Mitch Albom: Hívások a mennyből (részlet)

Posted on 2015. január 14. szerda Szerző:

1


AlbomMitch-Hívások-a-mennyből-bor180| Azon a héten, amikor megtörtént |

Amikor első ízben hívták fel a földet a mennyből, Tess Raferty éppen egy doboz teafiltert bontott ki.
Csrrr!
Figyelmen kívül hagyta a csörgést, és a fóliába mélyesztette a körmét.
Csrrr!
A mutatóujjával feltépte a nejlont a doboz oldalán.
Csrrr!
Végül szétszakította a csomagolást, lehámozta, és a tenyerébe gyűrte. Tudta, hogy be fog kapcsolni az üzenetrögzítő, ha nem veszi fel a következő…
Csrrr!
– Halló!
Késő.
– A rosseb egye meg! – motyogta.
Hallotta, hogy a készülék bekapcsol a konyhapulton, és lejátssza az üzenetet: „Üdv, itt Tess. Hagyd meg a nevedet és a számodat! Amint tudlak, visszahívlak. Kösz!”

Halk sípolás hallatszott. Tess sercegést hallott. És aztán:
– Anya vagyok… El kell mondanom valamit.
Tessnek elállt a lélegzete. A kagyló kiesett a kezéből.
Az anyja négy éve halt meg.

Csrrr!
A második hívást alig lehetett hallani a rendőrőrsön folyó heves szócsatától. Egy hivatalnok megnyerte a huszonnyolcezer dolláros lottófőnyereményt, és három tiszt arról vitázott, hogy mihez kezdenének, ha ilyen mázlijuk lenne.
– Az ember kifizeti a számláit…
– Hát azt pont nem.
– Vesz egy hajót!
– Kifizeti a számláit!
– Én aztán nem!
– Hajó!
Csrrr!
Jack Sellers, a rendőrfőnök beszéd közben hátrálni kezdett aprócska irodája felé:

– Ha az ember kifizeti a számláit, az olyan, mintha egy lyukas hordóba öntene vizet – mondta.

A többiek tovább vitatkoztak, miközben ő a kagylóért nyúlt.
– Coldwateri rendőrség, itt Sellers.
Sercegés. Aztán egy fiatal férfi hangja:
– Apa? Robbie vagyok…
Jack hirtelen már nem hallotta a többiek vitáját.
– Ki az ördög az?
– Boldog vagyok, apa. Ne aggódj miattam, jó?
Jack érezte, hogy összerándul a gyomra. Arra gondolt, amikor utoljára látta a fiát, frissen borotválkozva, katonásan lenyírt hajjal, amint eltűnt a reptéri biztonsági ellenőrzés irányába, a harmadik szolgálati útjára igyekezve.
Az utolsó szolgálati útjára.
– Az nem lehet – suttogta Jack.

Csrrr!
Warren tiszteletes letörölte a nyálat az álláról. Éppen a kanapéján szundikált a Remény gyümölcse baptista templomhoz tartozó irodában.
Csrrr!
– Jövök!
Felkászálódott. A gyülekezet csengőt szereltetett az iroda ajtajára, mert a lelkésznek nyolcvankét éves korára megromlott a hallása.
Csrrr!
– Tiszteletes úr, Katherine Yellin vagyok. Siessen, kérem!
Az ajtóhoz sántikált, és kinyitotta.
– Üdv, Ka…
De a nő már el is robogott mellette. A kabátja félig kigombolva, vörös haja csak úgy kibontva lobogott, ahogy sebtében eljött otthonról. Leült a kanapéra, idegesen felugrott, majd újra leereszkedett.
– Előrebocsátom, nem vagyok őrült.
– Persze, hogy nem, kedves…
– Diane felhívott.
– Ki hívott fel?
– Diane.
– A néhai nővéred felhívott?
– Ma reggel. Felvettem a telefont… – Megmarkolta a táskáját, és sírva fakadt. Warren azon tűnődött, ne hívjon-e segítséget. – Azt mondta, ne aggódjak – pityeregte Katherine. – Azt mondta, békében van.
– Szóval álmodtad?
– Nem! Nem! Nem álmodtam. Beszéltem a nővéremmel!

