Mindig hazudunk magunknak.
Én például tudom, hogy igazából nem vagyok szép. A szemem nem kék, a férfiak nem látják meg benne magukat, nem akarnak elmerülni benne, hogy aztán – mielőtt megfulladnának – megmentsük őket. Nem vagyok manökenalkat, inkább teltnek mondanám magam, van rajtam mit fogni. Az a fajta nő vagyok, akinek másfél ülőhely kell. Egy középtermetű férfi nem tudja átölelni a derekam. Cseppet sem vagyok törékeny, így hát a férfiak nem suttognak hosszan a fülembe, és nem sóhajtoznak epekedve. Nem, velem a lényegre szorítkoznak. Nem kertelnek. Semmi körítés, semmi, csak a vágy szülte egyszerű, nyers szavak.
Ezzel tisztában vagyok.
És mégis, délutánonként, mielőtt Jo hazaérne, néha felmegyek a hálószobánkba, és odaállok a nagy tükrös ruhásszekrény elé – szólnom kell majd Jónak, hogy csavarozza a falhoz, mert egyszer még rám zuhan, miközben így bámulom magam.
Behunyom a szemem, lassan levetkőzöm, olyan lassan, ahogy senki sem vetkőztetett még le. Mindig fázom ilyenkor, borzongok. Amikor már teljesen meztelen vagyok, egy kis ideig még csukva tartom a szemem. Élvezem a pillanatot. Elkalandozom. Álmodozom. Felidézem magamban azokat a meghatóan ernyedt, meztelen testeket, amelyeket gyerekkoromban, otthon, a sok képzőművészeti album valamelyikében láttam, majd kis idő múlva a magazinok durvább képeit.
Aztán lassan, ráérősen kinyitom a szemem.
Nézem magam, a testemet, a fekete szememet, két apró mellemet, a hurkákat a derekamon, a lábam között a sötét bozontot, és szépnek találom magam. Biztos vagyok benne, hogy ilyenkor valóban szép is vagyok, nagyon-nagyon szép.
Szépségem tudata boldogsággal tölt el, és erőt ad.
Elfelejtek mindent, ami rossz. A rövidáruboltot, amelyet kicsit már unok. Az ikrek, Danièle és Françoise szüntelen locsogását és lottómániáját; szomszédok vagyunk, övék a boltom melletti fodrász- és kozmetikai szalon. Elfelejtek mindent, ami megváltoztathatatlan. Ezt az eseménytelen, érdektelen életet. Ezt a borzalmas várost, amelynek még repülőtere sincs; ezt a szürke várost, ahonnan nem lehet elmenekülni, és ahová nem jön soha senki: sem egy szívtipró kalandor, sem a szőke herceg fehér lovon.
Arras. 42 000 lakos, négy bevásárlóközpont, tizenegy áruház, négy gyorsétterem, néhány középkori utcácska a városközpontban és egy emléktábla a rue du Miroir-de-Venise-en, hogy az arra járókat és a feledékenyeket emlékeztesse, hogy 1775. július 24-én itt született Eugène-François Vidocq. És persze itt van az én rövidáruboltom is.
Amikor ott állok meztelenül a tükör előtt, és bámulom, hogy milyen szép vagyok, mindig úgy érzem, ha csapkodni kezdenék a karommal, biztosan felemelkednék, kecsesen, könnyedén, mint a madarak. A testem olyan lenne, mint azokban a régi, gyerekkoromban lapozgatott albumokban látott testek: szép, végérvényesen szép.
De soha nem merem megpróbálni.
Grégoire Delacourt
Mindig Jo érkezésének zajai zökkentenek vissza a valóságba. Az álom selyme szétszakad. Kapkodva öltözködöm. A ruhák elrejtenek, jelentéktelenné tesznek. De én tudom, hogy valójában csodaszép vagyok. Akkor is, ha Jo nem veszi észre.
Egyszer, egyetlenegyszer mondta nekem, hogy szép vagyok. Több mint húsz évvel ezelőtt, amikor alig voltam több mint húszéves. Csinosan felöltöztem, kék ruha volt rajtam aranyozott övvel, egy Dior-utánzat; ő pedig le akart feküdni velem. És a bókjai bizony le is vettek a lábamról.
Látják, mindig hazudunk magunknak.
Mert a szerelem nem bírja elviselni az igazságot.
Fordította: Tóth Réka
Grégoire Delacourt: Vágyaim listája
Park Könyvkiadó, Budapest, 2014
Olvass bele 
Posted on 2014. december 1. hétfő Szerző: olvassbele
0