Ram Oren: Gertruda esküje (részlet)

Posted on 2014. december 8. hétfő Szerző:


OrenRam_Gertruda-bor180A Danzighoz közeli, Varsótól vonaton három órára fekvő Starogardban lévő kis házában az esküvői ruhába öltözött izgatott család elindult a templomba, ahol Gertrudának férjhez kellett mennie. Ő volt a legidősebb gyermek, az egyetlen lány a családban.

Gertruda bájos volt, tizenkilenc éves, magas és világos hajú, a helyi iskolában tanított. Diákjai és kollégái szerették és csodálták, tanítványainak szülei az iskolaév végén drága ajándékkal fejezték ki, mennyire értékelik munkáját. Úgy tervezte, házasságkötése után tovább tanít, legalábbis első gyerekének megszületéséig.

Sok jó ember udvarolt Gertrudának, de nem sietetett elfogadni őket. Mindegyiküket alaposan felmérte, s véget vetett a kapcsolatnak, amikor az udvarló nem érintette meg a szívét. Nem érdekelte a pénzért vagy rangért kötött házasság. Hitt az igaz szerelemben. Közös barátok házában ismerkedett meg Zygmunt Komorowskival. A férfi egy varsói import-export irodában dolgozott, fess és ápolt volt, nála tíz évvel idősebb, s megismerkedésüktől fogva kedvelte Gertrudát. Megfogta a nő széles körű műveltsége, remek némettudása, kellemes viselkedése, elárasztotta a lányt bókjaival, amitől Gertruda elpirult.

Zygmunt világlátott ember volt, tapasztalt városlakó, aki udvariasságával, a nagyvárosról és üzleti tevékenységéről szóló történeteivel nyerte el Gertruda szívét. Néhány hónapnyi udvarlás után egy este, Starogard legjobb éttermében Zygmunt házassági ajánlatot tett Gertrudának. Gertruda, aki úgy hitte, végre megtalálta élete szerelmét, boldogan beleegyezett. A férfi megígérte, hogy elviszi Varsóba, nagy lakást vásárol maguknak, segíti beilleszkedését, és nagy szerelemben részesíti.

A pár elhatározta, hogy Starogard helyi templomában esküsznek meg, s utána a menyasszony szüleinek házában rendeznek egy partit. Gertruda anyja és a rokonok éjjel-nappal dolgoztak, ételeket készítettek a partira, s a család és a barátok nagy csoportjával sétáltak a város terén álló templomhoz. Az izgatott és feszült Gertruda Danzigban vásárolt fehér esküvői ruhába öltözött.

A család és a közeli barátok összegyűltek a templomban, a menyasszony diákjai odakint álltak, s megtapsolták, amikor közeledett. Az elvörösödő Gertruda egy kis csokor violát vitt, s remegő hangon köszönte meg mindenkinek a jókívánságokat.

A templomban minden készen állt a szertartásra. Az orgonánál egy idős férfi várakozott. A pap lesimította palástját, Gertruda szülei szívélyesen fogtak kezet az utolsóként érkező vendégekkel. Mindenki a vőlegényre várt, akinek a szüleivel és nővéreivel kellett megérkeznie, de Zygmunt késett. Hosszú idő elteltével egy küldönc bukkant fel a templom bejáratánál egy Gertrudának szóló rövid levéllel. Ebben álmainak férfija közölte, hogy váratlan okok miatt nem tudja vállalni a házasságkötést. Bocsánatkéréssel zárta az okozott bánatért, jó egészséget és boldogságot kívánt neki. Gertruda könnyekben tört ki, hazaszaladt, és bezárkózott a szobájába.

Három napig az ágyon feküdt esküvői ruhájában, nem evett, nem fogadott senkit, s nem hagyta abba a zokogást. Amikor végül kijött a szobájából, a szeme vörös, arca kísértetiesen sápadt volt, csöndesen közölte szüleivel, úgy döntött, hogy a gyalázat miatt nem tud tovább a városban maradni. A történtektől még mindig megdöbbent szülei meg sem próbálták másra bírni, csak azt kérdezték, mi a szándéka.

– Varsóba megyek. Találok munkát. Megpróbálom túltenni magam rajta. Ott senki sem ismer – felelte.

– Csak ígérd meg, hogy vissza fogsz jönni – kérte az anyja. Gertrudának nehezére esett ezt megígérni.

– Hogy tudhatnám, mi lesz velem? – válaszolta. – Talán találok ott egy új vőlegényt.