A nő arcán patakzottak a könnyek; gyorsabban csorogtak, mintsem hogy letörölhette volna őket.
– Erről már beszéltünk, kedves…
– Tudom, de…
– Biztosan nagyon hiányzik…
– Igen…
– És nagyon zaklatott vagy.
– Nem, tiszteletes úr! Azt mondta, a mennyben van… Hát nem érti?
Mosolygott, üdvözült arccal, Warren még sosem látta ilyennek.
– Nincs mitől félnem többé – mondta.

Csrrr!
A biztonsági csengő felharsant, és a súlyos börtönajtó félrecsúszott a sínen. Egy magas, széles vállú, Sullivan Harding névre hallgató férfi sétált ki rajta lassan, megfontolt léptekkel, leszegett fejjel. A szíve vadul kalapált, nem a szabadulás felett érzett izgalmában, hanem az attól való félelmében, hogy valaki visszarántja.

Előre. Előre. Egyre a cipője orrát bámulta. Csak akkor pillantott fel, amikor közeledő lépteket hallott a murván; könnyed, gyors lépteket.
Jules.
A fia.
Érezte, hogy a két kis kar átöleli a lábát; érezte, ahogy a keze a fiú göndör hajának bozontjába túr. Látta a szüleit – az anyja széldzsekiben, az apja világosbarna öltönyben –, az arcuk eltorzult, ahogy egyetlen ölelésben forrtak össze. Hűvös és szürke idő volt, az út csúszott az esőtől. Csak a felesége hiányzott a pillanatból, de a távolléte tapintható volt.

Sullivan szeretett volna valami velőset mondani, azonban mindössze egyetlen elsuttogott szóra futotta az erejéből:
– Menjünk!
Néhány pillanattal később a kocsijuk beleveszett a távolba.

Ezen a napon érkezett az első telefonhívás a mennyországból a földre.

És hogy ezután mi történik, az attól függ, mennyire hiszünk benne.

| Egy héttel később|

Hűvös eső hullt, ami nem volt szokatlan szeptemberben Coldwaterben, abban a kisvárosban, amely az Amerikai Egyesült Államokban, a Michigan-tótól néhány kilométerre feküdt.

A csípős idő ellenére Sullivan Harding gyalogolt. Kölcsönkérhette volna az apja autóját, de a tíz hónapos börtönbüntetés után előnyben részesítette a friss levegőt. Sísapkájában és hasítottbőr kabátjában elhaladt a középiskola mellett, amelynek húsz éve a diákja volt, a fatelep mellett, amely múlt télen bezárt, a horgászbolt mellett, amelynek kölcsönözhető evezős csónakjait nagy halomba rakták, valamint a benzinkút mellett, ahol a kutas a falnak támaszkodott, és a körmeit vizsgálgatta. Az én városom, gondolta Sullivan.

Célba ért, megtörölte a lábát a nádból készült lábtörlőben, amelyen a Davidson és fiai felirat állt. Amikor észrevette az apró kamerát a szemöldökfa fölött, ösztönösen lekapta a sapkáját, hátratűrte dús, barna haját, és a lencsébe nézett. Egy perc várakozás után, mialatt senki sem nyitott ajtót, belépett.

A temetkezési iroda melege csaknem fullasztó volt. A falakon sötét színű tölgyfa burkolat. Az íróasztalon, amely mellett nem állt szék, egy nyitott iktatókönyv hevert.

