Szegedy-Maszák Marianne: Csókolom a kezét (részlet)

Posted on 2014. december 12. péntek Szerző:

0


Szegedi-MaszákM_Csókolom-bor180| Prológus |

Négy nappal azután, hogy 1955 tavaszán megszülettem Washingtonban, a szüleim hazavittek a Patterson utcai házba, és ott is nőttem fel, olyan nyelvek zenéjét hallgatva éveken keresztül, amelyekből egy kukkot sem értettem. Apám ötvenegy éves volt, amikor megszülettem, anyám harminckilenc, a két bátyám, Péter és András, jóval idősebbek nálam – Péter öt évvel, András héttel. Anyám szülei és nővére is velünk laktak, és én a gyerekkorom nagy részét azzal töltöttem, hogy az életemben fontos szerepet játszó felnőttek bonyolult kapcsolatainak alakulását figyeltem, miközben hevesen vágyakoztam rá, hogy az egymással örökösen versengő fivéreim befogadjanak maguk közé; vagy csak ültem álmodozva, hallgattam a körülöttem zajló társalgást, és próbáltam kiokoskodni, miről is cseveghetnek a felnőttek azon a sok titokzatos nyelven – mert magyarul, franciául, németül és néha portugálul egyaránt folyékonyan beszéltek.

Idősebbik bátyám, András beszélt ugyan németül és magyarul is, de ötéves korában úgy döntött, hogy ezek a nyelvek korántsem olyan hasznosak, mint az angol, amit az óvodában használnak. Ő is azt a hagyományt követte, mint az emigránsok gyermekei szerte a világon, vagyis nem volt hajlandó otthon sem németül, sem magyarul beszélni, és ezzel meggyőzte a felnőtteket is arról, hogy itt Amerikában a gyerekeknek asszimilálódnia kell. Az asszimiláció pedig egyet jelentett az angol nyelv kizárólagos használatával.

Mire az Eisenhower-éra kellős közepén én megérkeztem, a magyart már kizárólag a felnőttek használták otthon. Ennek a nyelvnek az átható alkímiája és hozzáférhetetlensége felébresztette bennem a vágyat a nyelvtanulás iránt, és ez a vágy egész életemben elkísért. Mint azok az emberek, akiknek nem működik valamelyik érzékszervük, én is megtanultam, hogyan ellensúlyozzam ezt a fogyatékosságomat, és rövidesen folyékonyan beszéltem a gesztusok és arckifejezések nyelvét, és azokét az érzelmekét, amelyeket az emberek titkolni igyekeztek vagy legalábbis nem foglaltak szavakba.

Apám szülői aggodalmának mértékét például pontosan jelezte, milyen sebességgel dörgöli a mutatóujjával a hüvelykujja körmét. Azt, hogy anyám nagyon elmélyülten figyel valamire – egy beszélgetésre, egy keresztrejtvényre, egy másik emberre vagy egy telefonbeszélgetésre –, onnét lehetett tudni, hogy ilyenkor behajlított bal karjának könyökét a jobb tenyerébe támasztotta, miközben bal kezével a gyöngysorával játszadozott. Ha nagyanyám kacér, kislányos mozdulattal kissé jobbra billentette a fejét, akkor tudtam, hogy kedveli azt, akivel beszélget; ha viszont egyenesen tartotta, akkor világos volt, hogy csak puszta udvariasságból társalog vele. Ha a nagyapám összekulcsolta a kezét néhány centivel az arca előtt, miközben a könyökét a karosszék támlájára támasztotta, ez annak a jele volt, hogy valami mélyet és fontosat készül mondani. Abból pedig, amit a nagynéném művelt a cigarettájával – például mélyen beszívta a füstöt, vagy hosszú ideig nem verte le a hamut –, akkor is tudtam volna, hogyan érez a szóban forgó témával kapcsolatban, ha történetesen kínaiul folyik a társalgás.

A Patterson utcai ház vörös téglából épült, és nagy volt, a legnagyobb a környéken. Mélyen benn állt a kertben, bukszusok, magyalbokrok és azáleák dzsungele takarta el a járókelők szeme elől, és olyan mélyen beleivódott az életünkbe, hogy ha később szóba került, egyszerűen úgy emlegettük, hogy „a Patterson utca”, mintha más ház nem is lett volna az utcában, hiszen a mi számunkra csakugyan nem is volt. A házat nagyanyám és anyám együtt rendezték be 1954-ben. A bútort nagyanyám vette egy árverésen, és sikerült megmentenie néhányat a család Franciaországban őrzött festményei közül, így ettől kezdve egy-két szőnyeg- és villanykörtecserétől és lakásfestéstől eltekintve ötven évig minden bútordarab azon a helyen maradt, ahová ő tette, és minden kép azon a szegen függött, amelyet még ő vert be a falba.

De a Patterson utcai ház mégsem volt valamiféle szentély vagy múzeum. Nagyon is eleven, nyüzsgő élet folyt itt, a vendégek egymásnak adták a kilincset, egyik parti a másikat követte, és a házunk erődítményként védett meg bennünket a külvilág minden illetéktelen beavatkozásától. A jólneveltség, a művelt társalgás és a tökéletes kiszámíthatóság kis szigete volt ez, ahol az ember úgy érezhette, inkább Budapesten van 1935-ben, mint Washingtonban a XX. század második felében. A házat minden évszakban másféle illat hatotta át, amelyet azonnal megérzett az ember, amint belépett az előszobába: az én kedvencem a nyár illata volt, amely parfümökből, virágillatból, a sherry és a napsütötte por szagából állt össze.

