Steven Pressfield: Vadászat Rommelre (részlet)

Posted on 2015. február 13. péntek Szerző:

0


Pressfield_Vadászat Rommelre-bor180Az ezredem elődje, mint említettem, egy önkéntes lovassági alakulat volt, amit mostanra már gépesítettek, és harckocsikkal látták el. Hadnagy voltam, egészséges megint, és nagyon szerettem volna már harcba indulni. De „az Ezred” (ahogy nevezték ezt is, meg az összes többit is a hadseregben, ha valaki a sajátjáról beszélt) számára nem volt ilyen sietős a dolog. A tiszti állomány két nagy csoportból állt; az egyikbe az Öregfiúk tartoztak, akik (vagy akiknek az apja és nagyapja) már a lovas időkben is itt szolgáltak, a másikba a hozzám hasonló Új Buzik, akiket nem érdekelték az ilyen hiábavalóságok, és égtek a vágytól, hogy történjen már valami. S amikor világossá vált, hogy semmiféle hadműveletre nem kerül sor még legalább hat hónapig, akkor jelentkeztem a 11. skót rohamcsapatba, melynek néhány tisztjét még Golspie-ból és Dornochból ismertem. Úgy gondoltam, az ezred nem kifogásolhatja, ha egy tisztje ennyire lelkes, és szeretne már harcolni. De bizony kifogásolták. Amikor a parancsnokunk, L. ezredes tudomást szerzett az átjelentkezésemről, kihallgatásra rendelt, és alaposan lehordott. Az effajta „dezertálási” kísérlet, gondolhatta, nem vet jó fényt az ezredre. Megparancsolta, hogy vonjam vissza a jelentkezésemet. Erre én nem voltam hajlandó. Attól a perctől kezdve L. ezredes szemében én egy pokolgépes bolsevik voltam.

Utáltam Palesztinát. Folyton csak gyakorlatoztunk, de soha nem mentünk sehova. Azon az egész földön egyedül Jeruzsálem tudott jó kedvre deríteni. Minden héten, amikor eltávozhattam, fölszálltam a 11-es számú, qamai buszra, erre a tiritarka, rojtokkal díszített Citroënre, amely tele volt csirkével és sivalkodó arab kölykökkel, akik gyakran a tetőn utaztak, vagy a hátsó rácsozatra csimpaszkodtak föl. Sok időt töltöttem a Dávid Király Hotellel szemben lévő zsidó könyvesboltban, és sétálgattam azokon a köveken, amelyeken Jézus és a próféták is jártak. Zsidónak éreztem magam, kitaszítottnak, aki nem tartozik sehova. Ezek a kirándulások természetesen még jobban elidegenítettek a tiszttársaimtól, akik antiszociálisnak és emberkerülőnek gondoltak engem. L. ezredes pedig egyenesen egy megrögzött lázongónak, vagy ami még rosszabb, entellektüelnek, ahogy mondta, „olyan valakinek, aki könyveket olvas” – ez a legelítélőbb dicséret, amit egy fiatal hadnagy kaphat.

Rose közben utánam jött a Közel-Keletre. Hajón érkezett Egyiptomba, egy olyan konvojjal, amely katonákkal és hadfelszereléssel megrakva Glasgow-ból az Atlanti-óceánt átszelve Rio de Janeiróba ment, aztán megint átszelve az óceánt és a Jóreménység fokát megkerülve Durbanba ment, majd Afrika keleti partjai mentén észak felé haladva hat hét alatt tette meg a több mint huszonkétezer kilométeres utat. Rose végül Szuez kikötőjében, Bur Tewfiqben léphetett partra. Onnan aztán leutazott (a Nílus folyásiránya szerint) Kairóba egy postai furgon rakterében, hat másik lánnyal együtt, akik ugyanerre az elképesztő vállalkozásra adták a fejüket, ugyanolyan okból. Ha most visszagondolok, ez hihetetlen merészség volt a részükről. De hát – fiatalság, bolondság. S mint mondtam, Rose nem volt egyedül. Rengeteg feleség és menyasszony vette így a nyakába a világot, és még többen indultak volna útnak, ha megtehették volna.