– Parancsol? – Az irodavezető, aki magas, vékony csontú, fakó bőrű férfi volt, bozontos szemöldökkel és silány, szalmaszínű hajjal, karba tett kézzel fogadta. – Horace Belfin vagyok – mutatkozott be.
– Sully Harding.
– Ó, igen.
Ó, igen, gondolta Sully, én vagyok az az ember, aki nem vehetett részt a felesége temetésén, mert börtönben ült. Sully ezt csinálta mostanában: befejezte a befejezetlen mondatokat, abban a hitben, hogy a kimondatlan szavak hangosabbak, mint azok, amelyeket kimondanak.
– Giselle a feleségem volt.
– Őszinte részvétem.
– Köszönöm.
– Szép szertartás volt. Gondolom, a család mesélte.
– Én vagyok a család.
– Ööö… Természetesen.
Csendben álltak ott.
– A hamvak? – kérdezte Sully.
– A kolumbáriumban. Hozom a kulcsot.
Bement az irodájába.
Sully felvett egy brosúrát az asztalról. A hamvasztásról szóló résznél csapta fel: A hamvakat a tengerbe hinthetik, beletehetik egy héliummal töltött ballonba, szétszórhatják egy repülőről… Visszadobta a brosúrát az asztalra. Szétszórhatják egy repülőről… Még hogy egy repülőről…

Húsz perccel később Sully elhagyta az épületet a felesége hamvaival, amelyek egy angyalt formázó urnában pihentek. Megpróbálta fél kézzel vinni, de ez így túl lezsernek tűnt. Próbálta a tenyerére állítani, de az meg olyan volt, mintha felajánlaná valakinek. Végül a mellkasához szorította. Majd’ egy kilométert gyalogolt így Coldwater utcáin, talpa alatt tocsogtak a pocsolyák. A posta előtt leült egy padra, és az urnát elővigyázatosan letette maga mellé.

Az eső elállt. A távolban megkondultak a templom harangjai. Sully lehunyta a szemét, és elképzelte, ahogy Giselle oldalba böki; a tengerzöld szemét, az ébenfekete haját, a törékeny termetét, keskeny vállát, ahogy hozzá dől, és azt suttogja: „Védj meg!”

Nem védte meg végül. Nem védte meg. És ezen már nem lehet változtatni. Az elesett ember és a porcelánangyal sokáig ült a padon, mintha a buszra várnának.

Tess a konyhakövön ült, és arra várt, hogy a hang újra megszólaljon. Az elmúlt két hétben a legelképesztőbb híreket kapta telefonon. Az anyja létezett valahogy, valahol. Századjára vette végig a legutóbbi beszélgetést.
– Tess, ne sírj, édesem!
– Ez nem lehet igaz!
– Itt vagyok, épen és egészségesen.
Az anyja mindig ezt mondta, amikor hazatelefonált egy útról: egy szállodából, egy fürdőhelyről, de még akkor is, amikor csak a félórányira lakó rokonait ment el meglátogatni. „Itt vagyok, épen és egészségesen.”
– Ez nem lehet!
– Minden lehet. Az Úrral vagyok. Csak azt akartam mondani, hogy…
– Mit, anya? Mit?
– A mennyről akartam mesélni.
A vonal túlsó végén csend állt be. Tess úgy meredt a kagylóra, mintha egy emberi csontot tartana a kezében. Teljességgel ésszerűtlen volt. Tudta. De egy anya hangja olyan, mint senki másé, az ember felismeri minden dúdolásban és suttogásban, minden játékos gagyogásban és sikolyban. Kétség sem fért hozzá. Az anyja volt az.

Tess felhúzta a térdét. Az első hívás óta ki sem mozdult, s kizárólag kekszet, gabonapelyhet, keményre főtt tojást evett, amit a házban talált. Nem ment dolgozni, nem vásárolt, még a postát se hozta be.

Végigsimított hosszú, mosatlan, szőke haján. Bezárkózott a csodával? Mit fognak mondani az emberek? Nem érdekelte. Néhány szó a mennyből minden földi szót jelentéktelenné tett.

Jack Sellers az íróasztalánál ült a vörös téglás épületben, amely a coldwateri rendőrség főhadiszállásául szolgált. A munkatársainak úgy tűnhetett, hogy jelentéseket gépel. De ő is a csörgésre várt.

Ez volt élete legbizarrabb hete. Két hívás a halott fiától. Két beszélgetés, amelyekről azt gondolta, soha többé nem lesz része bennük. Még mindig nem mondta el a volt feleségének, Doreennak, Robbie anyjának. Szegény depressziós lett, és a fiuk nevének puszta említése is felzaklatta. Mit mondhatna neki? Hogy Robbie, aki Afganisztánban meghalt, mégis él valahol? Hogy ott van az asztalán a mennybe vezető kapu? Vagy mit?

