Luca Di Fulvio: A lány, aki megérintette az eget (részlet)

Posted on 2015. február 12. csütörtök Szerző:

0


DiFulvio_A-lány-aki-megérint-bor180Isacco a nap felét az első kocsin töltötte, aztán át­költözött a másodikra. A sebesültek fölé hajolva töl­tött órák egyformán és rettenetesen teltek, csu­pán a vidék távoli harangjai törték meg őket, amint panaszos kon­gásukkal keresztény imákra szólí­tottak. Már be­al­ko­nyodott, és Isacco egyet­len pilla­natra sem hagyta abba a hús vágását, a csontok fűré­szelését, az am­pu­tá­ciók és vérzések kiégetését, a törések helyrerakását, a sza­kadások össze­var­rá­sát, a dárdák hegyének kihúzását, a sebek kene­ge­tését. De végül a második kocsival is készen lett.

Amikor a dülöngélő falépcsőn lejött, Donnola pedig utána a sebész eszközöket tartalmazó táskával, Isacco a hideg, nedves és csípős szabad levegőre érve megmasszírozta a hátát, kinyújtózott, és a ködfátyoltól sápadt nap felé fordult. A ruháit vér áztatta.

Donnola hozott két csésze meleg levest, két kolbászt és két szelet kemény kenyeret. Isacco elvette a levest meg a kenyeret.

– Á, a vallása tiltja a sertéshús evését – mondta Donnola. – Nem tudja, mit veszít – fűzte hozzá, és beleharapott az első kolbászba.

Isacco szórakozottan bólintott, hozzá volt szokva az efféle megjegyzésekhez, és a levesbe mártotta a kenyerét, hogy megpuhuljon. A hidegben ácsorogva némán ettek. Aztán Isacco mély levegőt vett, erőltetve, kétszer, háromszor. – Soha nem figyelünk rá oda. De a levegőnek jó illata van – mondta. Újra teleszívta a tüdejét, mintha segítségért fohászkodna ehhez a tiszta levegőhöz, mielőtt újra elmerülne a kocsik bűzében. – Szükségem támadt – tette hozzá, és a segédjére nézett.

Donnola kifejezéstelenül viszonozta a pillantását. Aztán amikor látta, hogy a doktor tovább méricskéli, így szólt: – Menjen csak!

– Nincs latrina? – kérdezte ekkor Isacco, aki sarokba szorítva érezte magát.

Donnola széttárta a karját. – Az egész világ egy nagy latrina – nevetett. És mert Isacco nem mozdult, csak bizonytalan tekintettel fürkészte őt, hozzátette: – Ilyen félénk, doktor úr?

Isacco megrázta magát, és körülnézett. Kinézett magának egy bokrot, amely elég távol állt a tábortól, és elindult.

Donnola nevetett a tartózkodásán. – A legjobbak is kakálnak, doktor úr. Semmi szégyellni való nincs rajta – kiáltotta utána.

Isacco nem fordult meg, hogy válaszoljon neki. Amikor bokorhoz ért, megvizsgálta, ellenőrizte, hogy nincs-e ott senki, és hogy a táborból nem láthatják-e. Amikor biztos volt benne, hogy jól elrejtőzött, kigombolta a zöld köntösét, letolta a nadrágját meg a gyapjúgatyáját, majd leguggolt. Az arcán az erőlködés mellett fájdalom kifejezése jelent meg. Isacco összeszorította a fogát. Lehunyta a szemét, és még jobban erőlködött. Halkan felnyögött, aztán megkönnyebbülten felsóhajtott. Akkor, fel sem állva, maga alá dugta a kezét, és kutatni kezdett a földön. Megragadott egy kicsi csomagot, és megtisztogatta a fűben. Kioldotta a zsineget, amely összezárta. Birkabél volt, a belsejében pedig öt drágakő rejtőzött, amelyek szikráztak a lemenő nap fényében, amikor Isacco a tenyerébe borította őket. Két nagy smaragd, két nagy rubin, és egy gyémánt, ugyan kisebb, mint a másik négy drágakő, de épp olyan értékes.