Elment az iskolába, hogy bejelentse felmondását. Az igazgató hangot adott mélységes csalódásának. Próbálta rávenni a maradásra. Azt mondta, diákjai nagyon várják, a sebek idővel begyógyulnak, s a nagyváros, ahová most tart, általában nem szívesen fogadja a távoli városokból érkező idegeneket. Gertruda rá sem hederített a szavaira, és egy ajánlólevelet kért. Az igazgató meleg hangú levelet adott át neki, és érzelmes búcsút vett tőle. Gertruda hazament, egy kis bőröndbe becsomagolta néhány holmiját, megölelte szüleit, magához vette csekélyke megtakarított pénzét, s felszállt egy Varsóba tartó vonatra.

Egy ismerős segítségével Gertruda dadaként talált állást egy jómódú család két kislánya mellett. Évekig dolgozott ott, mígnem a család elutazott a városból. Gertruda visszatért szülővárosába, de sosem sikerült alkalmazkodnia régi környezetéhez. Pár évi küzdelem után megint összecsomagolt, s elindult Varsóba, hogy munkát találjon.

A főváros felhőszakadással fogadta. Átfázva vándorolt az utcákon, hiába próbált menedéket találni esernyője alatt. A szél felkavarta az esőcseppeket, kicsavarta kezéből az ernyőt; bőrig elázott. Visszafutott a vasútállomásra, ahol addig üldögélt a fűtött váróteremben, amíg megszáradt a ruhája. Amikor elállt az eső, eljött az állomásról, s kezdte átfésülni a közeli mellékutcákat, amíg az egyik, málladozó vakolatú ház ajtaján meglátott egy jelzést, amely kiadó szobát hirdetett. A lépcsőház főzés szagától volt terhes, a háziasszony rekedt volt, de a bérleti díj elég alacsony volt ahhoz, hogy rábeszélje magát a szoba kivételére. Gertruda betette ruháit a roskatag szekrénybe, és kinézett az ablakon a sötétbe borult Varsóra. A város ablakaiban kigyúltak az első fények, s hirtelen, attól a gondolattól, hogy meghatározatlan ideig fog ott tartózkodni, félni kezdett, hogy csak újabb csalódások várják.

Akárhogy is, nem volt más választása. Érezte, hogy nem képes újból hazamenni. Minden erejét össze kellett szednie, hogy be tudjon illeszkedni a nagyvárosi életbe.

Kevéske megtakarított pénze akkor is csak pár hétre futja, ha takarékosan él, vagyis hamar munkát kell találnia. Abban is biztos volt, hogy nem bírja sokáig a tétlenséget, nem tudja elviselni a napokat, ha nincsenek körülötte emberek, s hogy meg kell keresnie a megélhetéshez szükséges pénzt.

Ismét eleredt az eső. Gertruda elnyúlt az ágyán, és rémálomba merült. Amikor kora reggel felébredt, elsietett egy közeli kis kávézóba, megivott egy csésze kávét, és a reggeli újságban átböngészte az álláshirdetéseket. Akadtak ott álláslehetőségek bolti eladólányoknak, szakácsoknak és tisztviselőknek. Azokat figyelmen kívül hagyta, s folytatta a keresést, mígnem egy hirdetés felkeltette a figyelmét. Újra meg újra elolvasta.

Köztiszteletben álló varsói család sürgősen odaadó dadát keres egy kétéves fiú mellé.
Nincs házimunka. Szállás és jó fizetés garantálva.
Kérjük, lépjen kapcsolatba a Stolowitzky családdal. Ujazdowska sugárút 9.

Éppen ilyen munkát keresett. Szerette a gyerekeket, ha szükség volt rá, tudott nekik segíteni, képes volt figyelni rájuk. Ha jók a munkafeltételek, döntötte el, elvállalja a munkát. Gertruda kiment a kávézóból, elindult az újságban megadott címre. A város egy újabb nap nyüzsgő tevékenységével kavargott körülötte. Az ég szürke volt, egymás után nyitottak ki az üzletek, a munkába siető emberek megtöltötték a trolibuszokat.

Izgatottan vert a szíve, amikor az Ujazdowska sugárútra ért. Kedvelte a szép házakat, ahol a város gazdag emberei és kormányzati vezetői laktak, fényes autók siklottak a kovácsoltvas kapukon át. Starogardban nem voltak ilyen házak. A 9-es számú háznál megnyomta az aranyozott csengőt. Percnyi csönd után egy idősebb szobalány állt az ajtóban.

