Szabadon élni vagy meghalni | Jodi Picoult: Találj rám!

Posted on 2015. február 7. szombat Szerző:

0


PicoultJodi_Találj-rám-bor180Kleyer Éva |

Azt persze mindenki tudja, hogy az elefántok soha nem felejtenek. Az is közismert, hogy anyajogú csordákban élnek, nővérek, nagynénik, leányok és egyéb nőági rokonok egy életen át együtt maradnak a mátriárka vezetése alatt.

De hallottunk-e arról valaha, hogy az elefántok „eltemetik” és meggyászolják halottaikat, még hosszú évek elteltével is felismerik szeretteik sírját, megsimogatják a kifehéredett csontokat? Beszámoltak olyan esetről is, hogy egy csorda napokon át zarándokolt a nagyon szeretett néhai rezervátumvezető házához, hogy „lerója kegyeletét”. De vajon honnan tudták? Nem a Facebookról, az biztos.

Mindezt nem a National Geographic októberi számából szemezgettem, hanem Jodi Picoult regényéből. Ismét itt egy könyv, amit az utolsó oldal behajtása után az elejéről kezd újból olvasni az ember. Hogy is volt? Mi történt? Hogy-hogy nem vettem észre?

Az eddigi sémától kicsit eltérve nem tárgyalóteremben csúcsosodik ki a Találj rám! története, mely egy régi bűntény – vagy baleset? – körül forog, és végül meglepő végkifejlettel, megnyugtatóan zárul. Ezúttal nem csak négy elbeszélő van, az ötödik főszereplő az elefántok közössége, érthető okokból ők nem egyes szám első személyben mesélnek. De nem spoilerezem szét!

Hogy jönnek ide az elefántok? Nagyon egyszerű: Alice Metcalf, az egyik főszereplőnk elefántkutató. Az ő feljegyzéseiből tudunk meg elképesztő részleteket az elefántok társadalmának szokásaiból. Alice sokáig tanulmányozta a szabadon élő afrikai elefántcsordák életét, aztán megismerkedett Thomasszal, és követte az amerikai New Hampshire-ben lévő elefántrezervátumba. Hamarosan világra jön közös gyermekük, Jenna, aki élete első három és fél évét szüleivel és hat elefánttal, meg a gondozásban segítő három munkatárssal tölti.

A látszólagos idillnek egy baleset vet véget: Maura, az elefánt, agyontapossa az egyik gondozót, a sérült Alice pedig eltűnik a kórházból. Thomas idegösszeomlással a pszichiátriára kerül, a rezervátum tönkre megy, bezárják.

Jennát a nagymamája neveli fel. A kislány soha nem akarja elhinni, hogy édesanyja elhagyhatta, de nem fogadta el a halálát sem. Tizenhárom éves korára komoly nyomozást folytat az interneten, az eltűnt személyeket nyilvántartó, rendőrségi oldalakon, tanulmányokat folytat az emberi emlékezetről, és nem utolsó sorban édesanyja hátrahagyott jegyzetei alapján próbálja megfejteni, hogy vajon mi is történt azon a tíz évvel korábbi éjszakán.

A nyomozás azonban holtpontra jut, így Jenna segítségért fordul Serenityhez, az egykor ünnepelt médiumhoz és Virgilhez, a lecsúszott, alkoholista nyomozóhoz, aki annak idején az ügy nyomozását folytatta, majd lezáratta.

Azt már megszoktuk Jodi Picoult korábbi műveiben, hogy az eseményeket nem csak egy szereplő szemszögéből követjük. Ez most is így van, azonban az eltűnt édesanya, Alice a múltból szól hozzánk, jegyzeteiből jutunk egyre több információhoz a rezervátum életéről, az elefántok meglepő szokásairól, és főképp a végzetes éjszaka eseményeiről.

Megható, ahogy a kutató megfigyelései alapján egyre többet tudunk meg az elefántokról, és szinte vele egyidejűleg jövünk rá komoly dolgokra. Hogy valójában magunkat keressük, és szembesülünk önmagunkkal. Vajon vagyunk-e olyan jó anyák, mint ők? Védelmezzünk-e szeretteinket oly intenzitással, mint ők? Össze tudjuk-e tartani családunkat? Befogadjuk-e, elfogadjuk-e a fajtatársunkat, ha az szükséget szenved?

Tudunk-e gyászolni? Meddig kell gyászolni elvesztett szeretteinket, vajon mikor kell és tudjuk-e elengedni őket?

