Jodi Picoult: Találj rám! (részlet)

Posted on 2015. február 7. szombat Szerző:

0


PicoultJodi_Találj-rám-bor180| Virgil |

Minden zsarunak van egy megoldatlan ügye.
Egyeseké kisebb legenda lesz; olyan sztori, ami minden karácsonyi bulin előkerül, amikor a fiúk egy sörrel többet isznak a kelleténél. A nyom, amit nem láttak meg, pedig kibökte a szemüket; az akta, amit képtelenek voltak a szemétbe hajítani; az ügy, amit sosem zártak le. A rémálom, ami ennyi év után is kísérti őket, hogy az éjszaka közepén verítékben úszva ébredjenek fel.

Vagyunk néhányan, akiknek ez a rémálom nagyon is valóságos.

Az arc, amit a vállunk felett látunk a tükörben. Valaki a vonal túlsó végén, amikor nem hallani mást, csak a kísérteties csendet. Valaki, aki mindig velünk marad, még ha egyedül vagyunk is.

A tudat, minden nap minden percében, hogy kudarcot vallottunk.

Donny Boylan, akivel akkoriban együtt dolgoztam, egyszer elmondta, hogy az ő ügye szimpla családon belüli erőszaknak indult. Nem kattintotta rá a karperecet a férj csuklójára, mert a fickó jól ismert üzletember volt, akit mindenki tisztelt és kedvelt. Azt hitte, elég egy figyelmeztetés. Három órával azután, hogy Donny elhagyta a házat, a fickó felesége halott volt. Golyót kapott a fejébe. Amandának hívták, és a hatodik hónapban volt.

Donny a szellemének hívta az asszonyt, aki éveken át kísértette. Nos, az én szellemem Alice Metcalf. Amennyire tudni lehet, nem halt meg, mint Amanda, csak eltűnt – s vele együtt eltűnt az igazság, hogy soha többé ne derülhessen ki, mi történt Akkor, tíz évvel ezelőtt.

Néha, amikor egy görbe este után feleszmélek, hunyorogva nézek fel, mert biztosan tudom, hogy Alice ott ült az íróasztalom túlsó felén, ugyanazon a helyen, ahol az ügyfeleim szoktak, Amikor arra kérnek, hogy fotózzam le a feleségüket hűtlenség közben, vagy nyomozzak le egy apát, aki meglépett a gyerektartás elől. Egyedül dolgozom, hacsak nem számítom állandó társamat, Jack Danielst. Az irodám akkora, mint egy gardrób, ráadásul kínai kajától és szőnyegtisztítótól bűzlik. Gyakrabban Alszom a kanapén, mint otthon az ágyban, az ügyfeleimnek mégis Vic Stanhope vagyok, a hivatásos magánnyomozó.

Míg csak lüktető fejjel és a szájpadlásomhoz tapadt nyelvvel magamhoz nem térek, mellettem az üres üveggel, velem szemben pedig Alice-szel, aki azt mondja: A nagy fenét vagy te nyomozó.

*

– Ez – mondta nekem Donny Boylan tíz évvel ezelőtt, miközben újabb savlekötő tablettát pöckölt a szájába –, ez nem történhetett volna két héttel később?

Donny számolta a napokat a nyugdíjáig. Ahogy ott ültem vele, egész litániába szedte, mire nincs már szüksége: papírmunkára a főnöknek, piros lámpákra, hozzám hasonló betanítandó újoncokra, meg a kánikulára, amitől csak még rosszabb lesz az ekcémája. Az se hiányzott neki, hogy reggel hétkor felhívják a New England elefántrezervátumból, bejelenteni az egyik gondozó halálát.

A 44 éves áldozat a kezdetektől ott dolgozott.

– Van fogalmad róla, mekkora szarban leszünk emiatt? – kérdezte Donny. – Nem emlékszel, mi volt három éve is, amikor megnyílt az a hely?

Emlékeztem. Akkoriban léptem be járőrnek. A városlakók tiltakoztak a „rossz” elefántok ellen, akiket páros lábbal rúgtak ki az állatkertjükből és cirkuszukból, amiért erőszakosan viselkedtek. A szerkesztők mindennap a városfejlesztési bizottságot ostorozták, amiért lehetővé tették Tomas Metcalfnak, hogy létrehozza a rezervátumot, pedig két koncentrikus kerítés is védte a környéken élőket az állatoktól.
Vagy fordítva.
A rezervátum működésének első három hónapjában naponta kiküldték néhányunkat, hogy tartsuk fent a rendet a kapuknál, Ahol a tiltakozások zajlottak. Vihar egy kanál vízben. Az állatok szép csendben beilleszkedtek, a városiak megszokták a szomszédos rezervátumot, nem történt semmi említésre méltó. Egészen aznap reggel hét óráig.