Jacknek magának sem volt halvány fogalma sem róla, hová tegye ezt az egészet. Csupán annyit tudott, hogy ahányszor csak megszólalt a telefon, úgy kapott utána, mint valami párbajhős a pisztolya után.

A második hívás, az elsőhöz hasonlóan, péntek délután futott be. Hallotta a sercegést és a fesztelen hangot, amely hol erősödött, hol elhalkult.
– Én vagyok az, apa.
– Robbie!
– Jól vagyok. Itt nincsenek rossz napok.
– Hol vagy?
– Tudod, hol vagyok, apa. Ez káprázatos…
Aztán egy kattanás.
Jack felüvöltött.
– Halló! Halló!
Észrevette, hogy a többi tiszt rábámul. Becsukta az ajtót. Egy perccel később újra megcsörrent a telefon. Megnézte a hívószámkijelzőt. Pont, mint az előbb: Ismeretlen szám.
– Halló! – suttogta.
– Mondd meg anyának, hogy ne sírjon… Ha tudnánk, mi vár ránk, sosem aggódnánk.

Ha egyszer az embernek van egy testvére, akkor mindig van, még akkor is, ha már nem látja, és nem érintheti meg.

Katherine Yellin hanyatt feküdt az ágyon, vörös haja szétterült a párnán. Karba fonta a karját, és a rózsaszínű kinyitható telefont szorította, amelyet hajdanán Diane használt. Samsung volt, a hátulján egy magas sarkú cipőt ábrázoló csillogó matrica, amely Diane divat iránti szenvedélyére emlékeztette.

„Minden képzeletünket felülmúlja, Kath.” Diane mondta ezt, amikor másodjára telefonált. Ez a hívás is pénteken futott be, ahogy az első is, és ahogy a többiek hívásai is Coldwaterben. „Minden képzeletünket felülmúlja.” Katherine leginkább a többes számú megfogalmazásnak örült.

A Yellin lányok között sajátos kötelék volt, mert a kisvárosi élet szűkös lehetőségei összehozzák a gyerekeket. Diane, aki két évvel volt idősebb, mindennap elvitte Katherine-t az iskolába, kitaposta számára az utat a Tündérek cserkészcsapatba, pont addig kellett fogszabályzót hordania, amíg Katherine is kapott egyet, és visszautasította a felkéréseket az iskolai bálokon, amíg Katherine nem talált magának táncpartnert. Mindkettejüknek hosszú lába volt, erős válla, és nyaranta másfél kilométert is leúsztak a tóban. Mindketten a helyi középiskolába jártak. Együtt sírtak, amikor a szüleik meghaltak. Amikor Diane férjhez ment, Katherine volt a nyoszolyólánya, és három júniussal később szerepet cseréltek. Mind a kettejüknek két gyermeke született, Diane-nek lányai, Katherine-nek fiai. A házaik másfél kilométerre voltak egymástól. Még a válásuk is egy éven belül történt.

Mitch Albom

Mitch Albom

Csak az egészségi állapotuk különbözött. Diane-t migrén kínozta, szívritmuszavar, magas vérnyomás, és ütőértágulat végzett vele negyvenhat évesen, túlontúl fiatalon. Katherine viszont egyetlen napot sem volt beteg életében. Évekig gyötörte emiatt a bűntudat. De most végre megértette… Diane-t – a drága kis Diane-t – okkal szólította el az úr. Kiválasztotta magának, hogy megmutassa, a hívekre az örökkévalóság vár.
„Minden képzeletünket felülmúlja.”
Katherine elmosolyodott. A rózsaszínű kinyitható telefonon keresztül, amelyet a mellére szorított, újra megtalálta a testvérét, a testvért, akit sosem lehet elveszíteni.
És erről nem hallgathat.

Fordította: Dobosi Beáta

Mitch Albom: Hívások a mennyből
Animus Kiadó, Budapest, 2014