Hogyan tudta Rose összehozni ezt a kalandtúrát? Nos, a nővére, Jemima jó barátságban volt Churchill miniszterelnök Randolph nevű fával. Aki elintézte, hogy találkozhasson a Királyi Híradósok egyik tábornokával. – Gyermekem – mosolygott a tábornok –, én inkább egy holdrakétára ültetném föl magát, mint hogy elindítsam Egyiptomba. – Búcsúzás előtt azonban megemlítette, hogy a Haditengerészetnél hiány van polgári távírászokból, oda volna érdemes belépni. Rose átment egyenesen az Admiralitáshoz. Öt hét alatt kitanulta a polgári és a haditengerészeti rejtjelezést, és letette a távírász vizsgát. Négy hónap múlva már Alexandriában volt, és heti hatvan órát dolgozott a Haditengerészeti Hírszerzésnél – külszolgálatosnak járó fizetésért, plusz veszélyességi pótlékért.

Én még mindig Palesztinában voltam. Még mindig nem találkoztunk. A tavaszi áradások átmenetileg megakasztották a hadműveleteket a sivatagban, de mindenki tudta, hogy azok hamarosan újra megindulnak. Vagy Rommel támad meg bennünket, vagy mi támadjuk meg őt. Egymás után kapták a felkészülési parancsot a különböző alakulatok, de a miénket mindig kihagyták. Az ezredirodára érkezett egy Cukorjegynek elnevezett leirat; felszólítás a tiszteknek, hogy jelentkezzenek önkéntes tartalékosnak más egységekhez. A nevem minden héten a jelentkezési lap tetején szerepelt. De engem soha nem hívtak. Megint jelentkeztem a különleges egységeknél. Jelentkeztem az Előretolt „A” Haderőnél és a Különleges Hadműveleti Parancsnokságnál. Annyit értem el, hogy engedélyt kaptam ejtőernyős-kiképzésre az SAS „L” Különítményénél. De aztán a hadosztálytól érkezett egy letiltás, mondván, hogy a harckocsizó tisztek túl értékesek ahhoz, hogy nélkülözni tudják őket. Mindezek ellenére sikerült leszerveznem egy találkozást Jake Easonsmith-szel, a Mélységi Sivatagi Csoport századosával. a palesztinai Lyddából átrepültem a kairói Heliopolisba, fölkéredzkedtem egy Bombay bombázóra – de mire odaértem, Easonsmith századost elszólította a kötelesség. Hagytam ott neki egy levelet, tulajdonképpen egy kérvényt – de aztán nem találtam olyan repülőgépet, amely visszavitt volna. Buszon zötykölődtem két napig, mire „hazaértem”; jól lemaradtam a zsoldosztásról és majdnem engedély nélküli eltávozottnak nyilvánítottak. Büntetésből, egy másik, szintén késve visszaérkezett tiszttel együtt, beosztottak mozigépésznek. Pörgettük az esti vetítéseken az amerikai westerneket és a háború előtti gengszterfilmeket. A katonák Warner Brothersnek hívtak bennünket.

Áprilisban az ezred parancsot kapott, hogy vonuljon át Egyiptomba. Végre indulhattunk „ki a tengerre”, vagyis a Nyugati-sivatagba, melynek óriási kietlen síkságai, fölöttük az üres felhőtlen éggel, azt a benyomást keltették, hogy az ember nem is a szárazföldön, hanem a tengeren van. Alakulatunkat besorolták a 22. páncélosdandárba, amely korábban a 7., most pedig az 1. páncéloshadosztályhoz tartozott. A taktikai helyzetet illetően pedig így álltunk: Rommel januárban, El Agheilából támadást indított, s egészen Gazaláig kergette vissza a 8. hadsereget. Ott egy védelmi vonal átmenetileg feltartóztatta a Sivatagi Rókát. De mindenki tudta, hogy az Afrika hadtest újra támadni fog – és hamarosan.

Stein is itt volt valahol a fronton. Előretolt megfigyelőállási tiszt volt a Negyedik Királyi Lovas tüzérségnél. 25 fontos ütegeik állandó mozgásban voltak (levelei havonta egyszer futottak be) a különböző Jock hadoszlopok részeként. Ezek a páncélosokból, gyalogságból és tüzérségből összeállított mozgékony alakulatok szabadon barangoltak a sivatagban, és ott csaptak le az ellenségre, ahol csak tudtak.