Nem a manapság szokásos kis család volt a miénk, hanem kiterjedt és sokszínű, olyan háztartás, amelyben három generáció élt együtt, többségükben anyám rokonsága, a Kornfeldek, kikeresztelkedett zsidó arisztokraták. Az ebédlőasztal kicsiben leképezte a családban uralkodó hatalmi viszonyokat: az asztalfőn mindig Marianne nagyanyám, Kornfeld bárónő ült. Valaha Budapest-szerte híres szépség, és még öregen is királynői jelenség volt: a körmét mindig gyöngyházrózsaszínre lakkozta, ősz haját kontyba csavarta és teknőchéj fésűvel tűzte meg, és súlyos szemhéja alatt, nagy kék szemében mindig bujkált egy kis szomorúság, vagy legalábbis rezignáció.

Jobbján a nagyapám ült, báró Kornfeld Móric, mindig jól vasalt, háromrészes öltönyben és kamásniban – ez utóbbi ruhadarabtól semmi áron nem vált volna meg, bár az Egyesült Államokban nem volt könnyű beszerezni –, jóllehet jóformán soha nem tette ki a lábát a házból, egész nap otthon ült a kis irodájában: írt, olvasott vagy pasziánszozott. Egyenes tartását még nyolcvan fölött is megőrizte, bár továbbra is csak ritkán ment el otthonról. Kiskoromban sokszor bementem hozzá az irodájába, amikor pasziánszozott, és együtt rakosgattuk a kártyalapokat. Kopasz volt, takaros kis bajusszal, az arca bölcs és szelíd, a türelmes és mélyen gondolkodó intellektus lenyűgöző és költői ereje áradt belőle: nem volt olyan könyv, amit ne tartott volna elolvasásra érdemesnek, lett légyen az filozófiai mű vagy egy értekezés a mezőgazdaságról, vagy valami pusztán szórakoztató, mint a Wodehouse- vagy Maigret-könyvek.

Édesanyám nővére, Mária, aki káprázatos szépsége ellenére soha nem ment férjhez, gyerekkorában olyan gyönyörű volt, mint egy porcelánbaba, és mivel a családban nagyban dívott a becenévadás szokása, el is nevezték Puppának. Sötét haját akkor sem festette, amikor az szürkülni kezdett, majd teljesen megőszült; neki is olyan súlyos szemhéja volt, mint nagyanyánknak, csak az ő szeme világosbarna. Állandóan szemüveget hordott, és – ami engem nagyon meglepett – mivel sok baja volt a fogával, mindet kihúzatta, és attól fogva műfogsort viselt, bár ez senkinek nem tűnt föl. (Akkoriban azt hittem, a felnőttek szívesen cserélik le a valódi fogukat műfogsorra, de ez a megoldás még nekem is túl radikálisnak tűnt.)

Kiskorában csodagyerek volt, és mindenki kedvence, és most, dolgozó nőként is megmaradt annak: az asztalnál apám mellett ült, és a maga csöndes, szótlan módján erős befolyással volt valamennyiünk életére, elsősorban az enyémre. Bár egyszerű laboratóriumi asszisztensként dolgozott, először a Kertvárosi Közkórházban, aztán egy néhány orvosból álló csoport magánrendelőjében, harminchat éves koráig romantikus és kihívóan független életet élt – ettől kezdve viszont csak a munkájával és a családdal törődött, és azzal, hogy minden vallással, történelemmel és régészettel kapcsolatos könyvet elolvasson, ami csak a keze ügyébe kerül. Vajon akadt-e még a világon rajta kívül olyan laboratóriumi asszisztens, aki olvasta Maimonidészt, vagy tájékozott volt az afrikai régészet kérdéseiben?

Szegedi-Maszák Marianne

Szegedi-Maszák Marianne

Mint valami álöltözetbe bújt szuperhős, a napjait szorgalmas méhecskeként töltötte, holott valódi lénye – vagy legalábbis az a lény, akinek én láttam – a feminista értelmiségi volt (bár ami azt illeti, utálta a feministákat). A házasságot nem tartotta valami sokra – legalábbis a maga számára –, de nagyon szókimondóan beszélt élete két nagy szerelméről. Az egyik szerelmi históriába még Budapesten bonyolódott anyánk unokatestvérének férjével, aki ráadásul húsz évvel idősebb volt nála: ő volt Élete Nagy Szerelme. Másodszor Portugáliában esett szerelembe egy katalán festővel, aki imádta, de rettenetesen féltékeny volt rá, mert a nagynéném nem volt hajlandó feladni a függetlenségét. 1950-ben aztán elhagyta Portugáliát: Luisnak azt mondta, mindössze rövid rokonlátogatásra utazik Amerikába. De soha nem tért vissza.

Nagyanyám bal oldalán az apám ült, Aladár, aki még hatvanas éveiben is olyan jóképű volt, mint egy filmsztár. Fiatalkori képein az ifjú James Masonre emlékeztet: ugyanaz a széles mosoly, ugyanaz a homlokba benőtt haj. Mellette az anyám ült, Hanna, aki csábosan telt idomú nővérével ellentétben nyúlánk volt, és sovány. Hosszúkás arca volt, mint a Modigliani-festmények nőalakjainak, és erős sasorra, ami nagyanyámat láthatólag módfelett elkeserítette. Nagyanyámnak az volt a szokása, hogy folyton összehasonlítgatta a két lányát, és ebből az összehasonlításból mindig az idősebbik került ki győztesen, ez a szokás pedig idővel átragadt az egész családra. Már kisgyerekként is tudtam, anyám életét mennyire megnehezítette az a tény, hogy ilyen tökéletes nővére van. Serdülőkoromban pedig, a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején, nem is volt kérdés, melyiküket választom példaképemnek. (..)

Fordította: Rakovszky Zsuzsa

Szegedy-Maszák Marianne: Csókolom a kezét
Libri Könyvkiadó, Budapest, 2014