A kis irodában várakoztunk. A hét polcot fűzős irattartók töltötték meg, mindegyiken egy-egy elefánt nevével – Maura, Wanda, Syrah, Lilly, Olive, Dionne, Hester. Az asztalon szétszórva hevertek az iratok és az üzleti könyvek, közöttük három félig teli papírpohár és egy emberi szívet mintázó papírnehezék. Számlákat láttam, gyógyszerekről, sütőtökről és almáról. egy takarmányszámla láttán füttyentenem kellett.

– Szent szar, ennyiből vehetnék egy kocsit.

Donny nem örült, de hát ő sosem örült. – Mi tart ilyen rohadt sokáig? – Közel két órája várakoztunk, míg a személyzet megpróbálta az istállóba terelni a hét elefántot. A helyszínelők addig nem láthattak neki a nyomok rögzítésének.

– Láttál már olyat, hogy valakit agyontaposott egy elefánt? – kérdeztem.

– Nem hallgatnál már el? – csattant fel Donny.

A különös jelzéseket tanulmányoztam a falon, mintha hieroglifák vagy mik lettek volna, amikor egy férfi rontott be az irodába. Izgága, ideges fickónak tűnt, a szeme megállás nélkül járt a szemüvege mögött.

– Nem hiszem el, hogy ez történt – nyögött fel. – Kész rémálom.
Donny felállt.
– Ön bizonyára Tomas Metcalf.
– Igen – felelt a férfi révült hangon. – Bocs, hogy ilyen sokat kellett várniuk. Kész őrület egybeterelni az elefántokat. Nagyon felzaklatta őket az eset. Hatot betereltünk a pajtába, de a hetedik nem jön elég közel, hogy étellel elcsalogathassuk. Kihúztunk egy ideiglenes kerítést, hogy be tudjanak menni a területre. – Kivezetett minket a kis épületből a szabadba, ahol úgy sütött a nap, mintha az egész világot túlexponálták volna.
– Van valami ötlete, mit keresett itt az áldozat? – kérdezte Donny.
Metcalf hunyorogva fordult felé.
– Nevvie? Nyitás óta nálunk dolgozik. Több mint húsz éve foglalkozik elefántokkal, olvasta az összes könyvet. Ő az éjszakás gondozó. – Habozni kezdett. – Volt. Ő volt az éjszakás gondozó. – Hirtelen megtorpant, és a kezébe temette arcát. – Ó, istenem! Az egész az én hibám.
Donny vetett rám egy pillantást.
– Amennyiben? – kérdezte.
– Az elefántok megérzik a feszültséget. Biztosan felzaklatták magukat…
– A gondozó miatt?
Mielőtt felelhetett volna, hirtelen olyan éles üvöltést hallottam, hogy felugrottam. A semmiből, a kerítés túlsó feléről harsant fel. A levelek is összerezzentek a fákon.

– Nem ostobaság azt feltételezni, hogy egy elefánt méretű állat képes meglepni valakit?

Metcalf felém fordult.

– Látott már elefántot igazán dühösnek? – Amikor megráztam a fejem, komoran elmosolyodott. – Hát reménykedjen benne, hogy nem is fog.

Mi vezettük a nyomozócsoportot. Jó öt percet gyalogoltunk, mielőtt elértünk a kis dombhoz. Amint megkerültük, megláttam egy férfit, aki a holttest mellett ücsörgött. Valóságos óriás volt, olyan vállakkal, mint egy étkezőasztal, bőven elég erős egy gyilkossághoz. Szemei kivörösödtek és felpüffedtek a sírástól. Fekete volt, míg az áldozat fehér. A fickó jócskán száznyolcvan fölé nőtt, és a puszta erejével összeroppanthatott volna bárkit. Mint feltörekvő nyomozó, legelőször ezeket jegyeztem fel róla, míg ő ölében dédelgette az áldozat fejét.

A nőnek betört a koponyája. A póló leszakadt róla, de ráterítettek egy pulóvert. A bal lába lehetetlen szögben hajlott meg, és zúzódások borították a bőrét. Arrébb sétáltam, amíg az orvos szakértő lehajolt, hogy végezze a munkáját. Nem kellett hozzá nagydoktori, hogy lássuk: a nő kétséget kizáróan halott.

– Gideon Cartwright – mutatta be a férfit Metcalf. – Ő az, Aki rátalált az anyósára… – Hagyta kicsengeni a mondatot.

Nem tudtam meghatározni a férfi pontos korát, de legfeljebb tíz évvel lehetett fiatalabb az áldozatnál. Ami azt jelentette, hogy az áldozat lánya – az ő felesége – jócskán fiatalabb nála.

– Boylan nyomozó – térdelt le Donny a férfi mellé. – Vele volt, amikor az esemény történt?

– Nem. Ő az éjszakás gondozó, a múlt éjjel egyedül volt itt – felelt a férfi akadozó hangon. – Nekem is itt kellett volna lennem.

– Maga is itt dolgozik? – tudakolta Donny.