Ami pedig az ezredünket illeti, Kabriton keresztül az Abbazia Laktanyába vittek bennünket, a Királyi Páncéloshadtest Kairó határában lévő bázisára. Végre voltak már harckocsijaink is: megjavított, Honeynak becézett amerikai Stuartok; löveggel felszerelt a13-as és a15-ös Crusaderek; és új, amerikai Grant nehéz harckocsik. De mi még akkor sem szagoltunk puskaport. Továbbra is csak vonultunk, és védekező állásokat foglaltunk el.

Hadállásunkat „doboznak” hívták. Drótakadállyal és aknamezővel védett erődítmény volt ez a Mersa Matruhtól délre fekvő sivatagban. A többnyire még csak kiépítés alatt lévő többi „dobozhoz” kapcsolódva a miénk is része volt egy olyan védelmi vonalnak, amely az aknamezők és harckocsiárkok mély sávját védte; az ezek közötti átjárókat tüzérség fedezte, a kiválasztott harcászati pontokon gyalogos századokkal és páncéltörő ágyúkkal, tartalékban pedig mozgékony páncélos oszlopok voltak elhelyezve. A parancsnokságom alatt álló egység így állt össze: egy harckocsiszakasz, benne négy A15-ös Crusaderrel, és a három szakaszból álló felderítőszázad, Amely az ezredünk négy századának volt az egyike. Pontosan úgy, ahogy Palesztinában, itt is a homokot felkavaró gyakorlatozásokkal töltöttük napjainkat, versenyfutásokkal a „doboz” egyik védőkörletéből a másikba, hogy elsajátítsuk, mozgékony tartalékként a tennivalóinkat. De ez még mindig jobb volt, mint amit a gyalogosok csináltak, akiknek a vérszívó legyek hadával kellett háborúra kelniük, meg lövészárkokat ásniuk a száraz és köves talajba.

A hadműveletnek nevezhető egyetlen ténykedés az úgynevezett demonstráció vagy harcfelderítés volt. A Gazalánál lévő tényleges front és a hátsó védelmi vonalunk között még mindig egy 300 kilométeres üres zóna húzódott. Ezt a térséget ellenőrizgették, itt őrjáratoztak a századaink. Ennek a tapasztalatszerző gyakorlatozásnak nem volt taktikai jelentősége, viszont nagyon sokat jelentett a hozzánk hasonló, harcot még sosem látott katonák számára. Nagy bátran elhaladtunk Sidi Barrani és Buq Buq mellett, megkerültük Halfayánál a szakadékot, s nyugat felé egészen Sidi Omarig és Gabr Salehig merészkedtünk el. Ott voltak a németek is – felderítő egységek a páncélozott harcjárműveikkel és gyors mozgású könnyű harckocsijaikkal, amelyek közül az elmúlt ősszel többet is zsákmányul ejtettek ugyanezen a helyen a Honey és Crusader harckocsijaink. Néha az ellenség háta mögött találtuk magunkat, máskor pedig ők kerültek mögénk. Vadat is lőttünk a konyhára, s néha még rókavadászatot is rendeztünk. Megtanultuk a legfontosabb dolgokat: hol keressük a még kifosztható, elhagyott járműveket (amelyekben bajor csokoládét, palackokban rajnai borokat, görög cigarettát és hasonlókat lehetett találni); hogyan főzzünk sivatagi körülmények között teát petróleumrezsón vagy a forró motorblokkon; s hogy mi a helyes technikája a kásás hús gyors befalásának, hogy ne zabálhassák meg a felét a mindenütt jelen lévő légyrajok, amelyek abban a pillanatban ott teremnek a semmiből, ahogy az ember fölbont egy konzervet. A legnagyobb benyomást azonban két dolog tette ránk. Először is a mozgósítás gigantikus mértéke a tengelyhatalmak és a szövetségesek részéről is; a vasúton, trélerrel és „saját tengelyen” ide eljuttatott járművek óriási száma. Másodszor pedig a tavaly nyári és őszi pusztító rombolás kolosszális méretei, különösen Fort Capuzzótól délre és a Trigh el Abd-i autóút mentén, ahol hosszú kilométereken át lehet látni a roncsokat, elhagyott holmikat és az elmenekülni már nem tudó szerencsétlenek sírjait.