– A hirdetésre jöttem – mondta Gertruda.
A nő érzelemmentesen tetőtől talpig végigmérte.
– Jöjjön be – mondta.
Gertruda habozva belépett az előcsarnokba. Körülötte minden – minden szobor, a falon minden kép, az emeletre vezető nagyszerű lépcső, a hatalmas vázákban álló virágcsokrok – általa eddig sosem látott gazdagságot sugárzott. Sosem hallotta a Stolowitzky nevet sem.

A szobalány elvette a kabátját, s bevezette egy kis szobába, amelynek ablakai egy kertre néztek.

– Szólok Stolowitzky asszonynak, hogy itt van – közölte, és elment.

Gertruda leült a bársony kanapé szélére, ügyelt rá, nehogy bepiszkítsa a drága kárpitozást. Félt, hogy a ház úrnője nyers és gőgös asszony lesz, mint azok a gonosz gazdag emberek, akikről regényekben olvasott. Remélte, hogy a hölgy nem nézi le egyszerű ruháját, s nem támaszt olyan követeléseket, amelyeknek nem tud eleget tenni. Lopva megigazgatta a ruháját, s hiábavalóan próbálta elrejteni a kezét, amelyet túl esetlennek érzett. Hát, mondta magának, nem igazán ez az én a helyem; nyilván olyan dadát várnak, aki gazdag és elkényeztetett gyerekek gondozásában szerzett tapasztalatot, nekem pedig csak egy szegény város iskolás gyerekeinek tanításában van tapasztalatom. Minél tovább ült ott, annál biztosabbra vette, hogy nincs esélye.

Nyílt az ajtó, egy szép asszonyt látott, elegánsan öltözve, aki melegen nézett rá. Gertruda felállt, zavarban volt.
– Üljön le – mondta halkan az asszony. – Kér teát?
– Köszönöm, nem kérek.
A nő feléje nyújtotta ápolt kezét.
– Lydia a nevem. Önt hogy hívják?
– Gertruda.
– Köszönöm, hogy eljött – mondta a ház úrnője. – Ön nagyon gyors. Csak ma reggel adtuk fel a hirdetést, és önön kívül senki sem jött. Hová való?

Gertruda röviden válaszolt.
– Van gyakorlata?
– Igen, van – jelentette ki Gertruda. Átadott egy ajánlólevelet annak a családnak a fejétől, ahol korábban dolgozott. Lydia Stolowitzky átfutotta.

– Nagyon jókat ír önről – jegyezte meg.
Gertruda elpirult.
– Férjnél van? – kérdezte az asszony.
– Nem.
– Meséljen a családjáról.
Gertruda mesélt.
Az asszony hosszasan nézte.
– Feltételezem, hogy ön nem zsidó – mondta.
– Katolikus vagyok.
Lydia Stolowitzky meglepte.
– Mi zsidók vagyunk – közölte.
Gertruda csodálkozva nézett rá, tekintetébe félelem vegyült. Zsidók? Nem számított rá, hogy olyan embereknek dolgozzon. Az ő városában nem voltak zsidók. Csak egy zsidó kereskedőcsalád próbált letelepedni a városban, de egyes helybeli lakosok olyan nyomorúságossá tették az életüket, hogy távozni kényszerültek. Rémtörténeteket hallott, melyek szerint zsidók keresztény gyerekeket gyilkolnak meg húsvétkor, hogy vérüket felhasználhassák az ünnepi szertartáshoz. Akadtak egyéb gonosz szóbeszédek, féligazságok és durva rágalmak a zsidókról, és biztosra vette, hogy nem tud abban a házban maradni.
– Nem… én nem tudom, megfelel-e az nekem – mondta bánatosan.
– Miért? – csodálkozott el Lydia Stolowitzky.
– Mert önök zsidók, én meg katolikus vagyok – válaszolta őszintén.
Az asszony elmosolyodott.
– Az előző dadusunk is katolikus volt. Az nem zavarta sem őt, sem bennünket.

Ram Oren

Ram Oren

Gertruda felállt.
– Sajnálom – mondta.
– Én is – felelte Lydia.
– Remélem, találnak megfelelő dadust – szólt Gertruda. – Sajnálom, hogy az idejét raboltam.
Az ajtó felé fordult.
– Mielőtt elmegy – szólt utána Lydia –, azt akarom, hogy tudja, ön tetszik nekem. Ha végül úgy döntene, hogy elvállalja a munkát, jöjjön vissza hozzám. Szívesen beszélgetnék önnel megint.

Fordította: Szántó András

Ram Oren: Gertruda esküje
Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2014