A helyszínelők döglegyekként dongtak mindenfelé: lefényképezték a holttestet, és próbálták behatárolni a nyomozati helyszínt. A gond csak az, hogy egy szabadban történt bűncselekménynek nincs körülhatárolható helyszíne. Honnan tudjuk, meddig üldözte az elefánt a nőt, mielőtt letaposta? Ki tudja, vannak-e nyomok, amelyek meghatározzák a halál bekövetkeztének időpontját? Úgy húszméternyire mély gödör nyílt, a szélén emberi lábnyomokkal. A fák között is lehetett bármilyen bűnjel, bár nemigen láttam mást, csak leveleket és füvet, elefántszart és legyeket. Egyedül isten tudta, melyik árulkodott az éjszakai eseményekről, és melyik volt ott csak úgy.

Az orvos szakértő megbízta két emberét, hogy tegyék zsákba a hullát, mielőtt közelebb lépett hozzánk.

– Hadd találgassak – előzte meg Donny. – Agyontaposta egy elefánt?

– Nos, minden bizonnyal, de nem tudni, hogy ez-e a halál oka. A koponya kettéhasadt, ám ez éppúgy történhetett az Agyontaposás előtt, mint annak következtében.

Túl későn eszméltem rá, hogy Gideon hallja minden szavát.

– Nem, nem, nem – kezdett el hirtelen kiáltozni Metcalf. – Azt nem tehetik ide. Veszélyezteti az elefántokat. – A sárga rendőrségi szalagra mutatott, amivel a helyszínelők kezdték körülkeríteni a terepet.
Donny hunyorogva fordult felé.
– Az elefántok mostanában nem térnek vissza ide.
– Már megbocsásson, de mikor mondtam, hogy lemondok a terület feletti jogaimról? ez egy természetvédelmi rezervátum…
– Ahol megöltek egy nőt.
– Baleset történt – szögezte le Metcalf. – Nem engedem, hogy ez befolyásolja az itt élő elefántok mindennapos…
– Sajnálom, dr. Metcalf, de ebben a kérdésben nem ön dönt.
Egy izom megfeszült a férfi állkapcsán.
– Meddig fog tartani?
Láttam, hogy Donny kezdi elveszíteni a türelmét.
– Előre nem tudom megmondani, de addig is Stanhope hadnaggyal beszélni szeretnénk mindenkivel, aki kapcsolatba került Az elefántokkal.

– Négyen vagyunk. Gideon, Nevvie, én és Alice. A feleségem. – Az utolsó szavaknál Gideon felé fordult.
– Hol van Alice? – kérdezte Donny.
Metcalf Gideonra meredt.
– Azt hittem, magával van.
A férfi arcát eltorzította a fájdalom.
– Múlt éjszaka óta nem láttam.
– Hát én sem. – A vér kiszaladt Metcalf arcából. – Ha Alice eltűnt, kinél van a lányom?
*

Meggyőződésem, hogy jelenlegi házinénim, Abigail Chivers legalább kétszáz éves, plusz-mínusz néhány hónap. Szerintem bárki így gondolná, miután találkozik vele. Sosem láttam még máshogy, mint fekete ruhában és brossal a nyakában, kontyban összefogott ősz hajjal és szorosan összezárt ajkakkal, amelyek még vékonyabbra préselődnek, valahányszor bedugja fejét az irodámba, és csapkodni kezdi a szekrényajtókat. Sétabotja a fejemtől alig tíz centire csap le az íróasztalra.

– Victor – jelenti be drámai hangon –, az ördög művét érzem a levegőben.

– Igazán? – Felemelem a fejem az asztallapról, és megnyalom a szám szélét, amit cserepesnek érzek. – Én nem érzek mást, csak olcsó piát.

– Nem tűrök meg semmilyen törvénytelenséget a…

–Ebben az évszázadban már nem törvénytelen, Abby. – Felsóhajtok. Tucatszor lefolytattuk ezt a vitát. Mondtam már, hogy Abigail nem csupán absztinens, de öregkori demenciával küzd, és legalább olyan gyakran szólít Lincoln elnöknek, mint Victornak? Amiből persze előnyt is lehet kovácsolni. Akárhányszor közli velem, hogy kések a lakbérrel, szemrebbenés nélkül emlékeztetem rá, hogy már kifizettem a hónapot.

Jodi Picoult

Jodi Picoult

Öreglányhoz képest meglepően virgonc. Botjával a kanapé párnáit püföli, még a mikróba is benéz.
– Hol van?
– Mi hol van? – játszom az ostobát.
– A sátán könnyei. A korhelyek kenyere. A zugital. Tudom, hogy itt rejtegeti valahol.
Felvillantom felé legártatlanabb mosolyomat.
– Hát tennék én ilyet?
– Victor – korhol –, ne hazudjon nekem.
Keresztet rajzolok a szívem fölé. – Istenre esküszöm, ebben a szobában nincs pia. – Talpra állok, és kitántorgok az irodámhoz kapcsolódó parányi fürdőbe, ahová csak egy vécékagyló, egy mosdó és egy porszívó fér.

Fordította: Babits Péter

Jodi Picoult: Találj rám!
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2014