Ebben a pillanatban susogást hallott az erdőből, nem messze a bokortól. Összerezzent, markába szorította a köveket. A tekintette rémült volt. – Ki van ott? – kérdezte. Hegyezte a fülét, de nem hallott mást. Csak egy állat – gondolta Isacco –, és megnyugodott. Befejezte a dolgát, érdes, nagy levelekkel megtörülte magát, a drágaköveket visszatette a bélbe, erősen megszorította a zsinórját, és végül, némi erőlködés árán visszadugta az értékes csomagot oda, ahol senki nem fogja megtalálni.

– Jobban érzi magát? – kérdezte Donnola, amikor látta visszajönni.

Isacco nem felelt, felszállt a harmadik kocsira, az eszközökre köpött, kijelentette, hogy a láz, amely az előző sebészt megölte, elűzetett, aztán a sebesülteknek szentelte magát.

Késő éjszaka Lanzafame kapitány felszállt a kocsira. Egy lámpással megvilágította Isacco fáradtságtól feldúlt arcát. – Menj, feküdj le! – parancsolt rá. – Azt nem védhettem ki, hogy a háború megölje az embereimet, de hogy egy félig alvó felcser tegye ezt, azt igen.
Isacco, mintegy álmában, befejezte az egyik katona bekötözését.
Lanzafame kapitány a szabadban várta. A társzekérre mutatott. – A lányod ott van. Van takaró és egy szén melegítő – mondta.
Isacco úgy ment, mint egy kísértet.
Amikor a kocsihoz értek, Lanzafame kapitány hozzátette: – Az embereim azt mondják, mészáros vagy.
Isacco a földre szegezte a tekintetét.
Öt lábat vágott le térdből, egyet csípőből – és a katona elvérzett –, két kart könyökből és egy kezet. Levágott vagy egy tucat ujjat. Mindhárom tekercs cérnát elhasználta, hogy a sebeket összevarrja, aztán, amikor elfogyott, hogy valamit a görbe tűbe fűzhessen, Donnolával lefejtetett egy inget. A végeredmény három halott volt. Ketten pedig kritikus állapotban voltak.

– Azt mondják, mészáros vagy – ismételte Lanzafame kapitány az éjszaka sötétjébe meredve. – De néhány nap múlva, amikor újra átölelik a családjukat, rájönnek, hogy megmentetted a bőrüket – tette hozzá elégedett grimaszt vágva. – Menj aludni! Kiérdemelted.

Isacco hálásan nézett a kapitányra. Nem szólt semmit. Csak bólintott. Aztán súlyos léptekkel felment a társzekérre vezető három lépcsőfokon. Kinyitotta az ajtót. Egy kis olajlámpás megvilágította Giudittát. Megugorva ébredt fel. Amikor meglátta, felkiáltott, felugrott, és két láda közé bújt.

– Én vagyok az, az apád – mondta Isacco.

– Katonának néztelek – felelte Giuditta, aki az első ijedtség után csodálatot érzett a tetőtől talpig véres ember iránt, mintha igazi hős lett volna. – Tettem félre neked húst, bár nem tiszta – mondta. – Feküdj le, fáradt lehetsz.

Isacco lefeküdt, majdhogynem lerogyott a szalmazsákra, és a takaró meg a melegítő langymelege élvezettel töltötte el. Giuditta odaadta neki a száraz marhahússzeletet. Isacco a szájához emelte a húst, próbálta elrágni, de abban a pillanatban elaludt. Giuditta kivette a szájából a falatot, és átölelte.

Hajnalban Isacco felébredt. – Mennem kell – mondta a lányának. Felkelt, és kinézett a kocsiból.