Május 26-án Rommel támadást indított a Gazala-védvonal ellen. Végre az ezredünket is fegyverbe szólították. A századomat ideiglenesen visszavonták a fukai javítótelepre, hogy új lánctalpakat szereljenek föl. Az alakulat másik része megindult előre Mersa Matruhtól. Vagyis kettévágtak bennünket.

A Gazala-vonal védelmi „dobozok” sorozata volt, amely körülbelül 300 kilométerre volt Mersa Matruhtól és 500 kilométerre Alexandriától. A tengerparttól dél felé futott a Knightsbridge nevű dobozon és több máson át Bir Hacheimig, a déli támpontjáig. Helyzete elég bizonytalan volt, hiszen sejteni lehetett, hogy Rommel mindenképpen megpróbálja egy „jobb horoggal” megkerülni. Ha ez sikerül neki, akkor az egész vonal összeomlik. Bir Hacheimben a Szabad Franciaország katonái és idegenlégiósok állomásoztak. Ők az utolsó emberig ki fognak tartani, mondták nekünk, hogy a világ szemében helyreállítsák Franciaország becsületét.

Hátul Fukában a századom minden követ megmozgatott, hogy elindulhasson már. De még mindig nem kaptuk meg az új lánctalpakat. S amikor végre megérkeztek, hibás csapszegek voltak bennük. A BBC minden este több heves összecsapásról is tudósított a Gazala-vonal mentén. Rommel Panzerei áttörtek; a mieink visszaverték őket. Az Afrika hadtest elakadt a hatalmas aknamezőkön; nem, már kitörtek. Ahogy teltek az órák, századtársaimmal együtt én is egyre izgatottabb lettem. Korábban hosszú hetekig gyakoroltatták velünk a harckocsik trélerre való felrakásának művészetét. Most viszont, amikor a harckocsijaink végre menetképessé váltak, e szállítójárműveknek csak a fele érkezett meg; a többit valami adminisztrációs hiba folytán átirányították más ezredekhez. Ennek következtében a tizenhat harckocsiból álló századunk vasúton indult el Gazalából, azután pedig „talpon” haladt tovább. Három napba tellett, míg elértük Solbumot; ez volt az első, éjjel-nappali utazásunk árkon-bokron át. Mire elértük a parti utat, a szakaszok és a századok reménytelenül elszakadtak egymástól és a magasabb parancsnokságtól. A szakaszom négy harckocsija háromra fogyott, Aztán kettőre; az egyiknek a felfüggesztése romlott el, a másiknak a motorja gyulladt ki. Nem baj; átvettünk két gazdátlan harckocsit, és mentünk tovább.

Egy brit páncélos ezrednek a század (squadron) a harcászati alapegysége. A teljes létszámú század három, 4-4 harckocsival rendelkező szakaszból és egy negyedik, 4 vagy 5 harckocsival rendelkező századparancsnoki szakaszból áll. A századot őrnagy vezeti, esetleg egy százados. A szakaszt egy hadnagy irányítja, a saját harckocsijából; a többi, két vagy három harckocsinak egy őrmester, illetve egy vagy két tizedes a parancsnoka. A század az ezred része, amely három századból és egy törzsszázadból áll, s összesen 52 harckocsiból. Minden ezredhez tartozik két, egy „A” és egy „B” ellátóoszlop; ezek a tehergépkocsikkal ide-oda járnak a hátul lévő raktárak és a front között, s hordják ki az üzemanyagot, lőszert, olajat, élelmet és ivóvizet.

