Papp Sándor Zsigmond: A Jóisten megvakul (részlet)

| Gólöröm |

A Margit hídon végig az átlépős cselt gyakoroltam. Bogya tudta ezt igazán jól csinálni, még abban a sokszor átázott, szétmálló cipőjében is ördöngös gyorsasággal emelgette a lábát. Nem volt védő, amelyik ne szopta volna be a cselét, s akkor már ott is állt a kapu torkában. Olyan nagy titok nem volt az egészben, talán csak annyi, hogy kicsit se lötyögjön a cipő a lábadon, vagy ha mégis, akkor újsággal körbe kell tekerni a lábfejet, amíg jó szoros nem lesz a csuka.

Kapca. Az anyai nagyapám még tudta, hogy mi az, és milyen anyagból érdemes hasítani. Szívja is a nedvességet, de ne dörzsöljön. Gergő, a tököd után a lábadra kell vigyáznod leginkább, mondta mindig. Mert a bőr ott mindennél érzékenyebb, főleg az ujjak között, bepállik, felhorzsolod, elfertőződik, és soha nem állsz lábra. S akkor már nem vagy férfi, csak hús és csont, egy kupac biológia. Nyomorék leszel, mint az egész család. Mert nálunk valahogy mindig onnan indult a baj. Lentről. Neki a cukra miatt vágták le combig az egyik lábát, az apám meg részegen aludt el a villamossíneken az elsőáldozásom estéjén. A roppanásra ébredt, de még akkor se hitte el, hogy vele történik az egész. Elég jól viselte. Azon az estén inkább ő áldozott, így mesélte mindenkinek. Meg milyen jó, hogy a feneke helyette is gondolkodott, mert az már átlógott a kockakőre, a kukac nélkül most énekelhetne az operában. Már ha túléli.

Leginkább a családi ünnepségek végén kezdett bele a szokásos litániájába, amikor már mindenki vagy nagyon vidám volt, vagy baszottseggűen komor, hogy milyen jó lenne, ha valaki megmondaná neki, hová vitték a lábát, a levágott részeket. Hogy mi lett azokkal? Csak nem áznak olyan formalizében valamelyik kórház pincéjében?

Minek az neked, förmedt rá az anyám. Tán csak nem akarnád meglátogatni őket?

De, mondta nagy komolyan. Hiszen még a legcudarabb kurvájától is elbúcsúzik az ember. A tulajdon teste akkor nem érdemel többet? Mert jó, már nem sajog, és mostanában ébredéskor sem hiszi úgy, hogy meglenne, viszont már nem is emlékszik rá. Mintha végig egy darab fa lett volna ott. Nem tudja, milyen volt a körme, a rüsztje, az ujjak hajlatai. És ilyenkor már sírt. Csúnyán nyávogva, ahogy az asszonyok szoktak.

Hát az enyém is csak egy fokkal jobb a protézisnél. Hegek, fekélyek borítják, ezerszínű a meggyötört bőr, és bal lábam kisujja begyűrődött a másik alá, nem is tudom, hogy történhetett. Olyan, mintha el akart volna bújni előlem. Mégis a lábam miatt vagyok még itt.

Két éve vettem észre a hirdetést az egyik éjjeli szálló ajtajára ragasztva, amit mi csak begyűjtőnek hívunk. Paplanos karcernak. Egy nagy, rajzolt laszti alá írták a szöveget. Hogy focizni tudókat keresnek. Hajléktalanokat. Ez nem volt odaírva, de hát nagycsaládosok ritkán járnak erre. Jelentkezni a Margit-szigeti lejárónál szombat délben. Röhögtünk is, hogy biztos Raúlnak kell csere a Realba, mert már nem bírja szegény. Aztán mégis elmentem. Az sem baj, ha cukkolnak majd érte.

Fél évre rá Nagyjani vadiúj csukákkal lepett meg minket! Úgy szagolgatta, tapogatta mindenki azt a csúszós, feszes bőrt, mintha mentolos cukorkát nyomtak volna a markunkba. Tóni még a nyelvét is kidugta, mint aki tényleg arra készül, hogy azon a szent helyen befalja az újdonság szagától bűzlő holmikat. Mert valahogy így van ez, ha valaki hosszabb időt tölt az utcán. Akkor már nem a régi, a felismerhetetlenül mocskos, esőtől, húgytól szétrohadó holmi lesz büdös, hiszen azt gyorsan megszokja bárki, hanem az új. Annak orrfacsaró szagát kiérezni még a legótvarosabb göncök közül is. Szétterül a park bokrai fölött, az aluljáróban, s még kilométerekről is odavonz mindenkit. Nem csoda, hogy a Tóni így megbolondult, hogy akár a gyomrában is magával vitte volna azokat a tornacipőket. Pedig nincs ennél veszélyesebb! Puklit is a sáljáért nyírták ki. Mert a hülye a nyakában hordta, mintha a plázába járna guberálni! Ezért aztán íratlan szabály, hogy az újat szinte azonnal be kell kenni szénporral, földdel vagy ami épp kéznél van, összemázgálni, hogy ne tűnjön fel, elütni a szagát, tapintását. Van, aki le is hugyozza, mert úgy már biztosan az övé.

Csak az volt a baj, hogy az edzés után vissza kellett adni a cipőket. Lexikon úgy húzta le a feldagadt lábáról, mintha a bőrt is húzná vele együtt. De igaza volt Nagyjaninak, hogy nem bízta ránk a csukákat. Szét is széledt volna a csapat azon nyomban, talán csak a ragyás képű Tócsa vagy Viktorka jött volna vissza másnap, de hát azok bolondultak a fociért.

Én bevallom, eleinte csak a kiadós kaja miatt maradtam. Mert leves volt edzés után, sűrű, nem olyan szegényes. Gulyás vagy Jókai, néha meg tarhonyás pörkölt, szalontüdő. Friss, fűszeres. Olyan jólesett, mintha illatos, finom olajjal kenegetnék a bensőmet. Nagyjani eleinte senkit sem küldött el. Mindegy volt, hogy mennyire szakadt vagy túlkoros a jelentkező. Csak jöjjön, próbálja meg. Én már harmincnégy voltam akkoriban, de ahogy kinéztem, nyugodtan rádobhattam volna még egy tízest. De sokan jöttek még alibiből. És azt is nehéz volt eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen az ember, amikor Lexikon a mélyvénás trombózisa miatt egyenesen bottal jelent meg. Hogy majd ő beáll a kapuba. Mintha mi nem arra játszottunk volna! Az első héten legalább öt kapusunk volt, velem együtt, és csak ketten akartak feljebb menni a csatársorba.

Papp Sándor Zsigmond: A Jóisten megvakul
Libri Kiadó, Budapest, 2014