Karácsonyi társadalomkritika | Isten pénze / Operettszínház

Posted on 2015. január 15. csütörtök Szerző:

0


Szomor György (Scrooge)

Szomor György (Scrooge)

Bedő J. István |

Már húsz éve is merész vállalkozás volt elővenni Dickens Karácsonyi énekét mu­si­cal­nyersanyagként. Az Operettszínház hason­ló bátorsággal biztosra ment, és be­mutatta. Az eredeti történet vadro­man­tikus, vadul ér­zel­mes, a saját korának és a kor stílusának minden hozzávalójával.

A jégszívű uzsorás, Scrooge mindent és mindenkit gyűlöl, aki a pénzkeresésben és annak felhal­mo­zásában meg akarja zavarni. Üzlettársa, »Hiéna« Marley halálával övé az egész cég, és uzsora­kölcsöneivel annyi nélkülöző polgárt dönthet adósrabszolgaságba, ahány csak betéved vagy bekényszerül hozzá. A jótékonyságnak még a gondolatától is öklendezik, a koplaló koldus­gyerektől hányingert kap, a karácsonyt fölösleges pénzköltési és léhálkodási alkalomnak tartja (és okádik tőle). Munkatársnak, unoka­öcsnek, egyáltalán mindenkinek: coki, kifelé innen!

Az eredeti történetben szellemek mutatják meg az uzsorásnak a múltját, majd a kifejezetten pocsék jövőjét, minek hatására megváltozik és jó ember lesz.

Olyan sütemény ez, amit a szigetországban imádnak, és bízni lehetett abban, hogy a musicalszínpadi változat is megállja majd a helyét. A húsz évvel ezelőtt Madách-produkció évekre kiterjedő siker volt. És mi ma ez a zenés darab az Operettszínház színpadán? Mert nyilván már nem lehet az, ami húsz éve volt. Müller Péter átdolgozásában és Müller Péter Sziámi játékos dalszövegeivel a történet valamennyit veszített vad színeiből. (Keveset lehetett elfaragni belőle). Marley maga kíséri végig az emlékezés és a jövőbe tekintés szellemútján Scrooge-ot, ettől valamicskét javul a sztori hátborzongató szentimentalizmusa. Talán érvényesült Müller Péter azon elképzelése, hogy a szellemvilág velünk – vagy talán bennünk – él. Nyilván nem lehetett kiszűrni mindent a szövegkönyvből, de az uzsoraügyletekkel felhalmozott teljes vagyon szétszórása London népe közt – hát ezt csak meseíró meri kitalálni.

Éljen a kocsma és népe! (Mr. Fezziwig: Peller Károly)

Éljen a kocsma és népe! (Mr. Fezziwig: Peller Károly)

Tolcsvay László mindent felpakolt a zenei svédasztalra. Van klezmeres hangzás, iskolai gyerekdal, fergeteges kocsmatánc, ír sztepp-talpalávaló, érzelmes szerelmi vallomás, drámai ária, tömegkórus. Sejthetően végiggondolta – egyébként helyesen –, hogy ezt a történetet a gyermeki lelkek megfogásával lehet sikerre vinni. A zenék legnagyobb részéhez ezért kevés melódiát használt el, hogy gyorsan bevésődjön, és már a hóesésbe kifelé menet dúdolni lehessen. A felnőttebb közönség – különösen, ha kedvelője a zenés színháznak – örvendezve (vagy bosszankodva) ismerte fel a zenei idézeteket vagy áthallásokat, Tolcsvay saját fiatalabb korának zenés színpadairól.

Egy ünnepi pulyka Cratchit (Szerényi László) családjának

Egy ünnepi pulyka Cratchit (Szerényi László) családjának

Hasonló ráismerő élménye lehetett annak, aki keringőző, fel-le mozgó színpadot, az oda-vissza járó órát, a tükör mögött megjelenő narrátor kísértetet látta Marley szellemjárása nyomán. Persze ostobaság lenne ezeket fölhánytorgatni akár a rendező Somogyi Szilárdnak, akár a díszlettervezőnek (Szlávik István), hiszen a musical dramaturgiája ugyanúgy megköveteli bizonyos toposzok beépítését, mint ahogy a klasszikus tragédiának, az operának vagy az operettnek is megvannak a kötelező alkatrészei.

