongorakísérője volt a kórusnak, azonban A munka himnusza és A kovács kifejezetten a pianista Liszt előtörését mutatta. A zongorával kísért férfikar helyett egyre inkább a szóló hangszer szerepét vette át a zongora, melyet férfihangok kísérnek. Ez a szerepcsere azonban nem kellemetlen, sőt. Talán lélekemelőnek lehet mondani, hiszen a hangszer megszólalása lényegesen több színű volt, mint a kórusnak szánt szerep.

A műsort záró Négy elem elég bonyolult előtörténet után született meg. Zongoraművészi karrierjének csúcsán Liszt Marseille-be látogatott, ahol megismerkedett Joseph Autran provanszi költővel, aki a helyi művésztársadalom tagjaival karöltve bankettet rendezett tiszteletére. Autran a komponistának ajándékozta a Les Aquilons (Az északi szelek) versét, melyre Liszt kórusművet írt, s amelyet az ottani dalárda egy jótékonysági hangversenyen előadott, 1844. augusztusában. „Az energikus, már-már vad bevezető sorok megértéséhez többszöri meghallgatás szükséges.” – írta a Feuilleton du Sud című újság recenzense. A ciklus további verseit csak néhány hónappal később, 1845 kora tavaszán zenésítette meg, az ibériai hangversenykörútja idején. A négy megzenésített költeményt kottamásolója és titkára, August Conradi hangszerelte meg. Még ugyanebben az évben Liszt felvázolta a négytételes ciklus elé szánt zenekari bevezetést is, amelynek hangszerelését azonban már Joachim Raff készítette. Ebből a – Liszt által később újrahangszerelt – zenekari bevezetésből jött létre a zeneszerző egyik legnépszerűbb szimfonikus költeménye, a Les préludes, amely bőségesen merít a Négy elem zenei anyagából, viszont már egyáltalán nem hivatkozik a versek eredeti szerzőjére, Autranra.

Mármost a magyar rapszódiák népszerűségével vetekedő Les préludes ismerős dallamait hallani egy egészen más zenei környezetben, nem szimfonikus műként – igazán nem mindennapi élmény. (Talán ahhoz fogható, mint amikor Beethoven Karfantáziájában felismerjük a majdani Örömódát…)

A Négy elemben minden eddiginél erősebben mutatkozik meg, amint a zongoravirtuóz Liszt küzdve, de győztesen alárendeli a férfikart a hangszernek. Ebben már egyértelműen brillíroznia kell a pianistának – Bizják Dóra vette át a feladatot. Egy zongorakoncertnyi teljesítményt követel tőle a hangverseny záró darabja.

A négy elem zongorapartnere: Bizják Dóra

A négy elem zongorapartnere: Bizják Dóra

Az elemek részleteit hallgatva elő-előkerülnek az ismerős motívumok. „A többszörösen újrahangszerelt szimfonikus költemény főtémája a Les astres-ből (A csillagok) való. A később brácsákon és kürtökön felhangzó, ezzel csaknem egyenrangú második téma a La terre-ből (A föld) ered, míg a drámai középrészben felharsanó harcias trombitamotívum a Les flots-ból (A hullámok) származik. (Ismét a CD ismertetőjére hivatkozom.)

Az előzetes hírekben még Strausz Kálmán szerepelt az együttes élén, váratlan megbetegedése miatt azonban Riederauer Richárd vezényelte a műsort, ugyanolyan hibátlanul.

Érdekes lehetne egybevetni, hogy Liszt magánéletének felemelő vagy deprimáló elemei – szerelmei, hódolói, rajongói majd magánéleti válságai –miképpen jelentek meg az egyes művekben, de úgy gondolom, ebben az esetben fölösleges lenne. Hiszen csupán öt művet hallottunk. Nem a közismert Liszt-slágereket, amelyeket még a vacsora mellé is felszolgálnak az éttermekben. Érdekes zenedarabok ezek, és a Honvéd Férfikar válogatása egy zenei értékválasztás folyamatának ívét rajzolja fel az alkalmazott művektől a színpadias romantikáig.

Aki azonban nagyobb magánéleti mélységekre kíváncsi, forduljon Gál György Sándor Liszt Ferenc című életrajzi regényéhez. Annak cselekményvezetése talán nem foglalkozik aprólékosan minden művel – bár nagyon sokkal igen –, de abból így is pontos képét kapjuk a romantika számunkra legnagyobb egyéniségének. És talán megérzünk valamit a korból is.

Fotók: Korbely Attila