Donnola már a lépcsőn ült, egy lópokrócba burkolózott, feje az orvosi táskán pihent. Talpra szökkent, megfogott két csésze bort, két darab kenyeret, egy sertéskolbászt meg egy szelet marhahúst, és megreggeliztek.

Aztán felszálltak a harmadik kocsira, hogy a félbehagyott munkát befejezzék. Az eltelt néhány óra alatt az egyik sebesült elvérzett és meghalt.

– Megmenthettem volna – dünnyögte Isacco.

Donnola letakarta a halott arcát, és utasított két katonát, hogy a holtestet vigyék az elhunytak kocsijára. – A velenceieket visszaadjuk a családjuknak, hogy keresztény temetésben lehessen részük – magyarázta.

– Ámen – mondta halkan egy katona valamelyik sarokban.

Ebben a kocsiban kevésbé súlyos sebesültek voltak. Isacco csak azon a katonán használta a fűrészt, aki azt mondta: „Ámen”. És életben maradt.

Már egy kis ideje elkongatták a kilenc órát, amikor Isacco és Donnola befejezték a harmadik kocsit. Fáradtan, a vér meg a sebesültek ürülékének a szagától megcsömörlötten kiléptek a szabadba. Minden félhomályba borult. A nap már lenyugodni készült, de nem volt képes áthatolni a felhők sűrű takaróján, és undok köd szállt fel. Az egész tábor kísértetiesen nézet ki. A kocsik és az emberi alakok fátyolba burkolóztak. A férfiak már nem énekeltek.

És ebben a sűrű csendben hirtelen egy nyögés visszhangzott. Aztán rögtön utána egy kiáltás: – Á, megvagy, ronda tolvaj!
Isacco és Donnola egy lépést tettek a hang irányába.
– Ez a szakács – mondta Donnola.
– Engedj el! Engedj el! – kiáltotta egy kisfiú. A hangja inkább dühös volt, semmint ijedt.

Néhány lépésre a társzekértől meg a nagy, öblös hordótól, amelyben a sózott marhahúst tartották, és amelyet kint hagytak a szabadban, közel a tűzhöz, Isacco és Donnola megpillantott egy nagydarab férfit, aki egy csontsovány, alacsony, hosszú, mocskos hajú, sárgás arcbőrű kisfiút tartott a tarkójánál fogva.

– Légy jó fiú! – parancsolt rá a szakács a kisfiúra. De az úgy kapálózott, akár egy megszállott, próbált kiszabadulni, és a sípcsontjába rúgott. Akkor a szakács a szabad kezével hatalmas pofont kevert le neki. A sűrű levegőben hallatszott, ahogy a fiú felnyög.

– Mi történik? – kérdezte Lanzafame kapitány, akit idecsalogatott a lárma.

Giuditta kinézett a társzekérből. Kicsit arrébb meglátta az apját, és rámosolygott. Nem jött le a lépcsőn. A kapitány ráparancsolt, hogy maradjon a kocsin, és hogy ne mászkáljon a táborban. Egy szép lány, aki a katonák között forgolódik, magának keresi a bajt.

– Mintha már láttam volna, kapitány – magyarázta a szakács. – És most meggyőződtem róla. Van egy kezdő tolvajunk.

Lanzafame kapitány a kisfiúra nézett. Az orrából csöpögött a vér. – Engedd el! – utasította a szakácsot.