A néhai Marley (Szabó P. Szilveszter) visz a szellemútra

A néhai Marley (Szabó P. Szilveszter) visz a szellemútra

A kettős szereposztásban futó sikerdarab esetén tulajdonképpen keveset számít, hogy éppen melyik művészt látjuk a főbb szerepekben, hiszen a betanítás egységes. A vastag ecsetvonásokkal megrajzolt dickensi történet színpadi verziójában Szomor György még rá is játszik a csupa-negatívum lelkületre: amikor méltánytalanság (pénzkérés) éri, károg és ordít – de csak azért, hogy a végén szépen és jóságosan szárnyaljon hangja az erkélyen, míg szórja az isteni ajándékot. Szabó P. Szilveszter mint Marley szintén karcos társadalomkritikát zúdít egykori üzlettársa fejére, míg az meg nem változik. Scrooge gumigerincű, hosszan tűrő alkalmazottja, Cratchit (Szerényi László) szépen lenyel minden megaláztatást, aztán a családi pulykavacsoránál egyszerűen egy másik dimenzióba megy át, ahol a karácsonyi sülthöz imasapkát (kipát) ölt – abszolút érthetetlenül.

Az ifjú – és még szerethető Scrooge (Kerényi Miklós Máté) és Belle (Vágó Bernadett)

Az ifjú – és még szerethető – Scrooge (Kerényi Miklós Máté) és Belle (Vágó Bernadett)

De hogy a sanyargatott Scrooge-gyerekből hogyan lesz a csinos, kedves Belle-t (Vágó Bernadett) meghódítani képes, elbűvölő fiatalember (Kerényi Miklós Máté), majd abból ez a vérszívó – aki egykor imádott szerelmét eltaszajtja –, ezt talán Dickenstől kellene megkérdezni. Mindenesetre ez is besorolható a dramaturgiai képtelenségek közé. De miért kérjünk számon ilyesmit egy zenés darabtól?

A musicalben a jellemek a dalokban mutatkoznak meg – kivéve, ha akad egy-egy prózai szerep. Igen, itt az emberszerű jellemet Lehoczky Zsuzsa (Dilberné) hozza. Ha a színen van, a musical átalakul színházzá. Na persze énekel is, de hogyan! Mint hírlik, szakemberektől vett leckéket, hogy az alapképzésétől idegen szituációban is tökéletes legyen: a Scrooge jövőjébe vezető temetői jelenetet követő nótában úgy nyomja, mint egy valódi (de legalábbis stilizált) gettórepper.

Marley Dilberné

Dézsy Szabó Gábor (Joe bácsi), Lehoczky Zsuzsa (Dilberné)

Külön szerencsének tartom, hogy éppen egy ifjúsági előadást volt alkalmam megnézni, a nézőtér fele, vagy még több gyerekekkel, fiatalokkal telt meg. Tomboló a siker, a tapsrend a zenei motívumok újrajátszásával még tovább gerjesztette a lelkesedést. (Itt jegyzendő meg, a felturbózott nagyzenekari hangszerelés és az élő zenekíséret, a már nélkülözhetetlen mikroportos erősítés sokat dob az előadás élvezeti értékén.) A sokféle zene, a füstgép, az emelő-süllyedő technika, a kellő pillanatban fellobbanó lángok mind képesek arra, hogy elkápráztassák az ifjú színházba járókat.

A gyermek még ártatlan (Tóth Bercel)

A gyermek még ártatlan (Tóth Bercel)

A felnőtt néző az Isten pénze kapcsán talán felfigyel Scrooge társadalomellenes gesztusaira – nem támogatja a szegényeket, mert úgy gondolja, hogy megérdemlik sorsukat. Az uzsorás szerint a társadalomban is a természeti törvényeknek kell uralkodni: a gyengének pusztulni kell. Ha lehántjuk a zenés mázat, mögüle kibukkan a nyomorgók iránti, máig eleven gyűlölet.

De a gyerek még nem gondol ilyeneket. Ő csak élvezi a kitűnő gyerekszereplőket, a kocsma­táncot (koreográfus: Balogh-Barta Viktória), a pulykadalt, a „Hova lett a pénze?” refrénű kórust – és ha már kamaszodik, előadás után megkeresi az interneten, vajon hol szórták a pénzt Londonban. A darab megtalálta közönségét.

Fotók: Éder Vera

Részletek, szereposztás, jegyvásárlás