Mire a szakaszom elérte Sollumot, a parti síkságnak ezt a városát, a szárazföld belsejébe emelkedő fennsík meredélyének lábánál, már elvesztettük a kapcsolatot a zászlóaljjal, a dandárral és a hadosztállyal. a rádiós kapcsolataink kívül estek a készülékeink hatáskörén, s nem tudtunk mit kezdeni a hálózatok súlyos túlterheltségével, a változó frekvenciáikkal és protokolljaikkal. Sollumnál az út kétszáz méteres szerpentinen kanyarog föl a magasan fekvő sivataghoz; itt szerencsénk volt: két harckocsinkat tréler vitte föl, de a másik kettőnek talpon, a keserves első sebességfokozatban kellett fölvánszorognia, kb. 3 litert fogyasztva kilométerenként. A nagy tolongásban észrevettem egy ismerős csapatjelző zászlót, s gyalog odabotorkáltam a Grant harckocsihoz, amelynek Mike Mallory őrnagy volt a gazdája, ezredünk parancsnokhelyettese, aki csak egy szerelőkocsiját és két, jó minőségű harckocsit tartott meg, semmi mást. – A fenébe, Chapman, maga az első ismerős arc, akit látok, immár negyvennyolc órája! – Mallory belerajzolt a térképembe, bejelölve az általunk elérendő célpontokat, a sivatagban fekvő Sidi Rezeghet és Bir el Gubit, majd sárgával bejelölte az ellenség állásait, és pirossal a mieink állásait is.

– Ez persze a tegnapi helyzet – mondta. – Lehet, hogy a színek mára már jól eltolódtak.

Mallory még azt is elmondta, hogy a pár kilométerre előttünk lévő frontdrótakadálytól még mindig 130 kilométerre vagyunk a harcoktól, Amelyek most nagy intenzitással folynak Bir Hacheim, a Gazala-vonalnak a franciák által védett déli támpontja körül. a harcoló szabad franciák és az idegenlégiósok hősiesen védekeznek, de Rommel 21. és 15. páncéloshadosztálya az olaszok Ariete (faltörő kos) páncéloshadosztályával együtt szüntelenül ágyúzza őket, hogy el tudjanak kerülni dél felé. Ha ez sikerül, a franciáknak nem marad más választásuk, mint visszavonulni. Ez volt minden, amit Mallory a hadi helyzetről tudott; meg még azt, hogy nekünk a parancs szerint meg kell találnunk és meg kell állítanunk Rommel Panzereit, még akkor is, ha ez az összes harckocsink feláldozását jelenti.

Két nappal később a szakaszom – a térképen bejelölt vonalat követve – végre belebotlott egy alakulatba, amelyet fel is ismertünk. Az ezred szétszórt alakzatban, több kilométer szélességben helyezkedett el, El Adem keleti szomszédságában, a Sidi Rezeghtől nyugatra elterülő egyenetlen, átszeldelt vidéken. Hátulról folyamatosan jöttek – küszködve a nehéz tereppel – a harckocsik, a páncélgépkocsik, a gyalogsági tehergépkocsik és az ellátó járművek: folyamatosan változtatták a harcrendet, ahogy megérkeztek és beásták magukat. Így aztán a nap nagy része azzal telt el, hogy meghatározzam a saját hadálláspontomat, megtankoljak, és találjak pár órát Az olaj és a hűtőfolyadék cseréjére, húzzak egyet a meglazult láncon, és találjak egy evésre és alvásra alkalmas helyet.

Steven Pressfield

Steven Pressfield

Szakaszom őrmesterének, Hammondnak mindkét kezét csúnyán összezúzta a lövegtorony lecsapódó zárófedele; elvitték hátra, s a helyét az 5RTR, az 5. királyi harckocsi-ezred egyik tizedese, Pease vette át, akit útközben szedtünk föl az A13-asával együtt; ő volt leginkább kéznél, egy öreg harcos. Századparancsnokunk Patrick McCaughey őrnagy volt, akit a Magdalenben ismertem meg. Elmondta, hogy a 22. páncélosdandár már nem tartozik az 1. páncéloshad- osztályhoz; átraktak bennünket a 7. páncéloshadosztály parancsnoksága alá. Így aztán most már hivatalosan is „sivatagi patkányok” lettünk.

Fordította: Kállai Tibor

Steven Pressfield: Vadászat Rommelre
Partvonal Kiadó, Budapest, 2014