A férfi kísértést érzett, hogy tiltakozzon, de engedelmeskedett. Elengedte a fiút. Az abban a pillanatban megugrott, hogy elmeneküljön. Ám Lanzafame kapitány pontosan erre a mozdulatra számított, ezért kivételes gyorsasággal lehajolt, és mintha kardot forgatna, kinyújtotta a karját, és megütötte a fiú lábát, amelyet éppen felemelt, hogy elszaladjon. Ez elég volt, hogy az egyensúlyát elveszítse. A kisfiú megperdült maga körül, és a földre esett. A kapitány ott termett fölötte, megfogta a mellkasánál fogva, és erőlködés nélkül felemelte. Újra letette, mintha a földbe ültetné.
– Ne mozdulj! – parancsolt rá. A hangja szilárd és tekintélyt parancsoló volt. A kisfiú mozdulatlanul állt.
– Hogy hívnak? – kérdezte tőle a kapitány.
A kisfiú összeszorította a száját, és szétnézett.
– Hogy hívnak? – ismételte meg a kérdést a kapitány, immár támadóbb hangnemben.
– Zolfónak hívják – felelte egy hang a háta mögül.
A semmiből egy fiatal pap bukkant elő hosszú, fekete, vörös gombos reverendában, amelynek a mellére egy vérző, töviskoronával körülzárt szívet hímeztek. A fején fekete és fényes kalapot viselt, amelyet levett, amikor közelebb ért. Mögötte egy lány lépdelt, elég fiatal és ragyogó volt a zöld ruhájában. A kapitány megjegyezte magában, milyen alabástromfehér a bőre, és rézvörös a haja.

– Ki vagy? – kérdezte Lanzafame kapitány, amikor észrevette, hogy a pap is milyen fiatal.

– Mercurio da San Michele a nevem – mondta a fiatalember az engedelmesség minden jele nélkül, amikor a kapitány elé ért. Aztán Zolfóra mutatott. – Bocsásson meg neki, nem állt ellen az éhség mardosásának. Egész nap gyalogoltunk, de ebben a ködben egyetlen fogadót sem találtunk. A lovainkat meg a kocsinkat útonállók rabolták el, egy csoda folytán menekültünk meg, és…

– Pap vagy?

– Nem, novitius saecolaris [próbaidős világi szerzetes] vagyok, Krisztus Urunknak ígértek – felelte Mercurio mosolyogva. – És Őméltósága, Tommaso Barca di Albissola, Carpi püspökének a titkára vagyok, aki Velencében vár bennünket, hogy ezzel a két szegény testvérrel találkozzon, a Szent Mihály Arkangyal Árvaház árváinak kegyes munkálkodása…

– Semmiféle ilyen nevű püspököt nem ismerek Velencében – mondta gyanakodva a kapitány.

– Mert Carpiban van a székhelye – felelte készségesen Mercurio. – De Őméltósága jelen pillanatban Velencében van látogatóban, és itt kell hozzá csatlakoznunk.

A kapitány némán méricskélte.

– Van pénzünk, hogy kifizessük a húst, amit ez a kisfiú ellopott maguktól – tette hozzá Mercurio.

Lanzafame kapitány mintha meg sem hallotta volna. – És a püspököd miért viseli annyira a szívén, hogy ezzel a két árvával találkozzon? – kérdezte.

– Nos… ez egy… egyházi ügy – felelte Mercurio. – És magánügy.

Lanzafame kapitány tovább méricskélte.

– Azt mondja, hogy ezek ketten a püspök fattyai – nevetett a szakács, és a többi katona is vele nevetett.

A kapitány tekintette villámokat szórt. – Melyikőtök tudja teljes bizonyossággal, ki az apja? – kérdezte. – Mégsem neveztelek benneteket soha fattyúnak.

A katonák a földre sütötték a szemüket.

Lanzafame kapitány kék szeme egy pillanatra az alabástrombőrű lányt kereste.

Benedetta nem mosolygott rá. De a tekintetében tisztelet tükröződött.

A kapitány ismét Mercurio felé fordult. Már nyugodtabbnak látszott. – Bölcsebb lett volna ételt kérni tőlünk. Legfeljebb a visszautasítást kockáztattátok volna, nem pedig a halált. Kémnek vagy ellenségnek is nézhettünk volna benneteket, nem értitek?

– Nem tudtuk, hogy a világnak ezen a részén istenfélő emberek laknak-e vagy barbárok – mondta Mercurio.