Jellemábrázolás, misztika, feszültség és a végső fordulat – ezek teszik letehetetlenné Jodi Picoult immáron sokadik könyvét. Nagyon nehéz azonban agyondicsérni úgy egy könyvet, hogy nem árulhatom el a csavart, ami feledhetetlenné teszi a furfangos meseszövést. De nem spoilerezek, ígérem!

Jodi Picoult mindig alapos kutatást végez minden könyve megírása előtt, legyen szó akár Asperger-szindrómáról, holokausztról, ámisokról, szervátültetésről vagy iskolai lövöldözésről. Az elefántok megismerése végett először Tennessee-be ment, egy valódi amerikai elefántrezervátumba. Ott Abigail Baird professzor segítségével tanulmányozta ezeket az olykor nem is annyira szelíd óriásokat. Betekintést nyert az emberi agy és emlékezés témakörében folyó legújabb kutatásokba is, majd együtt utaztak Afrikába, a botswanai Tuli rezervátumba, ahol az ott vadon élő elefántokat figyelik. Jodi Picoult az itt tapasztaltakat beleszövi meséjébe, hogy – akárcsak főszereplője, Alice – mi is elámuljunk, és tisztelettel tekintsünk ezekre az okos, érzékeny és nagyon szociális állatokra.

„Ami nem annyira köztudott az elefántokkal kapcsolatban, az az, hogy az agyuk nagyon komplex, képesek kommunikálni egymással, tudnak tanulni, emlékezni és tudatosan megtapasztalják a félelmet, a fájdalmat és a veszteséget. Kenyában van két törzs, amely gyakran kerül kapcsolatba az elefántokkal. A maszájok dárdákkal vadásznak rájuk, és piros öltözéket viselnek. A kamba törzs földműves, és nem vadászik elefántokra. A kutatók bebizonyították, hogy a csordák képesek voltak szaguk és látványuk alapján megkülönböztetni a két törzset. Ezt úgy állapították meg, hogy az állatok pánikreakciót mutattak, amikor piros színű ruhát mutattak nekik, ami kognitív képességeket és hosszú távú memóriát feltételez. Mi több, olyan elefántok is mutattak hasonló reakciót, amelyeknek nem volt közvetlen tapasztalatuk a maszájokkal, vagyis feltételezhetjük a szociális tanulási képességet és a kommunikációt.”

A szereplők Babits Péter fordításában szólalnak meg magyarul. A kamasz Jenna hangja a mai tinédzsereké, Alice tudományos munkájának nyelve kellemesen közérthető, ugyanakkor nagyon szívhez szóló. A médium és a nyomozó jól ellenpontozza a másik két szereplő nézőpontját.

Kevéssé ismerjük az elefántközösségeket összetartó erőket, érzelmeiket, a vadon élő állatok szokásait, pedig úgy tűnik, volna mit tanulnunk tőlük. A könyvélmény után különösen elszomorító, hogy még ma sem szűnt meg véglegesen az elefántok iparszerű gyilkolása. Hiába a nemzetközi vadvédelem, a jól kiképzett, helyi vadőrök erőn felüli küzdelme, a távol-keleti piac szűnni nem akaró étvágya kiköveteli az elefántcsont folyamatos utánpótlását.

Talán a regény hatására indíttatást éreznek majd fiatal és nem annyira fiatal aktivisták, hogy részt vállaljanak ebben a küzdelemben. De nem spoilerezünk: el kell olvasni!

Jodi Picoult

Jodi Picoult

Jodi Picoult: Találj rám!
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2014
456 oldal, teljes bolti ár 3490 Ft
ISBN 978 963 293 3658

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Mi a közös Virgilben, Alice-ben, Jennában és Serenityben? Adott pillanatban minDannyian ugyanott voltak – csakhogy nem mindegy, az a pillanat mikor volt az időben.

Jenna, a tizenhárom éves kislány az anyját, Alice-t keresi, Alice viszont nem keresi Jennát. Virgilt tíz éve foglalkoztatja a baleset, amely az elefántrezervátumban történt, s pontosan azóta tudja, hogy egykor, nyomozóként nagyot hibázott. Serenity, az egykori sztármédium épp hogy belecsöppent ebbe az ügybe, máris nyakig benne van: vajon megtalálja-e újra szellemi vezetőit vagy továbbra is csak unatkozó amerikai háziasszonyok mindennapjait dobja fel?

A Találj rám! Jodi Picoult legjobb regényeit idézi: a misztikumot a valósággal, a mesét az álmokkal, a bűnt a bűnhődéssel ötvözi.