– Barbárok? – Lanzafame kapitány felnevetett. – Kicsit zavaros a fejed, fiú! – Aztán a szakács felé fordult. – Adjatok nekik enni! – Már éppen elindult volna, de megállt, visszafordult, a kezét Mercurio vállára tette, és félrevonta. – Te most akkor pap vagy, vagy sem?

– Még nem, uram.

– Akárhogy is áll a dolog, az embereim erőt merítenének belőle, ha valaki megáldaná őket – magyarázta Lanzafame kapitány. – Élet és halál között lebegnek, rémeket látnak. Félnek, a nyakukon érzik a démon leheletét. Áldd meg őket, és oldozd fel őket a bűneik alól! Néhány imádságot csak tudsz, nem?
– Igen, uram.
– És hagyd ezt az urazást, a Velencei Köztársaság kapitánya vagyok.
– Igen, kapitány.
Lanzafame mosolygott. Tetszett neki ez a fiatal pap. Arra gondolt, kár, hogy egy ilyen fiú papnak készül. De nem az ő dolga. – Donnola! – kiáltotta. És amikor megjelent, utasította: – Vidd magaddal ezt a papot!

– Jöjjön, atyám… – hívta Donnola. De olyan fiatal volt. – Vagyis, fiam…

– Szólítsd tisztelendőnek, Donnola – mondta a kapitány. – Vagy hamarosan Szentléleknek fogod szólítani.

A katonák nevettek. Aztán Donnola és Mercurio felszálltak a kocsira, ahol Isacco már serényen dolgozott.

Mercurio letérdelt a férfi mellé, akit a doktor éppen gyógyított, és imádkozni kezdett. – Könyörgünk neked, ó, Mihály arkangyal, hogy az arkangyalok kórusával és az angyalok kilenc kórusával együtt viseld gondját ennek az embernek ebben az életben, hogy aztán a védelmed alatt állva, a Sátánt legyőzve eljusson a mennyországba, és veled együtt élvezze az isteni jóságot.

– Ámen – suttogta a sebesült, és az arca kisimult. – Köszönöm, tisztelendő!

Aztán Isacco felkelt, és egy másik katonához lépett, aki nem volt magánál. Mercurio mellé térdelt.

− Ügyes vagy, fiú! – suttogta Isacco Mercuriónak. – De nekem jó szemem van, és tudom, hogy nem az vagy, akinek mondod magad.
Mercurio kérdőn nézett rá, de alig láthatón megmerevedett.
– Szélhámos vagy – mondta halkan Isacco.
Mercurio nem felelt. Tovább nézte az orvost.
– De nem szólok egy szót sem – folytatta halkan Isacco. – Ezeknek a szerencsétleneknek szükségük van egy papra.

– Köszönöm! – mondta Mercurio. Az arca alig érzékelhető mosolyra nyílt. – Éppen az erdőben jártam, amikor félrevonult, hogy a szükségleteit elvégezze – folytatta.

Most Isaccón volt a sor, hogy némán nézzen rá.

– És én sem szólok egy szót sem. – Mercurio mosolya szélesebbre húzódott. – Ezeknek a szerencsétleneknek szükségük van egy orvosra.

Luca Di Fulvio

Luca Di Fulvio

Isacco végigmérte, a fiatal szélhámost tanulmányozta. Nem fenyegetés volt ez. Csak azt akarta tudatni, mégpedig hatékonyan, hogy nem bolond ő. Isacco nevetésben tört ki. És Mercurio vele együtt nevetett.
– Mi ilyen vicces? – kérdezte Donnola.
Isacco és Mercurio nem felelt neki. Egymás szemébe néztek, és örömmel egymásra ismertek.
– Gyerünk, végezzük a munkánkat! – mondta aztán Isacco.
– Igen – ismételte Mercurio. – Végezzük a munkánkat!

Fordította: Hajdúné Vörös Eszter

Luca Di Fulvio: A lány, aki megérintette az eget
Mont Blanc sorozat
Maxim Könyvkiadó, Szeged, 2013